Prológus

                                                                         

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

                                       

Louisiana állam, New Orleans

1820. augusztus 4.

       

Egy hajóval érkeztünk meg az idegen városba. New Orleans még ismeretlen terep volt előttünk. Nem tudtuk mi is vár itt ránk. De tudtuk, hogy ez az a hely, amit oly sok év után, végre az otthonunknak nevezhetünk. A lényeg, hogy apánk Mikael itt nem találhat ránk. Évek óta menekülünk előle. Az apánk meg akarja ölni Klaust, az öcsémet. Ezt nem hagyhattuk a húgommal, Rebekahval. 1000 évvel ezelőtt megígértük édesanyám sírja felett, hogy együtt leszünk „Örökkön örökké”. Azóta is betartottuk ezt az ígéretünket. Együtt vagyunk. Van még két másik testvérünk is, Finn és Kol. Őket Klaus leszúrta egy tőrrel. Nem, nem haltak meg, mert minket, Ősi Vámpírokat egyedül a fehér tölgyfa öl meg. Szóval most alszanak. Elég régóta. Klaus a játékszerének tekint mindannyiunkat. Annak ellenére, hogy mi végig vele voltunk és fogadalmat tettünk. Régen, volt, hogy minket is bántott csak, hogy ne legyünk útjában. Kedve szerint cselekszik. Forróvérű és önző, de én mégis folyton megpróbálom megmenteni, leginkább saját magától. Rebekahval soha nem adtuk fel. Beléptük a városba és újra hatalmába kerített az az érzés, hogy otthon vagyok. A kormányzó otthona volt, ahol letelepedtünk. Megegyeztünk a kormányzóval, hogy nem bántunk senki, ha itt maradhatunk. A város központjában éltük az életünket, az Abattoir nevű nagy házban. Gyönyörű kilátás nyílt az utcára, ahol csak úgy hemzsegtek az emberek és gyakoriak voltak a mulatságok. Nem egy ünnepséget rendeztünk mi magunk is. Egy ilyen ünnepségen történt, hogy Rebekah és a kormányzó fia eljegyezték egymást. Klaus persze nem hagyta, hogy húgunk feleségül menjen a fiúhoz. Rebekah pedig közölte Klaussal, hogy semmit nem tehet az ellen, hogy megtörténjen az esküvő. Ő ismerte Klaus elszántságát, de mégis szembe szállt vele. Az öcsém pedig, hogy megtorolja húgunk bűnét ledobta a fiatal fiút az emeletről, aki rögtön belehalt sérüléseibe. Rebekah csak kiabált és sírt. Elvesztette szerelmét, csak azért, mert Klaus soha nem hagyta, hogy boldogak lehessünk. De leginkább Rebekaht kínozta azzal, hogy egy férfit se engedett a közelébe. A nő meggyűlölte bátyát, de mégse ment el. 

Amikor a kormányzó fiának a temetésén vettünk részt egy paraszt ember egy kisfiút csapkodott ostorral. Klaus felfedezte benne régi önmagát, ezért a parasztra támadt és megverte, a kisfiút pedig hazavitte otthonába. Klaus Marcellusnak nevezte el a fiút, de mindenki csak Marcelnek nevezte. Klaus vigyázott rá, gondoskodott róla és felnevelte. De amikor Marcel felnőtt ő is szeretett volna vámpír lenni. Klausnak viszont nem állt szándékában átváltoztatni őt. Egy nap Rebekah és Marcel közt fellobbant a szerelem lángja. 

A férfi mindennél jobban vágyott a nő szerelmére, amit Rebekah képtelen volt megtagadni tőle. Először próbált ellenállni, de végül elbukott és odaadta magát a férfinak. Amikor Klaus rájött erre, választás elé állította a fiút. Vagy vele marad és vámpírrá változtatja vagy Rebekaht válassza, és akkor megöli. 

Mivel Marcel nagyon szerettet volna vámpír lenni így Klaust választotta. A férfi betartotta az ígéretét és vámpírt csinált a fiúból. Viszont az engedetlenség miatt Klaus leszúrta Rebekaht és a családi koporsóba tette. Azt mondta, mindenkinek így lesz a legjobb. Így csak Klaus, Marcel és én maradtunk meg New Orleans városának. 100 évvel később Klaus kihúzta a tőrt Rebekahból. Marcel és Rebekah közt újra fellobbant a szerelem. Ugyan ott tartottak, ahol 100 évvel korábban. A szerelem most sem teljesülhetett be. De ez most nem Klaus miatt volt, hanem egy sokkal nagyobb és veszélyesebb ember miatt, akinek sikerült elűznie otthonukból az Ősieket és, aki megölte Marcelt. Legalábbis mindannyian ebben a hitben éltünk tovább.