15.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKALESONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

A kézfejem segítségével töröltem le a könnycseppeket az arcomról. Körbepillantottam, de már senki nem volt ott a barátaimon kívül. Cassandra végig mellett volt és a kezem fogta. Arra várt, hogy mikor omlok össze, de ezúttal nem. Végeztem a bánattal és a szomorkodással. A végtelen éjszakába nyúló sírással. Az utolsó könnycsepp letörlésével megígértem magamnak, hogy nem lesz több sírás, senki és semmi miatt. A Rose, aki gyámoltalan volt és félt mindentől végleg elment. Meghalt, akkor amikor Damon elvett tőle mindenkit, akit szeretett. Nem volt tovább. Innentől kezdve egy olyan Rose áll mindenki előtt, aki erős, aki meg tudja védeni magát, aki BOSSZÚT ÁLL! Az utolsó gondolatoknál felvetettem a fejem, s körbepillantottam. Mindenki szomorú volt és csalódott. Egy olyan jövőben reménykedtek Damon számára, ami lehetetlen volt. Egyetlen egy mód van csak arra, hogy Damon soha többé senkinek ne okozzon fájdalmat, méghozzá, ha maga a célszemély lesz eltörölve a földszínéről. Megtanulom, hogy védjem meg magam, s ha eljön az alkalom nem lesz KEGYELEM! Ezzel mindenkinek csak segíteni fogok, úgyis felesleges bezárni, mert kitalál, hiába minden jó cselekedett. Ha nem akar megváltozni, akkor nem is fog, ez ellen senki nem tehet semmit, de ha eljön a perc és biztosra vettem, hogy eljön, tudni fogom, mit kell tennem a magam és mások boldogságáért. Befejeztem minden más nemű érzelmet a bosszún kívül. Elijah is meg fogja ezt tapasztalni, ugyanis számára vannak még meglepéseseim, aminek nem biztos, hogy örülni fog, de ott akkor nem fogja ez érdekelni. Senki nem fog többé sajnálni, vagy szánakozni rajtam. Melissa is megkapja idejében a magáét, de mindent csak szép sorjában. Először is szükségem lesz Elijah segítségére, ahogy Stefanéra, Cassandráéra és a többi barátoméra. Ezekkel a kusza gondolatokkal fordultam a többiek felé, akik szemében hirtelen ezer és egy kérdést fordult meg. A könnyeimet letöröltem, s helyére nem engedtem többet. A fejünk felett mennydörgés zaja hallatszott, de már nem féltem. Erős voltam. A nevem Rose Salvatore, Elizabeth és James lánya. Elvesztettem a családomat, de helyette ujjakat szereztem. Innentől kezdve az életem csakis a bosszúból fog állni. Nem lesz több sírás - rívás, nincs több félelem. Nekem már csak a bosszú maradt. Mindenkinek bebizonyítom, hogy igenis lehet úgy élni, hogy a bosszú hajt. Cassandra szóra nyitotta a száját, de ekkor a lecsapó villám és az azt követő mennydörgés zaját követően egy vonyítást hallottam a messze távolba. Először nem tartottam fontosnak, viszont miután megismétlődött a hang a szívem ellágyult, s elindultam megkeresni a hang forrását. Az eső szép csendesen esni kezdet. Egy kis zápor senkinek sem árt. - gondoltam magamban, de az első esőcsepp lehullásánál Stefan és Cassandra már is a kocsihoz tessékelt engem, csakhogy nem hagytam magam. Meg akartam találni a furábbnál - furább hangok forrását. Tudtam, hogy itt van valahol a közelemben, de nem láttam. Kicsit távolabb a fák takarásában egy árnyékot láttam. Az eső folyamatosan esett. A hajam a homlokomhoz tapadt, a vékony anyagú ruhámból csavarni lehetett volna a vizet, de mindezt leszámítva nem tettem mást, csak megállva egy helyben őt néztem. A többiek már kiabáltak, de még mindig nem foglalkoztam velük. A zápor közepén feltűnt, egy pad, ami alatt egy világosabb színű gombóc kuporgott. Az ajkam széle ma másodjára görbült felfelé, s lassan lépdelve megkerestem a kiskutyust az egyik sírkő előtti padnál. Leültem a vizes és kissé sáros padra remélve, hogy a kis barátunk magától is kibújik. Mivel nem tette meg, más lehetőség gyanánt letérdeltem a sárba és magam is a pad alá kúsztam. A kezem előrenyújtottam, mintha magam felé akarnám csalogatni, ami így is volt. Végül nagy nehéz rám emelte barna hatalmas szemeit, s rögtön a kezeim közé szaladt. A kiskutya csurom víz volt és sajnálatos mód kellemetlen szaga volt, amin hamar lehet változtatni. A karjaimba kaptam, még egyszer visszanéztem Elijahra és aztán elindultam a többiek felé. Beszálltam a kocsiba és az újonnan szerzet barátomat az ölembe ültettem. A hazafelé vezető út nem volt hosszabb, mint máskor. Sőt talán hamarabb is megtettük, mint bármikor is valaha. A kis pajtásomat a kezembe fogva sétáltam be az épületbe, amely többé már nem az otthonom volt. A gondolat elszomorított, hisz ideköt a gyerekkorom, de többé már nincs miért itt maradnom. Lassan befejezem a sulit is, szóval ideje egy saját otthon, ahol nincsenek vámpírok, vérfarkasok, sem semmilyen más természetfeletti lény. Kivéve Elijah, ő az, aki bejön abba a lakásba majd. Magammal viszem Hopeot is. Ha velem marad. Arra gondoltam, mikor megláttam a pad alatt kuporogni, hogy neki is csak egy család kell, egy remény, amibe kapaszkodhat. Ezentúl, ha elfogad, én leszek az a biztos pont az életébe. A házba lépve megcsapott Zach bácsi illata, ami mindig körbelengte a szobákat, hiszen ideje nagy részét itthon töltötte. A gondolatokat azonnal leállítottam, s csak Hopeal foglalkoztam. A kutyust a földre téve beléptem a konyhába, hogy ennivalót és friss vizet keressek neki. Fogtam két alumínium tálat, s a földre helyezve egy adag csontot raktam be neki, a másikba pedig egy kis vizet. Megsimogattam a buksiját, majd magamnak egy kakaót készítve indultam, hogy a szobámban lecseréljem a ruhám. A vizes göncöket a fürdőpadlóra dobtam, majd később kirakom a szárítóra. Az ablak felé pillantottam, s felrémlett bennem Elijah korábbi megjelenése. Remélem ma este is meglátogat, ahogy tette azt már többször is. A gondolataimat Cass és az új barátom zavarták meg. A kiskutyus otthonosan mozogva megtalálta a kandallót, amibe hamarosan meleg költözött, hiszen begyújtottam, hogy ne legyen olyan hideg. A kandalló előtt egy szőnyeg feküdt, s Hope hamar le is dobta magát. Nem szabad elfelejtenem venni neki egy csomó új dolgot. Holnap ez is lesz majd a legelső feladatom, de ma már nem megyek vissza a városba. Ma valami sokkal fontosabb beszédem van a többiekkel. A gardróbajtót kinyitva beléptem és egy szabadidőnadrágot kerestem. A kezembe akadt egy végre, miután feltúrtam az egész szekrényt. Ezt egy vékonyabb trikó követte, majd mindezekre egy óriási, hófehér pamutpulóvert húztam. A lábamon zokni, azon felül egy jó meleg zokni, ami természetesen piros volt. Cass végig a szobámban az ágyon maradt ülve, csendesen és csak figyelt. Leginkább a kiskutyust, de azért rám is szentelt az idejéből. Mellé ültem a kezét a kezembe fogtam, s együtt néztük, ahogy Hope a szőnyegen ugrabugrál. Nagyon vicces volt. Tudtam, hogy ez a kutya fog nekem segíteni, hiszen már most megnevetett.

- El akarok költözni. - mondtam miközben a semmibe meredtem. Cass rám nézett és kicsit mintha megdöbbent volna.

- De ez az otthonod. - válaszolt nekem pár perc gondolkodás után Cassandra.

- Többé már nem. - szólaltam meg halkan, s a képet kezdtem pásztázni, amin a szüleimmel vagyok, ahol Zach és Gail néni még életben vannak, ahol mindenki boldog. Elfordítottam a tekintettem vissza Cassandrára. - Tudom, hogy nem lesz könnyű, és soha nem fogom elfelejteni őket, de nem vagyok képes továbbra is ebben a házban élni. Túl fájdalmas lenne. - árultam el a bánatom a legjobb barátnőmnek. - Különben is ahhoz, hogy megvalósíthassam a tervem nem szabad olyan házban élnem, ahonnan ki - be rohangálnak a vámpírok. Kell egy biztos talaj a lábam alatt.

- De nem egyedül. - szólalt meg rögtön Cassandra megszorítva a kezem. - Ha te mész, én is megyek veled.

Rápillantottam Cassre, s már tudtam, hogy nem véletlenül ő a legjobb az életemben. Még a bajban is velem van. Amiért nagyon hálás is vagyok neki.

- Ez egyértelmű volt, ha a szüleid is belemennek, de van egy dolog, amiről tudnod kell. - kezdtem el, de a hatás kedvéért megálltam. - Elijah, ő vele voltam az este, vagyis az otthonában. Ő vigasztalt meg. De most nem ez a lényeg, hanem hogy annak ellenére, hogy vámpír kedvelem és azt szeretném, ha az életem része lenne, amihez persze az ő beleegyezése is kell, de megpróbálom. Nincs többé az a Rose, aki fél kockáztatni, aki gyáva. Előtted egy új Rose áll, vagyis ül ebben az esetben, aki erős lesz, és aki meg fogja ölni Damont. - jelentettem be mindenféle érzelem nélkül.

- Kedvelem ezt a Roset, azt hiszem. Csak kérlek légy óvatos, nem akarok egy újabb temetésre menni. - mondta kedvesen Cass, majd felállt és kilépve a szobából hazaindult, oda ahova való is volt. Nem akarom belerángatni az ügyes bajos dolgaimba, nem kell nekem se több temetés, viszont nem is fogom tudni kihagyni őt ebből az egészből. Az ágyra dőltem és a plafont kezdtem el nézni. Hope végre feladta a mocorgást és most egy helyben fekszik nyugodtan. Mosolyogva léptem ki a szobámból és sétáltam le az emeletről. Lassan gyalogoltam, hogy még majdnem utoljára magamba szívhassam a szép emlékeket és a boldogságot. A kezem végigvezettem a korláton és eszembe jutott, ahogy Zach bácsival és a szüleimmel fogócskáztunk a házban. Nem lett volna szabad, de mi mindig bent fociztunk Zachel, amit Gail néni mindig bosszúsan fogadott, de minden alkalommal meglágyult a szíve, ha együtt látott minket. Persze, volt, hogy el kellett gyorsan futnunk előle, mert megkergetett minket a söprűjével, de soha nem bántuk. Mindig nevetve menekültünk előle, s soha nem kapott el minket, csak ha mi is úgy akartuk. Emlékszem Zach bácsira, ahogy megölel, megvigasztal a szüleim halála után. Akkor is a nappaliban történt a nagy bejelentés, mint majdnem minden fontosabb dolog. Emlékszem játszottunk egyik délután, s ő megpróbált elkapni engem, ami nem sikerült neki eleinte, de idelent megtalált és megfogott, a kezeit a derekamra helyezte és felemelve engem körbepörgetett, s tudtam, hogy otthon vagyok. Akkor éreztem először ezt az érzést anyáék halála után. Tudtam, hogy minden jó lesz, de most hiányzik ez a forgás, s most nincs itt, hogy újra megtegye, hogy elmulassza a fájdalmam. Nincs itt és ezzel én is megszűntem. Az emlékek hatásár könny szökött a szemembe, mosoly az ajkaimra, s tudtam, s sikerülni fog. Ezúttal egyedül is képes leszek megtenni azokat a lépéseket. Az utolsó lépcsőfokhoz értem, megálltam, s az emlékeket elraktározva megteszem a kezdő lépést az új életem felé. A lábam a talajra helyeztem s éreztem, hogy a szívem egy cseppet megnyugszik, s továbbsétálva a falak közt újra élem az emlékeket. Tudtam, hogy mit kell tennem. Kész voltam mindent megvalósítani ahhoz, hogy egy jobb életem legyen. A kezem a falakon is végighúztam, s úgy lépkedtem egészen a nappaliig, ahol is már minden barátunk ott volt. Amikor beléptem a látókörükbe mindannyian rám kapták a tekintetüket, s várták mi fog történni. Az fejem fenntartottam s körbepillantva mindenkit megnéztem magamnak. A szobát a csend töltötte be, csak a ropogó tüzet lehetett hallani. A szobában Tyler, Matt, Caroline és Bonnie ültek. Mindannyian a szoba különböző pontjain. Stefan a kandallónak dőlt Elena pedig mellette állt, bár ő nem dőlt a kandallónak. Mindenki kezében ott volt a pohár, amiben aranyszínű ital volt. Nem szeretem az alkoholt, soha nem is szerettem, de most az egyszer megkívántam. A szobába lépve mindenki végigkövettet a tekintetével. Mindenki leellenőrizte a cselekedeteimet. Az üveg whiskyhez léptem majd a tetejét leszedve egy pohárba magamnak is töltöttem a meleg italból. Mialatt töltöttem rájöttem, hogy ez Damon kedvenc itala, s bár nem fűt hozzá a fogam, meghúztam a kitöltött pohárban lévő aranyszínű italt. A whisky égette a torkom, s sikerült bekönnyeznem tőle, de kellett egy kis bátorító ital. Tudom azt mondtam, hogy bátor leszek, de hogy állsz oda a barátaid és a családod megmaradt tagjai elé, hogy innentől kezdve ki akarod őket hagyni az életedből. Igen, muszáj volt az az ital. Visszafordultam a többiek felé, akik kérdőn pillantottak rám. Én viszont egyedül Stefant néztem. Megkerülve a kanapét odasétáltam elé, s magamhoz húztam egy meleg ölelésre. Stefan letette a poharát, majd a kezeivel szorosan átölelt engem, s egy puszit is nyomott a hajamra. Kezeimet elvettem hátáról és mindkét kezemmel az arcát öleltem körbe. Majd leejtettem a kezem és hátraléptem.

- El kell mondanom nektek valamit. - mondtam neki szegezve a mondatott, bár azért mindenkihez szólok, nem csak hozzá. Stefan kérdőn nézett rám, én pedig végig álltam tekintetét. Nem tudtam, hogy kellene vele a dolgokat közölnöm, de maradtam a gyorsan kimondjuk és akkor minden jó lesz. - Én... elmegyek. - szólaltam meg halkan, s végig Stefan arckifejezését néztem. Láttam, hogy megrázza, amit mondtam, de nem tehettem mást. Kívülről tartotta magát, de láttam, amit láttam. Zach után most én, s mindezt Damon miatt.

- Mi?? - hangzott ez az egy szó a szoba több pontjáról. Kivéve Stefan. Ő csak ott állt, s nem szólt semmit. Senki más nem szült többet, pedig biztos akartak, de arra vártak, hogy Stefan lépjen valamit. 

- Biztos, hogy ezt akarod? - tette fel nagyon halkan a kérdést nekem Stefan.

- Teljesen biztos vagyok benne, hogy el kell mennem innen. Képtele vagyok itt élni, miközben minden emlékem ezek közt a falak közt született. Újra kell kezdenem, de úgy nem megy, hogyha folyton a jó és rossz emlékek beárnyékolják az életem. - vázoltam fel az álláspontom. - Nem kérem, hogy megértsd, mit miért teszek, csak azt szeretném, ha elfogadnád, és nem haragudnál meg rám, azért, amit tenni készülök.

- Soha nem tudnák megharagudni rád, ezt te is tudod. Különben is valahol meg is értem, azt, amit tenni szeretnél. - válaszolt Stefan kissé szomorúan, de mégis együtt érezve.

- Eszem ágában sincs elfelejteni titeket, hiszen mind az életem részei lettetek, de félek, ha itt maradok, nem leszek képes boldog emberként élni. - szólaltam meg ismét. - Ha egyáltalán életben maradok...

Stefan erre felkapta a fejét, s szomorúan engem nézett. Rajta volt a sor, hogy elengedjen. Én már megtettem, ahogy a többiekkel is. Nincs visszaút, nem futamodunk meg. Megtettem az első lépést és büszke voltam magamra.

- Mikor mész el? Hova mész egyáltalán? Cassandra is veled megy, vagy egyedül leszel a nagyvilágba? Mondj valamit. - sorakoztatta fel a kérdéseit Stefan és én készségesen válaszoltam reájuk.

- Holnap. - válaszoltam egyszerűen és gyorsan. - Már nincs miért itt maradnom. Hogy hova megyek?! Egyelőre a városban maradok Cassandrával, amennyiben a szülei elengedik, de ha nem változik meg semmi, akkor egy másik városba fogok költözni. - világosítottam fel Stefant. - Tudom, hogy féltesz Stefan. - mondtam neki miközben elé sétáltam, s kezem az arcára simítottam. - De képtelen vagyok úgy itt élni, hogy Damon bármikor visszajöhet. A ház, főleg ha Damon is itt van egy ketyegő bomba lesz. Nem ilyen életre vágyom, amin nektek van. - mondtam neki miközben körbemutattam rajtuk. - Normális életre vágyom. Gyerekekre, de nem úgy hogy Damon bármikor megölhet.

- Nem fog bántani téged. - mondta Stefan egyszerűen.

- Azt hittem Zachet se bántja, sem Gail nénit, mégis mindig megtette. - szólaltam meg miközben a szívem szakadt meg. - Mennem kell. Ez a helyes és ezt te is tudod. - mondtam neki egy könnycsepp kíséretében. Annak ellenére, hogy megfogadtam nincs több sírás, mégis kihull egy csepp. Nem tehettem ellene semmit, de nem is akartam. Mindig kedveltem Stefant. Ő minden egyes alkalommal jó volt hozzám. Soha nem tett semmit, amiért utálnom kellene, ezért is nehéz, hogy annyi ember után, most én is itt hagyom. Stefan letörölte a könnycseppet az arcomról, majd magához szorított, mint aki nem akar elengedni. - Nem megyek messzire, csak feltöltődöm egy kicsit, aztán visszajövök hozzád. - nyugtattam meg Stefant, aki lehet nem így vette észre. - Megerősödöm, s visszajövök, de nem ígérem meg, hogy ha így lesz és Damon is itt lesz, nem fogom megölni. - mondtam vérfagyasztó hangnemben, mialatt a szemébe néztem, de tudtam, hogy megbántom ezekkel a szavakkal hiszen Damon mégis csak a testvére. - Tudom, hogy esélyem sincs ellene, de meg fogom próbálni, minden egyes alkalommal, amikor a közelemben lesz. Meg fog bűnhődni azokért a tettekért, amiket ellenem követett el, s tudom, hogy ő a testvéred, s hogy nem engeded, hogy megtegyem, de akkor is meg fogom tenni. Senki nem állíthat meg. Bosszút fogok állni rajta, azokért az emberekért, akik miatta haltak meg. Csak azt sajnálom, hogy ez által én is bekerül a listába, ahova azokat az emberek gyűjtöd, akik fájdalmat okoztak neked, de muszáj megtennem. - mondtam neki, halkan és mégis kiabálva. Stefan csak nézett engem, s arra próbált meg rájönni, hogy mitől változtam meg ennyire. A választ Damonbe keresném. - Csak azt akartam, hogy tudd, ha rajtam múlik nem éri meg a következő hajnalt sem, legyen az bármelyik nap is. - ígértem meg neki, s megfordulva elindultam vissza az emeltre. Láttam a csalódott arcokat. Fájt, mégis muszáj volt megtennem. Elmenni, új életet kezdeni, s megölni Damont. Az első lépés kipipálva, ezután jöhet Elijah. Nagyon remélem, hogy ma este eljön hozzám, különben, amit neki terveztem, elég nehéz lesz megtenni. A hajam felfelé menet egy apró copfba kötöttem. A szobába belépve az ajtót halk csattanással becsuktam, s azonnal bezártam. A magnómhoz léptem és bekapcsoltam az egyik kedvenc zeném, Selena Gomez - től a Slow Downt. Majd feltekerve a hangerőt táncolni kezdtem. A szobaközepén ugrálta, s forgolódtam, amivel felkeltettem újdonsült barátom figyelmét is, aki hangos ugatások közepette a lábam körül ugrált. Nem zavart egy percig sem, sőt fel is kaptam és vele táncoltam. Néha az a megoldás a problémákra, ha kitáncoljuk magunkat. Én most pont ezt tettem. Hallottam, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtómon, odatáncoltam és kinyitottam. Cass lépett be rajta mosolyogva és egy hatalmas bőröndöt tartva a kezében. Egymásra mosolyogtunk, majd megragadva a kezét a szobaközepére húztam és mindketten őrültek módjára táncolni kezdtünk. Ráztuk a hajunkat, ugráltunk, lépkedtünk és elűztünk mindent. A végén pedig összerogyva a fáradtságtól a padlón kötöttünk ki. Én voltam alul Cassandra pedig a combomra feküdt, s úgy próbált levegőhöz jutni, pont, ahogy én is. A nevetésem nem lankadt és Hope ezt az időt választotta arra, hogy körbenyalja az arcom. Egy cseppet se bántam, hogy ezt teszi, sőt meg is simogattam őt ezért. Megadok neki minden szeretet, amit csak tudok, hogy jó élete lehessen. Elhagyva a múltját újra kezdhesse. Felnéztem a plafonra és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon büszkék - e most rám a szüleim, hogy felveszem a harcot a bánat ellen és újra kezdem, vagy csalódottak, hogy olyan lány lett belőlem, aki a bosszújának él, és aki meg akar ölni egy embert. Nem tudom, de én büszke vagyok magamra, hogy sikerül idáig eljutnom. Tudom, hogy innentől már könnyebb lesz egy fokkal. A könyökömre támaszkodtam, s lepillantottam Cassandrára. Lehunyta a szemét és magában dúdolta a dalt, s közben a mosoly levakarhatatlanná vált ajkain. A kutya most őt támadta meg, ami Cassből is nevetést váltott ki, és aki szívesen felvette ellene a harcot. Felálltam és hagytam a gyerekeket játszani. A gardróbba sétáltam, s egy kényelmesebb ruha után néztem, amit fürdés után felvehettem. A sorok közt kutatva végül egy vékony, fekete nadrágot választottam hozzá pedig vörös csőtopot. Bevonultam a friss ruhákkal a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. A tükör elé álltam s megnéztem magam. Arra számítottam, hogy látok majd valami változást magamon, de semmi. Egy apró változás sem volt látható. Persze, hogy is lehetne látható, ha a változás a szívemben és a lelkemben jött létre. Annak nincs és soha nem is lesz külső nyoma. A hajamba túrtam, miután kibontottam a copfom. A barna hajzuhatag a vállamig ért. A szemem viszont elszántságtól és bosszútól csillogót. Villámgyorsan lekaptam magamról a fölösleges ruhadarabokat, majd a szennyes kosárba hajtva őket, léptem be a már korábban megnyitott csap alá. A hajam azonnal meleg víz lepte el és folyt végig a testem minden pontján. A szemem lehunytam és egy férfi jelent meg előttem. Leginkább a szemei voltak észrevehetőek, de tudtam, hogy kit takar az az arc. Csak álltam a zuhany alatt és vártam. Csendben, nyugodtan. A csapot elzárva a hajamra sampont kentem majd jól bedörzsölve azt, lemostam magamról, ezután következett a következő forduló, s végül a tusfürdő akadt a kezembe. Eper illata volt a tusfürdőmnek. Bekentem magam, majd a meleg már már forró vízzel leöblítettem azt. Ezután a törülközött a kezembe véve megtöröltem magam mindenhol, majd magamra kapva a friss és finom illatú ruhákat kiléptem a szobába. Cassandra az ágyon feküdt és a tévét nézte. Én pedig odamásztam mellé az ágyra és együtt kezdtük el nézni a sorozatunkat, ami nem más volt, mint az Egyszer volt, hol nem volt. Már csak a pattogatott kukorica kellett volna és minden tökéletes volt. Általában együtt szoktuk nézni a sorozatot, de adódnak alkalmak, amikor sajnos nem jön úgy össze a dolog. Olyankor telefonon keresztül beszéljük meg az éppen aktuális történéseket. Ezért már kaptam párszor Zach bácsitól, hiszen óriási telefon számlát csinálok mindig. A gondolat mosolyt csalt ajkaimra, majd a párnára hajtva a fejem elkezdtük nézni a sorozatot. Utáltam benne Reginát, hiszen mindig mindenkink bekavart, vagy tönkretette őket. Soha nem tudtam megkedvelni őt. Ettől függetlenül azért akadtak jó szereplők is a sorozatban. Kezdve Graham sheriffel, aki nagyon dögös volt abban az egyenruhában. Bár őt sajna megölik még az első évadban. A mi kárunkra. A másik, aki felveszi a versenyt még a korábbi szerelmünkkel az James herceg. Hihetetlen szemei vannak, nah és az az arc?! Eszméletlen jó pasinak tartjuk mind ketten. A takarót magamra húzva csendben feküdtünk egymás mellett és néztük a jól összehozott sorozatot. A szoba világossága lassan sötétségbe borul. Odakint besötétedett, a lobogó tűz és a tévé kivételével a szoba is sötét lett. Cassandra lassan bealudt mellett én pedig csak lépkedtem a csatornák közt hátha találok valami jobbat. Végül nem találtam semmit ezért lekapcsoltam a tévét és a távirányított az ágyra dobtam. Felkeltem, s az ajtóhoz sétáltam, majd hatalmasra tárva azt engedtem be a hűvös éjszakai levegőt. A szemem lehunytam és beszívtam a levegőt, mely olyan frissítő volt. Hope is nekiindult felfedezni az erkélyt és a virágcserép mellé odapisilt, így megjelölve a területét. Én pedig csak álltam, néztem őt és halkan magamban kinevettem őt. Majd miután elvégezte dolgát visszabaktatott a szoba melegébe, a szőnyeg puha birodalmához. A szél belekapott a felsőmbe, de nem bántam egy percig sem. Hűvös volt, de vártam. Vártam, hogy Elijah eljöjjön hozzám. De eddig színét se láttam. Csalódottan fordultam meg, hogy bemenjek a szobába, mikor valaki elkapta a könyököm és maga felé fordított. Mégis eljött hozzám. Ott állt előttem és elmosolyodott. Istenem ez a mosoly fog megölni, abban biztos voltam. A gödrök a szája szélén hamarosan megjelentek. Ettől lett ő a világ legszexisebb férfija. Még a sorozatban lévő fiúk sem vehették fel vele a versenyt. Meg akartam csókolni és ő is tudatában volt ennek, hiszen amióta megjelent az ajkát szuggeráltam. A szemeimet elszakítva ajkairól a szemeibe pillantottam, amelyek anélkül is beszéltek, hogy ő megszólalt volna. Közelebb léptem hozzá, annyira, hogyha felpillantok, rá ajkam ajkát súrolja. Lehunyom szemem, beszívom férfias illatát, s arra gondolok, mi mindent akarok megtenni vele ma este. A kezét a kezembe veszem, majd megfordulok és bemegyek a szobába, ahol Cassandra már ébren van és Hoppal az ágyon játszik. Mosolya addig tartott, amíg meg nem látta a férfit a hátam mögött. Arcáról egy pillanat alatt lehervad a mosoly és Hopeot a földre téve feláll és odalép közelebb hozzánk. Látom, hogy megszólalna, de nem hagyhatom, hogy elzavarja Elijaht. Tudom, hogy nem örül neki, hogy vele vagyok, vagyis még nem, de majd később, de nem tehet ellene semmit, mert kedvelem. Pedig ez hülyeség, hiszen alig 2 napja, hogy ismerem, de már egy csomó dolgok átéltünk együtt. Vihart, fájdalmat, temetést.

- Rose, mit keres itt? - teszi fel végül a kérdését Cassandra. Nem sikerült megakadályoznom, hogy megszóljon.

- Elijahnak hívják és átjött hozzám. Nézd, nem szeretnék vitatkozni veled Cassandra csak arra kérlek, hogy menj most ki a szobából. - szólaltam meg halkan, mire legjobb barátnőm ledöbbent. Nem értette miért kell távoznia a szobámból. De hát nem maradhat, mert ha elmondom, mit akarok tenni, akkor úgy is lebeszél, azt pedig semmi esetre sem szeretném. Cassandra végigmérte tetőtől talpig Elijaht, majd Hopeot karöltve elhagyta a szobát. Örültem, hogy nem kezd el faggatózni, sem beszélni. Követtem egészen az ajtóig, ahol becsukva azt, bezártam. Nem akartam kéretlen vendéget a szobámba. Ma este nem. Cassandra ezért még meg fog szidni engem, de ez most nem érdekelt. Egy percig az ajtónak dőltem és rájöttem, hogy ma semmi sem érdekel. Túl sokszor gondolok a semmire ma. De nem tehetek róla. Lassan megfordultam, s a tűz fényében megpillantottam Elijaht. A levegő izzott körülöttünk, s mindketten tudtuk mi fog következni. A kezem a hátam mögött volt és miután leellenőriztem, hogy tényleg zárva az ajtó Elijah felé léptem, aki ugyancsak elindult felém. A tűz aranyló fényében sokkal dögösebb volt, mint bármikor, amikor valaha is láttam. A szemeivel engem nézett és közelebb jött. Alig választott el minket pár centi. A fejem felemeltem, így ajkaink pont egy vonalba kerültek. A szemeink szemeztek, de azért néha - néha lopva odanéztem az ajkára is. A testem önkéntelenül mozgott. A kezem a vállára helyeztem, majd a nyakát öleltem körbe. Elijah is átölte a derekam, azután nagyon lassan lehajtotta fejét, s végre ajkaink összekapcsolódtak. Eleinte gyengéd volt, de aztán mikor szenvedélyesebben csókoltam meg, és húztam közelebb magamhoz ő is belendült, s vámpírkészségeivel nekicsapódtunk a mögöttem lévő falnak, ami abban a percben egyáltalán nem fájt, sőt csak felkorbácsolta a vágyam, amit azóta érzek, hogy álmaimban meglátogatott. A kezeit elvette a derekamról és a fenekemre helyezte őket, majd villámgyorsan felkapott, mint egy tollpihét. A lábaim a csípője köré fontam, s erősebben karoltam belé. Ajkunk elvált egy pillanatra, pont addig, hogy levegőt tudjunk venni mindketten. Ezt az időt kihasználva elmondtam neki, hogy tulajdonképpen mit is akarok ma éjjel tőle.

- Elijah, szeretkezz velem ma este. - suttogtam a sötétségbe. Ajkaim újra ajkaira szorítottam, hogy esélye se legyen ellenállni nekem. Ma nem. Elijah gyorsan mozdult meg, s az ágyra dobott. Eltávolodtunk egymástól. A hátam a puha takarón feküdt, a lábaim széttárva és egyedül arra vártam, hogy Elijah mit fog lépni.

14.fejezet

                                            

                                                                                  REBEKAH MIKAELSON

                            HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

    Ott ültünk a sötét park középen. Rajtunk kívül sehol senki. A madarak is hallgattak. Egyetlenegy hangot lehetett csak hallani, méghozzá engem, ahogy záporoznak a könnyeim. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a folyamatot. Elijah próbált vigasztalni, de mikor rájött, hogy nem sokra megy a szavakkal, szimplán csak erősen ölelt, s ringatott, mint egy kisgyermeket. A zakóját szorítom, s keservesen sírok. Valami miatt nem tudom abbahagyni. Talán az agyam és a szívem most jöttek rá, hogy elvesztettem azt a személyt az életemből, aki a legfontosabb volt. Vége. Nincs tovább. Egy részem újból meghalt. Eddig se tudtam, hogyan kellene tovább élnem, de most… A szívverésem fokozatosan lassult, ahogy a könnyeim is apadni látszottak. A szemeim bedagadtak és pirosak. Az orrom folyt, s egy zsebkendőt próbáltam elővenni, kisebb – nagyobb sikerekkel. Az arcom felpuffadt, az ajkaim kicserepesedtek, a torkom kiszáradt és fájt. A kezem izzadt, a ruhám és Elijah felsője is csurom vizes volt a sok könnytől. Miután kifújtam az orrom, felpillantottam Elijahra, de még mindig homályosan láttam őt. Lenézett rám, s egy bátorító mosoly hagyta el ajkait, s éreztem újra a vágyat a csókra, de ez most nem az a pillanat.

- Annyira sajnálom, Rose. – súgta a fülembe szomorúan. – Részvétem a nagybátyád miatt.

Nem tudtam mit kellene mondanom. Mármint ez most más volt, mint a szüleimnél. Ott betanultam egy szöveget, felvettem az álarcom, s azt tettem, amit tennem kellett. De előtte nem tudom megjátszani magam. Képtelen voltam felvenni ugyanazt a maszkot. Előtte nem. Megbántani se szerettem volna, de a szavak, melyeket nem is olyan rég begyakoroltam, most csak üres szavaknak bizonyultak volna. Ezért szavak helyett csak bólintottam egyet. Ő erre megcsókolta a homlokom, s tovább fogott erősen. Nem engedett el egy pillanatig sem. Tudtam, hogy vigyázz rám. A fejem újra mellkasára hajtottam, s hallgattam lassú szívverésének hangját. Valahogy megnyugodtam attól. A kezem alatt éreztem meleg testét, s vizes ingét. A szemem lehunytam, s elképzeltem, hogy minden rendben van. De amikor újra kinyitottam éreztem a szomorúságot, a fájdalmat a levegőben. Semmi sem volt olyan, mint régen. Tudtam, hogy ez fog történni. Tudtam, hogy nem változott meg, hogy a fájdalom és a szenvedés még mindig a nyomában jár. Elijah arcát a fejemre hajtotta, s úgy ringatott tovább. Egy mókus szaladt a fához, ami nem messze tőlünk volt. A fa tetején egy másik körülbelül vele egyidős mókus lehetett, mellette pedig egy kisebb állt. „Család” – jutott eszembe azonnal a gondolat. Biztos voltam benne, hogy azok. Ekkor rájöttem, hogy nekem már nem maradt senkim, akihez tartoznék, akit a családomnak hívhatnék. A szomorú gondolatok csak tódultak és tódultak, s nem tudtam nem arra gondolni, hogy nem maradt senkim. Fészkelődni kezdtem Elijah ölében, hogy mélyebben tudjak az ölében lenni, de megéreztem, hogy megváltozik. Nem csak a teste, hanem saját maga is.

- Azt hiszem, most jobb, ha haza viszlek. – mondta Elijah miközben felállt a padról, velem együtt.

- Nem… nem akarok haza menni. – válaszoltam halkan, s azt hittem nem is hallja meg. Először látszott, hogy gondolkodik valamin, aztán, hogy mondani szeretne valamit, de végül becsukta a száját, s tovább gondolkodott. Nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy nem akarok haza menni. Vagyis, hogy igazából nincs is hova haza menni. Kihez. A zsebemben a telefonom rezegni kezdett, s mikor elővettem Stefan arca és neve jelent meg a képernyőn. Egy pillanatig mérlegeltem, majd megnyomtam a piros gombot, s végül ki is kapcsoltam a telefonom. Egyáltalán nem volt kedvem senkivel sem beszélni, senkivel, kivéve Elijahval. A tekintetem ráemeltem, mikor hirtelen felkapott a karjaiba, s iramosan nekiindult. A kezem a nyaka köré fontam, a szemem lehunytam, s csak hagytam, hogy elvigyen valahova. Újra megbíztam benne, vagyis hogy még mindig bíztam benne. Éreztem a hűvös szellőt az arcomnak csapódni, ezért az arcom Elijah ingébe simítottam. Majd megéreztem lassuló tempóját, s rájöttem, hogy valószínűleg megérkeztünk oda ahova vinni szándékozott. A szemem kinyitottam, ő pedig a földre helyezett.

- Azt mondtad, nem szeretnél haza menni. Láttam, ahogy kinyomod Stefan hívását, s tudtam, hogy ez az egyedüli hely, ahol nem fog keresni téged. – válaszolt a még fel nem tett kérdésemre. – Itt biztonságban vagy.

- De…, hol vagyunk? – tettem fel a kérdést, mert erre nem adott választ.

- A házamban. – válaszolta egyszerűen, majd ellépve mellettem felsietett a lépcsőn. A kezében ott voltak a kulcsai. A tekintetem az ódon kinézetű házat vizsgálta. Rá fért volna a házra egy renoválás. A falai omladoztak, az erkélyen egy pad volt. A bejárati ajtó kétszárnyas volt. Elijah lenyomva a kilincset kitárta az ajtót, s előre engedett engem. Lassan lépkedtem, hiszen koromsötét volt odabent. A szemem nem szokott hozzá a sötétséghez, de nem is kellett, mert Elijah belépve rögtön felkapcsolta a villanyt. A szemem egy pillanatra lehunytam a hirtelen fényváltozás miatt. Lassan nyitottam ki újra, s éreztem, hogy Elijah mellettem áll, s a reakcióm figyeli. A tekintetem körbevezetem a termen, s rá kellett jönnöm, hogy gyönyörű helyen lakik. Kívülről az ember azt gondolná, hogy úr isten micsoda romhalmaz, de belülről csodaszép volt minden. Az előszoba hatalmas volt. A boltozat is. A plafont alig lehetett látni. Jobbra két helyiség volt, míg balra csak egy. Baloldalt húzódott felfelé egy féloldalas lépcsősor. Fáradt voltam, s gondolom Elijah is észrevette, mert újra a karjaiba kapott és felvitt a gyönyörű hófehér lépcsőn. A tetején körbepillantottam. Balra is szobák voltak és jobbra is. Előrefelé pedig egy hatalmas folyosó, még több szobával. Elijah egyenesen indult meg, majd egy szoba elé érve letett engem, de én továbbra sem engedtem el a mellkasát. Egy pillanatig egymásra néztünk, végül elengedtem, s kinyitva az ajtót újra előre engedett engem. A szoba gyönyörű volt. A falai halvány narancssárga színben pompáztak. A szobaajtóval szemben állt egy baldachinos ágy. Fehér ágyneműhuzattal, s látszott rajta, hogy még nem nagyon használták. Az ágytól jobbra egy kétrészes szekrény kapott helyett. A szekrény kissé ódivatúnak tűnt, de ez tette még szebbé a szobát. Baloldalt egy ajtó volt, ami gyanítottam a fürdőbe vezetett. Belépve a helyiségbe máris úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Fogalmam sincs honnan jött az érzés, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Végül megfordultam így pont szemben álltam Elijahval.

- A fürdőszobát balra találod. – mondta. – Mindjárt visszajövök és hozok neked valami váltás ruhát, s egy törölközőt. – mondta majd meg sem várva a válaszom kilépett a szobából, s halkan becsukta az ajtót. Én pedig erőtlenül bevonultam a fürdőbe. Az ajtótól balra egy mosdókagyló volt és egy WC. A szoba távolabbi sarkában egy zuhanyzó, s avval szemben egy fürdőkád. Egy HATALMAS fürdőkád. A mosdókagyló elé léptem, s megengedve a csapot, meleg vizet engedtem. Meg akartam mosni az arcom, de a tükörbe pillantva leragadtam az arcom tanulmányozásával. Megrémültem a saját arcomtól. A kezemmel felpuffadt arcom figyeltem, majd vörös szemeim. A kicserepesedett ajkam megnyaltam, de a helyzeten ez sem változtatott. Még én is csúnyának tartottam magam, abban a percben hát még Elijah. Nem csoda, hogy nem érezte azt a dolgot a park közepén. – futott át a gondolat a fejemen, de hirtelen a tükörben feltűnt Elijah arca. A kezében voltak a cuccok, amiket nekem hozott. Mögém lépet, s mindkét oldalamra letett valamit. Éreztem, hogy beleszagol a hajamba, én pedig hátrafordítva a fejem szembe akartam nézni vele, de ő csak engem figyelt.

- Gyönyörű vagy. – szólalt meg nagyon halkan, majd amilyen csendesen lépett a szobába, olyan halkan is ment ki. Az arcomon egy halvány mosoly futott végig, majd kezembe fogva a törölközőt a kádhoz léptem, s forró fürdőt engedtem meg magamnak. Elijah hozott tusfürdőt is, bár csak férfi volt, de ez nem zavart. Jobb, mint a semmi. Levettem a fekete ruhát magamról, s végül meztelenül álltam a kád előtt. Lassan ereszkedtem bele a kádba, mert a víz meleg volt, s ettől kirázott a hideg. Majd mikor kényelmesen elhelyezkedtem behunytam a szemem, s próbáltam minden gondom kizárni a tudatomból. De nem sikerült. Folyton eszembe jutott Zach bácsi. Amiket a fejéhez vágtam. Aztán a hullaházban. Egyszerűen képtelen voltam őt kitörölni a tudatomból. Végül pár könnycseppet letörölve szálltam ki a kádból. A törölközőt a kezembe vettem, majd szárazra töröltem magam. A mosdókagylón hagyott ruhákhoz léptem, s  megnéztem, hogy mit kaptam. Kihajtogatva egy fehér inget pillantottam meg. Az ing alatt volt egy fekete alsónadrág is. Először a nadrágba bújtam bele, ami kiderült, pont illet rám. Az inget is hamar magamra kaptam, majd egy fogkefét kerestem. Kihúzogattam az összes fiókot, de sehol sem találtam. A ruháim összeszedtem, majd egy helyre leraktam az ágy lábánál, s elindultam, hogy megkeresem Elijaht. Az ajtón kilépve elgondolkodtam merre is menjek. Hatalmas a ház, sokáig tart mire megtalálom. Ekkor mozgolódást hallottam jobbra tőlem, így elindultam oda. Az ajtó résnyire nyitva volt, de Elijahnak nyoma sem volt. Belépve feltűnt egy hatalmas ágy rögtön balra az ajtótól. Mellette balra egy ajtó, ahol égett a villany, de nem láttam még ott sem Elijaht. Felbátorodva beléptem, mikor megéreztem a hűvös esti levegőt a szobában. Az ajtóval szemben egy kisebb erkély volt, jobbra pedig egy szekrény, ami nyitva volt. Az éjjeliszekrényen egy lámpa égett, de ez volt az egyedüli fényforrás a szobában. A másik ajtóhoz léptem majd benyitottam oda is mikor Elijah ijedten kapta fel a tekintetét és fordult meg a mosdókagyló előtt. A tekintetemmel végigmértem, de az egyetlenegy ruhadarab, amit viselt egy törölköző volt a csípője körül. El kellett volna fordulnom, de képtelen voltam rá. Nem lett volna szabad ennyire bámulnom, de egyikünk se mozdult meg, hogy megváltozzanak a dolgok. A torkom kiszáradt a tenyerem izzani kezdet, s hirtelen nagyon melegem lett, annak ellenére is, hogy a hűvös szellő továbbra is beáramlott a szobába. Egy hatalmasat nyeltem, s láttam, hogy Elijah is ezt teszi. A tekintetem újra végigsiklott a testén, majd kényszerítettem magam, hogy elvonjam róla a szemem. Nagy nehezen sikerült, de nem jutottam messzebb a szeménél. Láttam, ahogy ő is végigmér engem, s megéreztem, hogy az arcom elönti a pír. Majd a kezem magam előtt összekulcsolom, s a tekintetem ezúttal a csempét kezdtem el vizsgálni. Tudtam, hogy meg kellene szólalnom, de erre is képtelen voltam. Egyszerűen nem jöttek a megfelelő szavak. Elijah megköszörülte a torkát, de továbbra sem emeltem fel a fejem. Éreztem a bizsergésből, hogy engem bámul, viszont tényleg képtelen voltam ezek után ránézni. Hiszen majdnem láttam meztelenül. Nem is értem, miért borzongok bele, mivelhogy ő nem így érez irántam, s csak felesleges fájdalmaknak teszem ki magam, azzal, hogy többet képzelek bele a dolgokba. Bár kíváncsi lennék, miért ijesztettem el akkor este. Már nyitottam volna a szám, amikor meghallottam a szexi hangját, s elfelejtettem a mondókám.

- Rose… - kezdet bele egy mondatba Elijah, de már a nevem kimondása után elhalt a hangja. Felkaptam a fejem, mikor kiejtette a nevem, mert belebizseregtem, ahogy ezt a négy betűt hangosan hallottam, az ő szájából. A tekintetünk találkozott, s megint ott voltam, hogy képtelen vagyok egy értelmes mondatot kinyögni.

- Én… csak… - kezdtem bele, de ahogy az előbb az ő hangja most az enyém halkult el. Egy pillanatig még őt néztem, majd bátorságot vettem magamon, s rákérdeztem, ami leginkább a szívem nyomta. – Miért mentél el aznap este?! Miért hagytál magamra?! – csúsztak ki gyorsan a szavak, mielőtt még meggondolhattam volna, mit teszek.

Elijah gyorsan mérlegelte a hallottakat, majd mikor felém indult, újra lehajtottam a fejem. Nem mertem a szemébe nézni. A látókörömbe bekerült a lába, majd lassan minden egyes testrésze. A jobb kezét felemelte és megfogta az állam, majd kissé hátradöntötte a fejem. Így kénytelen voltam a szemébe nézni. Ajkai elnyíltak, majd becsukódtak. A rózsaszínes ajkak vonzották a tekintetem, így nem is néztem a szemébe. Nyeltem egyet, majd elvontam a szemem ajkairól és fekete szemeibe néztem. A következő pillanatban ajkai ajkaim súrolták. Nem csókolt meg, hanem helyette homlokát homlokomnak döntötte, s lehunyta a szemét. Én végig ránéztem, s vártam, hogy mikor szólal meg.

- Én… - akart válaszolni a kérdésemre, de megakadtak a szavak. – Amikor elmondtad, hogy még…, még nem voltál senkivel, én… - köhögött egyet majd folytatta. – arra gondoltam, hogy egy sokkal jobb embert érdemelsz, mint én. Nem neked való vagyok Rose. – mondta, de mielőtt megszólalhattam volna tovább folytatta. – Kívántalak, ahogy ma este is a parkban, annak ellenére, hogy tudom, min mentél ma keresztül. Viszont, nem én leszek az a férfi, aki téged szeretni fog. Nem lehetek az. – beszélt tovább szomorúan, még mindig nem engedve, hogy szóhoz jussak. – Sok ellenségem van, és Klaus is ott van valahol a világban, és én…, nem tehetem meg veled, hogy belevonlak ebbe az egész játékba. Nem viselném el, ha te szenvednéd el a következményeket. Én… túlságosan kedvellek ahhoz, hogy hagyjam, hogy belekeveredj ebbe. – mondta határozottan, s még a szemei a szemeim nézték, de már semmilyen kapcsolat nem volt köztünk.

- Tehát, nem az zavar, hogy szűz vagyok, hanem, hogy nem akarod, hogy bajom essen. – mondtam kissé nyersen. – El tudom dönteni, hogy ÉN mit akarok.  A szüleim meghaltak egy nyomorult autóbalesetben, csak mert egy részeg kamionsofőr képtelen volt megállni a pirosnál. A nagybátyám élete során csak egyszer volt igazán szerelmes, de Damon megölte Gailt és vele együtt a gyermeküknek az életét is elvette. Damon sok más embert tönkretett, köztünk engem ma, mert elvette tőlem azt a férfit, akit a világon a legjobban szerettem. – fakadtam ki, minden indok nélkül. – Amióta az eszem tudom, veszély az életem. Mindenki meghal körülöttem, mert Damon elveszi őket. Damon maga a halál, s ahova csak lép, szenvedést okoz. A barátaim mind vámpírok, boszorkányok vagy vérfarkasok. Az életem maga a veszély, de nem riadok vissza semmitől sem. – mondtam majd vettem egy mély levegőt,s  folytattam. – Szóval, ha nem akarsz velem lenni, ám legyen, de akkor egy másik indokot kell kitalálnod, mert azt, hogy veszélyes az életed, s nem akarsz belekeverni, nem lesz elég jó indok. – adtam ki magamból mindent. A mellkasom fel – le mozgott az idegességtől, a túláradó feszültségtől. A szavaim után megfordultam s kisétáltam a szobából, becsapva magam mögött az ajtót. Elegem volt, hogy mindenki mindentől csak óvni akar. Így is úgy is tönkreteszi valaki az életem. Vagy veszélyezteti. Bele kell törődnöm, hogy egyedül maradtam. A szobámba érve becsaptam az én ajtóm is majd az ágyra vetettem magam. Nyakig betakartam magam, de a szemem hiába hunytam le, nem jött álom a szememre. Folyton Zach jutott az eszembe. Végül, olyan éjféltájt mégis elkapott az álom.

„Hazafelé sétáltam. A házunk előtt megálltam, s egy mosoly hagyta el ajkam. Imádtam ezek között a falak között élni. Hihetetlenül boldog voltam, miközben beléptem a házba, ahol csak a sötétség fogadott. Körbepillantottam és Zach bácsit kerestem. A nappaliba érve ledobtam a táskát a kanapéra és felfedező útra indultam a házban. A konyha üresen állt, így tovább folytattam utam a könyvtárba. Belépve a padló véres volt. Mindenhol vérfoltok, majd Gail nénit vettem észre a szoba közepén. Halott! Kifutottam a könyvtárból, a könnyeim patakonként folytak. Lefutok a pincébe, ahol megláttam a nyitott ajtót. A cella üres volt, s a földre pillantva feltűnt egy cipő. Az ajtót becsukva észrevettem Zach bácsit. Halott! A könnyeim már záporoznak és sikítva futottam fel a lépcsőn, be a nappaliba, ahol a kanapén anya és apa véres teste fogadott. Halottak! A sikolyom egyre nőtt, s lepillantva a kezem is véres volt. A könnyeim folytak, majd négy idegen vámpír támadt meg, s elszívták az életerőm. A földre estem, s minden elsötétült. De aztán mintha semmi sem történt volna, felkeltem a szoba közepéről, s továbbra is a halott szüleimet bámultam. Kiabálok, könyörgök, sírok. Összetörök legbelül! Damon lép mellém. Sáros cipője bepiszkítja a szőnyeget. A ruhájából csavarni lehet a vizet. Hozzám ér. Ekkor rájövök, hogy az nem víz, hanem vér. Az egész testét beborítja. Az arca is olyan. Rám mered a vámpír tekintetével, s elmosolyodik. Tudom, hogy a vér, mindenkitől származik. Felkiáltok!”

Hangosan kiabálok, mikor Elijah terem mellettem. Védelmező karjai átölelnek. Hozzábújok, s a könnyeim újra önálló életre kelnek. Sírok. Nem tudom abbahagyni. A pólóját szorítom vigaszt keresve. Elijah az ölébe kap, majd kisétál velem a szobából, s átvisz a sajátjába. Az ágyra fektet, s betakargat. Majd mögém lép és ő is bemászik a takaró alá. A hátam a mellkasát súrolja. A kezét a derekamra csúsztatja, s közel húzz magához. A jobb kezem a párna alá csúsztatom, a másikkal megragadom Elijah kezét. Erősen szorítom, miközben könnyeim tovább záporoznak. Eközben Elijah átölel, megnyugtat, szavakat suttog a fülembe. Csókot lehet a vállgödrömbe vagy az arcomra. Lecsókolja a könnyeim, vagy csak lesimítja őket. A tekintetem lehunyva tartom, s szaporán veszem a levegőt, de ezúttal nem az ő közelsége miatt, hanem a fájdalom miatt, amin keresztül kellett mennem idáig. A hajamba csókol, majd a fülem mögé tűri, hogy jobban lásson, hogy jobban hozzám férhessen. A légzésem lassan lassulni kezd, a könnyeim is elapadni látszanak. De az emlékek örökké ott lesznek.

- Meghaltak. Mindenki, akit… akit valaha szerettem, halott. – sírtam két levegővétel között. – Mindenkit elvesztettem. – hagyták el a szomorú szavak az ajkam. A sírás fokozatosan alábbhagy, majd szipogássá csap át. Elijah elhúzza kezét a derekamról, majd elfordul tőlem, s hallom, ahogy kihúzza a fiókot, s közben felkapcsolja a lámpát. Egy zsebkendőt vett elő, s adott a kezembe. Én megköszöntem, majd kifújtam az orrom, s a párna alá raktam, mindeközben próbáltam mélyeket lélegezni. A szemem lehunytam, de folyton előjöttek a képek, ezért inkább nyitva hagytam őket. Elijah pedig visszatér mellém, s kezét is megéreztem a hasamnál. Elijah továbbra is nyugtató szavakat mormolt a fülembe, s a hajam a fülem mögé tűrte. Később felhagyott a szavakkal és csak ölelt engem. Kibámultam a messzi távolba miközben a hold halvány fénye bevilágította a tájat. Láttam a csillagokat, s tudtam, hogy egyikük se szeretné, ha boldogtalan lennék, de egyelőre elképzelni se tudtam, hogy egyáltalán, hogy folytassam. Nem akarok egyedül maradni. Féltem.

- Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogy mit érzel. De én is elvesztettem a családom. Klaus, a bátyám, elvette tőlem őket. Vagy azokat, akik ezer év alatt a közelembe kerültek. – suttogta halkan és szomorúan. – Még csak egy fotóm sincs róluk. – mondta Elijah letörten.

Nem szóltam semmit sem, egyszerűen csak megszorítottam a kezét. Ő pedig visszaszorította, majd újra a vállgödrömbe csókolt. S ezután hallgatott. Percekig csak némán meredtünk a semmibe, s vártunk, vártunk valami jelet, valamit, amitől majd jobb lesz minden. Ami segít elfelejteni a dolgokat. Ezúttal, amikor lehunytam a szemem, a boldogságot láttam. Mindenkit. Boldogok voltak, s tudtam, hogy sikerülni fog nekem is. Csak nem szabad feladnom. A gondolatok cikáztak a fejemben, de lassan álomba is ringattak.

Reggel a meleg napsugárra ébredtem. Az ágyon megmozdulva valami meleg ért hozzám. Megéreztem egy meleg tenyeret a hasamnál, s a meleg leheletet, ami a nyakam és a fülem súrolta. A levegő friss volt, s most az egyszer láttam a kiutat a gondjaimból. Lassan megmozdultam, kikeltem az ágyból, s elmentem a mosdóba, hiszen már nagyon ki kellett mennem. Miután elvégeztem a sürgős dolgom, kezet mostam, azután az arcom is leöblítettem, s kilépve feltűnt, hogy Elijah még mindig alszik. Nem tudom, hogy mi volt a csábítóbb, a friss levegő, a ragyogó napfény vagy az erkély, de kiléptem a szabadba és egy hatalmasat lélegeztem. A kezemmel a korlátba kapaszkodtam, s lehunytam a szeme. Hagytam, hogy a napsugár felmelegítse a szívem. Mindent kizártam a tudatomból, s csak magamra figyeltem. Néha – néha hallottam kisebb neszeket odalentről, de különösebben nem foglalkoztam vele. Időközben elfeledkezve magamról fel se tűnt, hogy Elijah kijött a szobából. A kezét a derekamra csúsztatta, s hátulról átölelt engem. A hátam a mellkasának döntöttem, a kezemet pedig a kezére csúsztattam. Elijah belecsókolt a hajamba, majd az állát a fejemre helyezte. Ölelő karjai közt biztonságot éreztem. Akkor és ott nem féltem. A szemeim továbbra is csukva voltak, s csak éreztem. Azt hittem órákig álltunk ott, de mint később kiderült, csak fél órát. A nap elbújt egy felhő mögé és esőt jósolt későbbre. A szobába lépve Elijah becsukta az erkélyajtót, s az éjjeliszekrényéhez ment ismét. Én pedig ott álltam a szoba közepén és fogalmam sem volt, mihez kezdjek evvel a helyzettel. Elijah kinyitotta a fiókot, s egy nyakláncot vett magához. Közelebb érve feltűnt, hogy ez a nyaklánc az enyém. Döbbenten meredtem a nyakláncra, később pedig Elijah arcára.

- Az az én…, de hol… - kezdtem bele, de Elijah nem hagyta, hogy végigmondjam, mert közbeszólt.

- Igen, a te nyakláncod. – mondta kedvesen. – Múltkor, amikor megtámadtak téged, az egyikük elvitte ezt magával. – beszélt tovább miközben a nyakláncot felemelve rá mutatott. – Mikor megtaláltam azokat a vámpírokat, s megöltem őket, ráleltem erre a gyönyörű darabra. S mivel láttam már rajtad, tudtam, hogy a tiéd. Mielőtt visszaadtam volna szerettem volna letisztítani, mert véres lett a kis incidens miatt, ami abban a házban történt.– fejezte be a mondókáját Elijah. – Csak, aztán történt sok minden és nem volt alkalmam még, de mivelhogy most itt vagy… - hagyta abba a mondatot, majd mögém sétált, s a hajam félretűrve feltette a nyakláncot. A kezemmel végigsimítottam a szívecskén, s kinyitva a szüleim arca nézet rám. Megpusziltam mindkét oldalon, majd becsukva minden figyelmem Elijahra összpontosítottam. A szemeim könnyel teltek meg, de ajkaimon végig mosoly ült. Gondolkodás nélkül megcsókoltam. A kezem a nyaka köré fontam, s megnyaltam ajkait bebocsátást kérve. Miután megkaptam, a nyelvemmel előrenyomultam, s megéreztem Elijah kezeit a derekamon, és egyre követelőzőbb nyelvét az ajkaim közt. A fejem jobbra fordítottam, így elmélyítve a csókunk. A haját simítottam végig, vagy fogtam a kezem közé és vontam közelebb magamhoz. A levegő hiánya miatt kénytelen voltam elvonni ajkaim ajkairól, de ezen kívül minden kapcsolatot továbbra is fenntartottam. Mély levegőket vettem, s hallottam, ahogy Elijah is szaporán veszi a levegőt. Ajkamon továbbra is mosoly látszott, majd az ő ajkai is felfelé görbültek.

- Köszönöm. – mondtam neki. Éreztem, hogy a remény most kopogtat be az ajtómon és tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy távozzon. A kezem lecsúsztattam a mellkasára, s a fejem is odadörgöltem. Elijah újra melegen átölelt. De hirtelen minden szertefoszlott, mikor rájöttem, hogy van egy nagybátyám, akit még el kell temetnem. A tekintetem rá emeltem, ő pedig az arcom két keze közé vette, egy csókot lehet a homlokomra, s hátrébb lépet. Tudtam, hogy tudja mire gondoltam. Ezután halkan kinyitottam az ajtót, majd kilépve rajta átsétáltam a másik szobába, ahol a cuccaim közt megtaláltam a telefonom. Bekapcsoltam és a telefonom azonnal rezegni kezdet, miszerint 20 nem fogadott hívásom volt és 32 üzenetem. Tudtam, hogy aggódnak értem, de nem gondoltam, hogy ennyire. Csak egy kis nyugalomra vágytam. A hívások Stefantól, Elenától és Cassandrától érkeztek. A 32 üzenetből 20 – at Cass írt. A legtöbben az állt, „hogy hívjam fel, mert aggódik. Írjak neki. Vegyem fel azt a rohadt telefont és írjak neki. Hogy sajnálja, ha nagyon kiakadt, de szeretne velem lenni, csak nem tudja, hol keressen. Hogy beszéljek vele.” Elolvastam az összes üzenetet, de ekkor kaptam egy újat. A képernyős Stefan neve jelent meg. „Ma délután kettőkor a temetőben örök nyugalomra helyezzük Zachet. Ha úgy érzed, gyere el.” Fel se tűnt, hogy könnyek szöktek a szemembe. Elijah felöltözve belépet a szobába, majd a kezébe adtam a telefonom, s a fürdőbe lépve rendbe szedtem magam. Felhúztam ugyanazokat a ruhákat, amiket tegnap viseltem. Kilépve a fürdőszobából Elijah rám emelte fekete tekintetét, s tudtam, hogy nem fog eljönni. Láttam rajta, ahogy küzd a szavakkal. Odaléptem elé egy csókot leheltem ajkára, majd a telefont kivettem a kezéből, s elsétáltam mellette. Ezt most egyedül kellett megtennem. A séta amúgy is jót tesz. A temetőbe értem háromnegyed óra alatt. A temetés már zajlott, vagyis nem is volt rendes temetés, hiszen csak a közeli rokonok és barátok voltak ott. A betonon lépkedtem, mikor mindenki rám emelte a tekintetét. Cassandra odafutott és átölelt engem. Stefan arcán a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak. Liz is örült. Visszaöleltem Casst, majd mellette is elléptem s odasétáltam a frissen kiásott sírhoz. Egy pap beszélt, de nem hallottam meg a szavakat. Sírni szerettem volna. Sírnom kellett volna, de képtelen voltam rá. Stefan mellém lépet és négy szál vörös rózsát nyújtott át nekem. Feltekintettem rá, s bólintottam egyet. A pap végül befejezte a mondókáját, s mindenki letett egy szál virágot a földre. A végén én következtem.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy olyan undok voltam veled tegnap reggel.  – mondtam szomorúan. – Nincs rá mentségem, s nem is kérem, hogy megbocsájts, hiszen én sem fogok. – suttogtam most már könnyekkel az arcomon. – De megígérem, hogy megpróbálom. – ígértem meg egy halvány mosollyal. Ezután megcsókoltam a rózsát, s letettem a földre. – Szeretlek Zach bácsi. – sírtam el magam végül. Ezek után egy másik vörös rózsát helyeztem el a földön Gail néninek. Felálltam, s Cassandrára támaszkodva tovább sétáltam a szüleim sírjához. Ott is leguggoltam. Halkan elsuttogtam, hogy szeretem őket, és hogy hiányoznak. Újra talpra álltam, letöröltem a könnycseppeket, és megéreztem azt a bizonyos bizsergést végig húzódni a gerincem mentén. Tudtam, hogy Elijah itt van velem. Nem hagyott magamra. Velem van. Örökké. – gondoltam magamban.

Hírek

Drága olvasom. A mai napon a barátnőmmel összeültünk és megbeszéltük, hogy mivel iskola van és ő fősulira jár nincs annyi ideje a fejezeteket javítani, így minden második héten szombaton fognak felkerülni a részek. Remélem ettől függetlenül lesz továbbra is olvasom. Köszönöm a megértéseteket. Szép estét mindenkinek. 

13.fejezet

(Ezt a zenét ajánlom hozzá: Leona Lewis - Run)

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Döbbenten hallgattam, ahogy a „szűz” szó elhagyja ajkaimat. Nem is gondolkodtam mialatt kiejtettem ezt az egyetlenegy szót, de mégis valahogy minden megváltozni látszott. A levegő körülöttem egyre hűvösebb lett. A hideg bekúszott a szobámba a sötétséggel együtt. Nem láttam teljesen Elijah arcát, csak amennyire megvilágította a hold halvány sugara. A szobára nehéz csend telepedett, s éreztem a szavak súlyát, melyeket az imént kiejtettem. A torkom kiszáradt, a tenyerem izzadni kezdett, a szemem inkább lehunyva tartottam. Gondolatok cikáztak a fejemben, s egyik sem volt boldog befejezés. Hiszen minek előre örülni valaminek, ami máshogy is végződhet, mint ahogy azt az ember előre elképzeli. A szívem hevesen vert, de semmi neszt vagy zajt nem hallottam. Végül bátorságot vettem, s kinyitottam a szemem. A szoba sötétségben úszott, halvány fénysugár lépett a helyiségbe az ajtón keresztül, s a szobaajtó alól. Minden pontosan úgy nézet ki, mint körülbelül öt perce. Kivéve, hogy ezúttal Elijah nem tartózkodott a szobámban. Egyedül maradtam. Pislogtam párat, hogy a szemembe kúszó könnyeket visszatartsam, de lehetetlen küldetésnek látszott. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Majd követe a következő s ez így folytatódott, míg már az egész arcom el nem ázott a sós cseppektől. Az arcom enyhén viszketni kezdet a könnyek helyén, de nem volt erőm letörölni őket. Végre volt egy férfi, aki észrevett engem, s aki igazán kedves volt, annak ellenére, hogy vámpír. Igazából az életét is neki köszönhetem. A tudat, hogy nem kellek neki, megrémisztett. Könnyekkel az arcomon dőltem le az ágyban s takartam be magam. Pontosan oda feküdtem ahol korábban Elijah aludt. A párnám magába szívta az illatát, így érezni lehetett különleges kölnijét, amit az orrom magába szippantott, s most a levegővel teli illata, csak az én orromban érződik tovább. A könnyek melyek folyton – folyvást elhagyták lehunyt szemem, elmosták végül az illatát, így csak az emlékeimben maradt tovább. Azt hittem végig, hogy én rontottam el valamit, de hiszen nem tettem semmi mást, csak önmagamat adtam. Kár volt rágódni a dolgokon, miután így itt hagyott engem. Viszont még mindig nem tudtam elhinni, hogy elmondtam neki, hogy szűz vagyok. Már a gondolat is kirázott, hogy tudja az egyik legféltettebb titkom. Ezúttal rajta a sor. A kezébe helyeztem magam.

~ ~ ~

1 héttel később

Kialvatlanul ébredtem. A karom bizserget, a fülem bedugult. Egy hete már, hogy semmit nem hallottam Elijahról. Ez idő alatt pedig egyszer sem sikerült rendesen kialudnom magam. Vagy rémálmok gyötörtek, s ekkor Zach vigasztalt meg, vagy egyszerűen képtelen voltam lehunyni a szemem anélkül, hogy ne őt képzeljem el magam előtt. Cassandra aggódni kezdett miattam, hiszen a figyelmem megcsappant. Magamba zárkóztam. Senkit nem engedtem közel magamhoz, hamar kiborultam, s magányosan álltam a folyóson, a teremben, avagy bárhol az iskola területén. Amikor pedig haza értem nem tettem semmi mást, csak azt lestem, mikor toppan be Elijah. Volt, hogy órákat ültem odakint a hidegben, amíg már át nem fagyot minden porcikám. Ezután bementem a fürdőbe vettem egy forró fürdőt, s az ágyamba költöztem. Egy darabig onnan leselkedtem. Bármilyen neszre felkaptam a fejem, amíg végül sikeresen vagy sikertelenül el nem tudtam aludni. Mostanában Zach bácsival is csak veszekszem. Sajnáltam szegényt. Tudom, hogy csak védeni akar, hogy szeretettből tesz mindent, de már untam a bezártságot. Amióta megtámadtak sehova nem mehetek követek nélkül. Vagyis mindenhol ott volt Stefan vagy Damon. Az egyik jobb volt, mint a másik.  Alig dolgoztam, Cassandrát folyton csak elküldtem. Egyedül akartam lenni. Csakhogy nem mértem fel ennek a kívánságnak a következményét…. A mai nap is csak egy átlagos nap volt. Az utolsó nap a héten a suliban. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, s minduntalan próbáltam rájönni, hol lehet az a nyaklánc, amit még anyáéktól kaptam, s amit sehol nem találok. Végül ismét felhagytam az értelmetlennek tűnő kísérlettel, hogy megtalálom, ezért lebotorkáltam a lépcsőn, be a konyhába, ahol már mindenki csak rám várt.

- Jó reggelt, kincsem. – köszöntött szeretetteljesen Zach bácsi. Majd Stefan is.

 Damon nem volt a szobában. Ő a pincénkben sorvad, ahova igazából való. Hogy miért?! Azért, mert nem tartotta be a szavát, miszerint nem bánt senkit. Zach és Stefan arra az elhatározásra jutottak, hogy nem maradhat tovább szabadon, ezért egyik este verbénát itattak Carolinenal, aki igencsak odavolt Damonért, s így a vérében megtalálható volt a méreg is. Amikor Damon táplálkozni ment Carolinehoz összeesett, s akkor Zach és Stefan bezárták. Megérdemelte. Stefan elvette a gyűrűjét, s tudtam, hogy Damon dühös és ki fog szabadulni, viszont remélem, hogy ezúttal nem lesz senki az útjában, mert félő volt, hogy ha kitör, újra pusztulást hoz magával. Már annyira belefáradtam mindenbe. Sok volt ez így erre a hétre. Zach bácsi folyton aggódott, Cassandra, aki állandóan arról faggatott, hogy mi a bajom, miért zárkózom magamba. Damon fogságban. Az iskolában Melissa is ott van, s félek, hogy el fog kapni, bár próbálok erősnek tűnni, de nem mindig sikerül az álarcom mögé bújni. Végezetül ott van még Elijah…, akit nem láttam mióta a hálószobámban közöltem vele, hogy szűz vagyok. Szóval ez a hét egy igen rossz hét, s még hol a vége.

- Sziasztok. – köszöntem vissza egyhangúan, s leültem a bögre kakaóm elé, mit minden reggel megittam, a lekváros kenyér mellé. A mai nap is úgy kezdődött, mint a többi, csakhogy ezúttal nem ment le semmi sem a torkomon.

- Mi az Rose, valami baj van?! – kérdezte meg aggódva a nagybátyám, s untam már a folytonos kérdéseiket. Jól vagy?! Minden rendben?! – zakatoltak újra és újra a kérdések a fejemben. Azt akartam ordítani, hogy NEM. Semmi sincs rendben az éltemben. De nem tettem meg. Nem akartam senkit sem megbántani, hiszen ők csak szeretnek, s aggódnak, de ebből is kezdet már elegem lenni, végül mégsem tudtam magamban tartani.

- Nem. Nincsen semmi bajom. – fakadtam ki hangosabban a kelleténél. - Mégis mi bajom lenne?! – kiáltottam most már, s felállva az asztaltól a bögrét és a tányért a mosogatóba helyeztem. Egy pillanatig csak ott álltam, s tudtam, hogy mindenki csak arra vár, hogy megmagyarázzam a történteket. Csakhogy még magam sem tudtam, konkrétan mi is az oka a kifakadásomnak. Soha nem kiabáltam senkivel. A légynek se ártottam még soha. De féltem, hogy eljött a pillanat, amikor kiadok magamból mindent, de nem szerettem volna, ha a szeretteim sérülnek meg.

- Rose?! – szólalt meg halkan Zach bácsi.

Éreztem, ahogy a düh átveszi a hatalmat a testem felett. Legszívesebben sikítani szerettem volna. Stefan lépett a hátam mögé, s onnan szólalt meg.

- Rose, elmondanád végre, hogy mi is a bajod?! – hallottam újra a kérdést, s minden remény elszállt, hogy ezúttal is csendben maradjak.

- Semmi. – mondtam egyszerű monoton hangon. A levegőt szaporán vettem, az orrlukam kitágult, a szám résnyire nyitva, hogy minél több oxigént tudjak a tüdőmbe juttatni. A torkom kiszáradt, a szemem ismét könnycseppek égették, a kezemmel a konyhapultba kapaszkodtam. Az ujjaim elfehéredtek, a tenyerem izzadt. Hirtelen minden felborult, s nem tudtam tovább türtőztetni magam. Megfordultam, s két kérdőszempárral találtam szemben magam. Az ajkaim ezúttal összeszorítottam, s próbáltam egy mély levegőt venni.

- Rose?! – lépett közelebb Zach bácsi.

- Neee… - tartottam fel a kezem, s egyenesen a szemébe néztem. Láttam a csodálkozást és a sok kérdőjelet a tekintetében. – Most inkább elmegyek, mielőtt még valami olyat mondok, amivel megbántok valakit. Csak hagyjatok elmenni. – mondtam, miközben mindkettejüket néztem. Már épp indulni készültem mikor Zach halkan megszólalt.

- Stefan is veled megy, Rose. – mondta lágyan, s közben nem vette le a szemét Stefanról.

- NEM! – jelentettem ki mérgesen, de közben végig higgadt voltam. – Senki nem fog kísérni, senki nem lesz a nyakamban, hogy ott lihegjen. Nem kell kíséret. Elegem van. Egyedül megyek. – határoztam el magam kicsit hangosabban.

- Sehova sem mész Stefan nélkül. – mondta Zach bácsi is határozottan. Ez volt az a pillanat.

- Nem fogod megmondani, hogy mit tegyek Zach. El tudom dönteni, hogy ÉN mit akarok, avagy nem. Nem szólhatsz bele az életembe többé. Nem fogok rettegésben élni egy olyan miatt, mint Melissa, vagy az apja. Nem kell több kíséret. Nem kell, hogy megvédjetek. Elegem van ebből az egész helyzetből.– üvöltöttem.

- Rose… - hangzott a halk megszólítás.

- Nem Zach bácsi. Vége van. Nem lesz kíséret, ha meg akarnak ölni, álok elébe. Úgy sincs miért életben maradni. – mondtam neki még mindig kiabálva. Tudtam, hogy megbántom látszott az arcán. De nem értem rá vele foglalkozni.

- Csakhogy ebből a házból nem lépsz ki Stefan nélkül. – kötötte az ebet a karóhoz. Neki is kezdet elege lenni, hiszen már ő is kiabált velem.

- Ezt nem te döntöd el. – világosítottam fel. – Stefanra talán tudsz hatni, de rám nem. Nem fogom hagyni, hogy bárki úgy ugráltasson, ahogy ő fütyül, hogy semmibe vegyék az ÉN érzéseimet. Nem fog senki sem szórakozni velem ezen túl, senki nem tapos a lelkembe következmények nélkül, azt garantálom. – ordítottam, s mutogattam közben. Majd elindultam a kijárat felé, de Zach az utam állta.

- Nem mész sehova. – tagolta szép lassan, miközben elém sétált.

- Ezt nem TE döntöd el. – morogtam az orrom alatt. - Nem vagy az apám, s gyűlöllek, hogy ők nincsenek itt, de TE igen!! – mondtam ki dühösen, de már meg is bántam. Láttam a csalódottságot, s a szomorúságot a szemében. A fájdalmat, mely a szavam után maradt. Feltűnt, hogy szóra nyitja a száját, de a szavak már elhalkultak mielőtt elértek volna hozzám. Mielőtt még bármit is mondtam volna, inkább elrohantam Zach mellett, aki ezúttal nem állított meg. A táskám a hátamra kaptam, s a kocsimhoz szaladtam. Kitártam az ajtót, majd beszálltam, s már ott se voltam. Tudtam, hogy ezt soha nem bocsájtja meg nekem, ahogy én sem magamnak, de nem gondolkodtam mikor a szavak elhagyták ajkaimat. Csak dühös voltam Elijahra, magamra. Egy pillanatig sem gondoltam komolyan, amit mondtam, s éreztem, ahogy könnyek lepik el az arcom. Villámgyorsan letöröltem őket, s átkoztam magam. Zach nem tett semmit csak megpróbált megvédeni és én ahelyett, hogy szerettem volna, megvádoltam, s csúnyán cserbenhagytam. Szégyelltem magam. Az iskola elé érve leállítottam a motort, s kirángattam a táskám a kocsiból, magamra kaptam, s már gyors ütemben az iskolakapu felé tartottam. Feltűnt Cassandra, Elena és Caroline, ahogy Bonnieval beszélnek. Ők is észrevettek, s láttam, ahogy Cass feláll, hogy felém induljon, de én csak robogtam tovább a suliba. Nem akartam senkivel beszélni. Egyedül akartam lenni. A fájdalmammal.

~ ~ ~

Az iskola falai közt bolyongtam, mint egy zombi. Mindent megtettem, amit tőlem kértek, de én senkihez sem szóltam továbbra sem. Féltem, hogy mást is meg fogok bántani a szavakkal, amik elhagyják az ajkam. Ez miatt volt, hogy Cassandrát is elkerültem. Láttam Stefant a nap folyamán, s a szemében a szomorúságot, melyet én okoztam. Végig Elenával volt, vagyis gondolom, már mindenki tud mindent. Lesütött szemmel léptem ki az iskolából. Úgy volt, hogy dolgoznom kell, de nem tudtam bemenni, féltem, hogy látom Elijaht. Nem tudtam volna ránézni sem. Betelefonáltam a Mystic Grillbe és megmondtam a főnökömnek, hogy rosszul vagyok, ha nem bánja, nem mennék be dolgozni. Azt mondta, hogy nincsenek sokan, bírni fogja Matt és Cass egyedül is. Tehát beültem a kocsimba, s egy órán át nem tettem semmi mást, csak kibámultam az ablakon, s agyaltam. Nem tudtam, hogy menjek haza, hogy kérjek bocsánatot mindazokért a bűnökért, amiket ma reggel a konyhában elkövettem. Végül a slusszkulcsot a kezembe fogva beindítottam a kocsit, s kihajtottam a parkolóból. A hazafelé vezető út nagyon gyorsan eltelt. Út közben találkoztam a sheriffel is, de nem különösebben izgatott. Sokkal inkább, hogy mit mondok majd a bácsikámnak. Mire észbe kaptam már otthon is voltam. A ház előtt ott volt Stefan és Zach autója, viszont Damoné nem. Nem furcsálltam a dolgot, csak beléptem a hatalmas ajtón.

- Zach bácsi. – kiáltottam el magam, de a visszhangon kívül semmi más mozgást nem lehetett hallani. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Remegni kezdtem, de fogalmam sem volt, hogy mitől. A nappaliba léptem, s a táskám a kanapéra helyeztem.

- Rose. – szólalt meg halkan a hátam mögül Stefan. Mosolyogva fordultam meg, de ő csak szomorúan nézet rám. Elena is megjelent, s ugyanaz a fájdalom jelent meg az ő arcán is. Kérdőn néztem rájuk, de mindketten kerülték a tekintettem. A gyomromban a görcs egyre fokozódott, míg végül tudtam, hogy valami rossz dolog történt. Éreztem a keserűséget, a fájdalmat. Stefan elindult felém, s közvetlenül előttem állt meg. A kezeit a vállamra tette, s mélyen a szemembe nézett. – Rose…, - kezdet bele, de végül elhalkult a hangja. Én pedig kétségbeesetten néztem rá, hogy elárulja végre, hogy mi történt. Nem tudtam biztosra, csak azt, hogy valami hasonlott éreztem, amikor közölték velem anyáék halálát. A fejem ráztam, s nem értettem. Könnycseppek lepték el a szemem, pedig még nem is tudtam, hogy mi történt. Stefan letörölt egy kósza könnycseppet, s végre elárulta a szomorúságának az okát. – Sajnálom Rose, de attól tartok, többé nem fogod látni Zachet, mert… - de hirtelen elhallgatott. Az ő szeme is megtelt könnyekkel.

- Hogy érted azt, hogy nem fogom látni őt? Ennyire megharagudott volna rám? – kérdeztem egy újabb könnycseppel az arcomon. Stefan letörölte ezt a könnycseppet is, és határozottan rázni kezdte a fejét.

- Nem haragudott meg rád. – mondta egyszerűen, s halkan. – Ő csak… Damon kiszabadult a börtönből, s Zach pedig itthon volt és… - újra megakadt a mondat vége előtt.

Már mindent tudtam. Nem kellett, hogy Stefan befejezze a mondatot, hiszen pontosan tudtam, hogy mit akart mondani, de mégis szükségem volt rá, hogy kimondja, hogy halljam. A könnycseppek záporozni kezdtek a szememből, s Stefan rájött, hogy megértettem, amit mondani készült.

- Mi történt? – kérdeztem meg két síróroham között.

- Meghalt. Zach… meghalt, Rose. – mondta ki végül nehezen a szavakat Stefan. Most erőteljesebben ráztam a fejem. Az nem lehet, hogy őt is elvesztettem. Nem lehet halott. NEM! A könnycseppek, mint a vízesés folytak végig arcomon. Beterítették a pólóm, s a kezem is. Stefan közelebb vont magához, s vigasztalni pórbált, de én ellöktem magamtól, a parányi erőmmel, s futni kezdtem az emeletre. A lépcsőn száguldottam felfelé, miközben hallottam a többiek lábdobogását is. A folyosón végigfutva megérkeztem Zach bácsi szobájához, s benyitottam. Minden rendezettnek tűnt, kivéve, hogy ő nem volt sehol. A friss levegő belekapott a függönybe, ahogy az a szobába áramlott. A tiszta ágynemű az ágyon hevert, a ruhák pedig a szekrényben. Minden változatlannak tűnt, s közben minden megváltozott. A könnyek elhomályosították a tekintetem, ahogy egyre beljebb és beljebb sétáltam a szobában. Az éjjeli szekrényen feltűnt egy fotó, ami Zach bácsit és engem ábrázolt. A kertben voltunk. Gail néni készítette még a képet egyik nyáron. A fotót a kezembe vettem, s a sós könnycseppek elárasztották a képet. Az ágynak dőltem miután leültem a padlóra, s a képet a mellkasomhoz szorítottam. Tudtam, hogy Stefan igazat mondott. Meghalt. Nem éreztem a nyugtató közelségét. Többé nem láthatom a fájdalmat a szemeiben, a szeretetet, mivel minden reggel körbeölelt. A mosolyát, mely mindenkit megszédített. Egyedül éreztem magam. Hirtelen rájöttem mit kívántam reggel. Mindenképp egyedül akartam lenni, de nem ilyen áron. A torkom kiszáradt, a szemem zsibbadt, a tüdőm kevés oxigénhez jutott, a fejem fájni kezdet, de én csak sírtam és sírtam. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Oldalra dőltem, de ekkor Stefan elkapott, s mellém ülve támaszt nyújtott nekem. Az ő könnyei is eleredtek közben, amiket próbált elrejteni, s ami nem sikerült neki sem. A végén mindketten csak szipogtunk. Zsebkendő után kutattam a zsebemben, s találtam kettő darabot. Átnyújtottam Stefannak, majd miután kifújtam az orrom, felálltam, hátra sem fordulva ott hagytam Zach szobáját. A kép, ami az előbb még a kezemben volt, a földre eset, s ezer darabra tört, de ez többé már nem számított, ahogy semmi más sem. Ezer darabban volt a szívem is. Egy újabb tátongó űr keletkezett a szívemen, s tudtam, hogy már képtelen leszek valaha is a boldogságra. A földszintre sétáltam, be a konyhába egy pohár vízért, de ekkor eszembe jutott a reggel, hogy mit vágtam Zach fejéhez. „Nem vagy az apám, s gyűlöllek, hogy ők nincsenek itt, de TE igen!!” Végig ez zakatolt a fejemben. Megállás nélkül. Így hát gyorsan megfordultam a tengelyem körül és elindultam akárhova, csak távol innen. Hallottam, ahogy Elena a házból még a nevem kiáltja, de ez akkor már nem számított. Az erdőbe szaladtam, a sötétségbe. Fogalmam sem volt, hova vagy meddig akarok szaladni, csak éreznem kellett a szellet, a messzeséget, a magányt, amit megérdemeltem. Biztosra vettem, hogy ez miatt történt minden. Ezúttal egyedül én vagyok a hibás mindenért. A lábam már nem bírta tovább. A földre zuhantam. Az arcom poros lett, s mocskos, mikor találkozott a könnyáztatta arcom és a por. A kezemen egy vékony horzsolás folt, a térdeim fájtak, ahogy azokra estem. A szám kicserepesedett, a szemeim duzzadtak, az orrom folyt, de a levegő szép lassan visszatért a tüdőmbe. Magzati pózba húztam magam, s átkarolva térdeimet, folytattam a szipogást, hiszen nem jött több könny. Mintha ők is elhagytak volna. Mindent kizártam a tudatomból, még az sem tűnt fel, hogy valaki felkarol, s hazavisz. A szemeim fáradtak voltak, így lehunyva tartottam őket. Az illat alapján azt mondanám, hogy Elijah az, de nem akartam kinyitni a szemem és csalódni. Inkább azt képzeltem, hogy ő a megmentőm. A házunk elé érve a hátsó kertbe vitt. Ott lerakott a hintára, s egy kósza tincset kisimított a szememből. A következő pillanatban Stefan és Elena rohan felém, s ő ismét eltűnt. Mindenki elmegy. Itt hagy engem. Felültem a hintán, s Stefan a karjaiba kapott. Felvitt az emeltre, s letett a szobám közepén.

- Szeretném látni őt. – suttogtam bele a messzeségbe.

- Rose…, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – mondta Stefan lágyan, kedvesen.

- Muszáj őt látnom. – suttogtam továbbra is a sötétségbe. – Szükségem van rá. – sírtam el magam újra.

Stefan hátranézett a válla felett, s láttam, hogy Elenával vált néma üzenetet. Amikor a lány bólintott, Stefan visszafordult, s elmondta, hogy meglátogathatom, de ahhoz bekel mennünk a városba. Azonnal bementem a fürdőbe, vettem egy forró fürdőt, majd felhúztam egy fekete tapadós farmert, egy fekete blúzt, s a karórám, ami szintén fekete volt. A telefonom a zsebembe csúsztattam, s éreztem, hogy rezeg, de ez most egyáltalán nem érdekelt. A kocsinál Elena és Stefan csak rám vártak. Beszálltam hátra, Stefan vezetett, s Elena mindeközben az ő kezét fogta, s vigasztalta. Az úton kifelé bámultam a sötétségbe, s tudtam, hogy soha nem lesz már világosság. Felkel a nap, majd lenyugszik, de nincs több fény. A szemeim égtek a sok könnycsepptől, melyeket ma hullajtottam. Mikor megérkeztünk a rendőrségre Forbes sheriff a kapitányság előtt várt minket, s újra lejátszódott előttem anyáék halála. Ugyanez volt a helyzet. Semmi sem változott. Láttam Liz arcán, hogy mondani szeretne nekem valamit, de ezen a ponton a szavak már fölöslegesek lennének. Tudtam a járást, így elsietve Forbes sheriff mellett beléptem az épületbe. Mindenki engem követet, pedig nekem kéne őket. De pontosan tudtam, merre kell mennem. A szívem húzott, s az emlékek, mik nem olyan rég keletkeztek bennem. Az ajtó elé érve megálltam s nagy betűkkel ott állt, hogy „Boncterem”. Megfogtam a kilincset és lenyomva azt beléptem a hűvös és nyirkos helyiségbe. Előttem egy asztal volt, amin egy ember feküdt. Lassan lépkedtem, s közben éreztem, ahogy a többiek is utolérnek. Egy férfi volt velem szemben. Én pedig ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim belevájtak a húsba, ezzel fájdalmat okozva magamnak. Forbes sheriff bólintott a férfinak, aki közelebb lépve az asztalhoz lehúzta a leplet az ott fekvő emberről. A szemeim már képtelenek voltak könnybe lábadni, így üveges tekintettel bámultam az előttem élettelenül fekvő Zachet. Odalépve hozzá a kezem az arcához vontam, de nem érintettem meg.

- Szabad? – kérdeztem halkan, szinte suttogva ezt az egy szót, mialatt az előttem álló férfira pillantottam. Az ő szemei is üvegesek voltak, miközben lágyan bólintott, hogy azt teszek, amit csak szeretnék. A kezem most már végigsimított Zach arcán, s olyan volt ez a helyzet, mintha minden rendben lenne. De már nincs és nem is lesz soha többé. Az egész helyzet olyan volt mintha Zach csak aludna. Minden másodpercben arra vártam, hogy kinyitja a szemét s rám néz, azt mondva, hogy sikerült megviccelniük. Ők nevetnének, én kiakadnék, de hálát adnék Istennek, hogy őt nem vette el tőlem. De nem történt semmi. Minden rendezett maradt. Egy pisszenést sem lehetett hallani. Arcom felé közelítettem, s egy csókot leheltem arcára, miközben tovább simogattam azt. Képtelen voltam elengedni őt. Nem álltam még készen. Szükségem volt rá. A tanácsaira.

- Annyira sajnálom, amit ma reggel mondtam. – súgtam a fülébe. – Nem gyűlöllek téged, szükségem van rád. – mondtam egy könnycseppel az arcomon, ami valahogy odatévedt. – Az apám helyett is apám voltál. Örülök, hogy te voltál velem. – súgtam továbbra is neki. - Szeretlek Zach bácsi… - suttogtam az asztalon fekvő élettelen testhez, ki reggel még az én nagybátyám volt, ma estére pedig nem mást, mint egy olyan személy, aki szintén elhagyott. – Nem fog menni nélküled. Nem tudok felgyógyulni, hiszen te voltál az erősebb kettőnk közül. Most, hogyan fogok továbblépni? – tettem fel a kérdést választ várva, de mikor nem érkezett, valahonnan a távolból sok könnycsepp indult útnak, s gátat engedtek a folyamnak, amit képtelen voltam visszafogni, így szabadjára engedtem őket. Az arcom az arcának döntöttem, s csak sírtam. Éreztem Liz kezét a hátamon, ahogy próbált elvonni Zachtől, de én belekapaszkodtam, mert képtelen vagyok elengedni őt. Ekkor Stefan a derekamnál fogva próbált meg elhúzni a testtől, de én rúgtam, kiabáltam, sírtam, könyörögtem, de minden hiába. Minden szavam süket fülekre talált. Utoljára ránéztem Zachre, majd a férfi, aki eddig csendben hallgatott a szobában, letakarta a bácsikám, evvel elvéve tőlem minden reményt. A lábam a földbe vájtam, hogy visszamehessek a terembe, de Stefan egy percre sem enged többé. Kiértünk a kapitányság elé, s én nem akartam semmi mást csak meghalni. Stefan elengedett, s én újra futni kezdtem. A következő pillanatban pedig a parkban találtam magam, ahol velem szemben Elijah ült egy padon, s felpillantva észrevett engem. A kezéből a telefont a zakója zsebébe tette, s elindultam felé, ahogy ő is felém. Félúton találkoztunk. A fekete szemeit rám emelte, s szomorúság csillogott bennük. Láttam a saját fájdalmam a tekintetében. Ő is szomorú, ahogy én is. Az arcom lassan a kezei közé vette, s a tömegesen érkező könnycseppeket próbálta letörölni. Már nem láttam. A könnyeim eltakarták nemes arcvonását, a fekete tekintetét. A szemében ezúttal egy kérdés fogalmazódott meg, mit feltenne nekem, de nem tudja, hogy helyesen tenné – e, ezért hallgatott. Megráztam a fejem, de tudtam, hogy ahhoz, hogy megértse, ki kell mondanom. De ha kimondom, akkor az azt jelenti, hogy az a dolog végleges, ami nem lehet igaz, de közben mégis az. Az eszem vitatkozott a szívemmel. Azon gondolkodtam, hogy eláruljam – e neki, hiszen múltkor is szó nélkül ott hagyott a szobámban. De a szívem már döntött. Szükségem volt rá. Az ölelő karjaira. A biztonságot nyújtó közelségére. Meg akartam szólalni, de egyetlen egy hang sem képes jött ki a torkomon. Egy hatalmasat nyeltem és újra megpróbálkoztam a szavakkal. A hajam és az arcom simogatta, miközben a megfelelő szavakat kerestem, de rájöttem, hogy nincsenek ilyen szavak. A sós cseppek már égették a szemem. Nem tudtam, honnan, de rengeteg könnycsepp bukkant elő, ahogy ajkaimat is hamar elhagyták a szavak.

- Meghalt. – hadartam el ezt az egyetlenegy szót. – Itt hagyott engem. – motyogtam, s többé nem voltam képes megállítani a lavinát, ami akkor következett be, amikor ráeszméltem, hogy kimondtam azt a szót, amit még magam sem hittem el. A lábaim újra felmondták a szolgálatot, de Elijah még épp időben kapott el. A karjaiba kapott és az egyik közeli padhoz vitt engem. Leült, én pedig az ölébe simultam. A kezeimmel a zakója elejét szorítottam, ő pedig a hátamat simította végig. Nem szólalt meg, csak hagyta, hogy minden kijöjjön belőlem. Nem tett semmi mást csak vigasztalt.

- Meghalt… Zach bácsi. Én… - sírtam a zakójába. - elvesztettem őt örökre…