4.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

A lépcsőn futottunk fel Cassandrával. Legalább 10 perce becsöngettek már. Ez a mi formánk. Tuti, hogy olyan tanárral kötjük össze a bajszunkat, aki nemcsak, hogy pontosan érkezik, de még szigorú is. Cassel egymásra néztünk, de valahogy egyikünket sem zavarta az, hogy elkésünk és be leszünk írva a naplóba. Annyi baj legyen. – gondoltam. - Egyszer megengedhetjük magunknak. Szép lassan lassítani kezdtünk, majd megérkeztünk a termünk elé. Vettünk egy mély levegőt, s mivel sehol nem láttuk az osztályt, már biztosra tudtuk, hogy elkéstünk. Bekopogtam az ajtón és Cassel együtt beslisszoltunk a tanterembe.

- Elnézést tanár úr. – lihegtem el a mondatot, Cassandra pedig mögöttem jött és csak hallgatott.

Gyorsan a helyünkre siettünk. Cassandra pontosan előttem ült. Letettem a táskám a földre, ezután kipakoltam a töri cuccom az asztalra. Amikor felpillantottam a táblára egy nevet láttam: ALARIC SALTZMAN. Ezután a tanár felénk fordult és leesett az állam. Barna rövid haja félig lelapultan, félig kócosan meredezett. Arcvonásai fáradtságról árulkodtak. Ezt alátámasztották még a sötét karikák a szemei alatt. Valószínűleg a termosz, ami az asztalon állt, kávét rejtett magában, ha a gazdája esetleg elálmosodna a nap folyamán, legyen, ami ébren tartsa. Viszont annak ellenére, hogy a sötét karikák ott lapultak zöld szemei alatt, nagyon is jóképű férfi volt. Várjunk csak, most tényleg arra gondoltam, hogy az új töri tanárom egy szexi félisten?! – jött a gyors felismerés, amit rögtön egy grimasz is követett. Azonnal előre hajoltam és megveregettem Cassandra vállát.

- Azt hiszem, megtetszett nekem az új tanárunk. – jelentettem ki az egyszerű tényeket.

Cass azonnal hátrafordult, ledöbbent arccal.

- Bocsi, azt értettem, hogy megtetszett neked az új tanárunk. – mondta nevetve.

- Nem hallottad félre Cass, mert ezt is mondtam. Nagyon jóképű vagy szerinted nem?! – tettem fel neki a kérdést.

- Miiii……? – ordított fel hangosan a barátnőm.

- Remélem nem zavarom meg a hölgyeket a nagy beszélgetésben, de éppen tanítani szeretnék. Ha lehetne, hogy a női problémáikat később beszéljék meg, nagyon örülnék neki, de ha esetleg nem bírják ki, akkor kérem velünk is osszák meg! Nem szeretnénk ki maradni a legújabb pletykából. – szúrt le minket a tanár, miközben felült az asztalra egyik lábát lelógatva. – Szóval, semmi hozzáfűznivaló?! – kérdezett meg minket újra.

Mindketten hallgattunk és összehúztuk magunkat a székben. Ezután az új tanárunk ott folytatta a mondanivalóját, ahol abba kellett hagynia miattunk. Igazából nem volt nagyon érdekes, amit mesélt. Először magáról kezdet el mesélni, aztán szép lassan mindenkihez fűzött kérdéseket. Nem is figyeltem Mr. Saltzmanra. Sokkal jobban lekötötte a gondolataimat az új idegen, aki utánam leselkedett. Még mindig libabőrös voltam. Egyszerűen nem jutott más az eszembe, csak, hogy VÁMPÍR. Mekkora esély van rá, hogy pont egy vámpír figyelmét keltem fel?! Hiszen csak egy átlagos lány vagyok, vámpír problémákkal. Mióta Damon megölte Gail nénit, gyűlöltem a vámpírokat. Ők csak a vérszíváshoz értenek, és hogy hogyan tegyenek tönkre családokat. BOLDOG családokat. Ezen gondolatok kavarogtak a fejemben nap, mint nap. Nem tudtam azóta se elfelejteni azt a délutánt, annak ellenére, hogy már öt éve történt. Éjszakánkét még eszembe jut az arca, ami félelmet és fájdalmat tükröz. A szemei csillogásában észreveszem saját magamat, ahogy ott állok, és a korlátot markolom, ugyanakkor semmit sem teszek annak érdekében, hogy sikerüljön élve megmenekülnie.  A bűntudat miatt vannak ezek az álmok, vagyis inkább rémálmok. Tennem kellett volna valamit. Nem lett volna szabad hagynom, hogy Damon bántsa őt. De mit tehetnék én, egy erős vámpír ellen?! Semmit, de akkor legalább elmondhattam volna azt, hogy megpróbáltam és nem adtam fel.

- Most maga jön Miss …. – szólt hozzám a tanár úr.

Nem szabad magamat hibáztatnom, de folyton ezt teszem. Üveges tekintettel néztem a füzetemet és piszkálgattam egy vékonyka háromszög alakú papírt, ami kilógott a füzetemből. Hosszas babrálás után lepillantottam a táskámba és észrevettem a karót, ami minden alkalommal a táskámban van, hátha szükségem lenne rá. Lehajoltam, hogy megérintsem, amikor két pár fekete cipő tárult a látómezőmbe. A kezem visszahúztam az ölembe és feltekintettem a tanárra. Most, hogy ilyen közel volt hozzám Mr. Saltzman, jobban szemügyre tudtam venni. Ragyogó zöld szemei pont olyan kifejezést sugalltak, mint az enyémek egy rémálmot követően. Fájdalmat és ürességet. Mindenki, aki körül vesz minket, azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van, de aki átélt már hasonló fájdalmat az tudja, hogy csak kívülről van minden rendben. A legtöbbnek fel se tűnik, ha valakit valami fájdalom ért, mert ők csak azt az álarcot látják, amit mi akarunk előttük felmutatni, holott legbelül épp tönkre megyünk. De nem akarjuk, hogy mások is megtudják, mert félünk, hogy az első érzés a sajnálat lesz, amit kiváltunk belőlük, de egyáltalán nem akarjuk, hogy sajnáljanak minket, mert anélkül is eléggé fáj, hogy valaki nap, mint nap ráébresszen arra a fájó emlékre, amit oly mélyen próbálunk eltemetni magunkban. Félünk, ha egyszer lehull az álarc, már nem tudjuk többé másokkal elhitetni, hogy minden rendben van. Mindenesetre az arca kissé beesettnek tűnt és markáns arcvonásai arról árulkodtak, hogy egyszer ő is boldog ember volt. Viszont most már csak egy keserű ember, akit csak egy valami tart életben. Ugyanaz a tűz égett a szemében, ami az enyéimben is. Méghozzá a BOSSZÚ fényének tüze, mely engem is minden nap éltet. Egyszer majd lehetőségem lesz bosszút állni Gail néniért.

- Nem tudom, miért bámul engem Miss… - kezdet bele a tanár úr egy mondatba.

- Rose. Rose Salvatore. – jelentettem ki hangsúlytalanul a nevem.

- Szóval, Miss Salvatore, gőzöm sincs miért bámul engem, de jó lenne, ha inkább arra figyelne, amit kérdeztem magától. – futott neki újra a Mr. Saltzman.

Körbetekintettem az osztálytársaimon és észrevettem, hogy mindenki kíváncsi tekintetekkel figyel engem. Újra borzongás futotta el a testem, de most nem a vágytól, hanem attól, hogy ebben a röpke másodpercben, mindenki engem bámult és én nem szerettem a középpontban lenni. Határozottan utáltam, ha valaki engem bámult. Főleg ha azt, a saját osztálytársaim teszik.

- Nagyon sajnálom Mr. Saltzman, ha megbámultam. Az csakis azért volt, mert Ön sokkal fiatalabb, mint bármely másik tanár az iskola épületén belül. – próbáltam kibeszélni magam, bár nem voltam biztos benne, hogy tényleg sikerülhet.

- Ez esetben nem zavar, ha megnéz. Viszont térjünk vissza magára. Szóval a kérdés úgy hangzott Önhöz, hogy hogy hívják, hova valósi és milyen történelemből.

- Az előbb elmondtam, hogy Rose Salvatore vagyok. – mondtam egy mosollyal az arcomon, ami ebben a pillanatba kicsit talán erőltetett volt. – Nem messze a város szélén élünk. A nagybátyámmal és Stefannal. A történelem pedig nem igazán az erősségem, sajnos.

- Akkor ezen majd változtatunk. – jelentette ki bizakodva.

Reméltem, hogy végre mindenki előrefordul, de nem így történt és továbbra is zavarba jöttem. Alig vártam a csengő hangját, de olyan volt mintha az idő is ellenem dolgozna. Minél később csenget, csakhogy nekem rossz legyen. Hirtelen a semmiből előttem termet egy papírrepülő. Először nem foglalkoztam vele, de aztán észrevettem, hogy van, egy felírat az összehajtogatott gépen belül. Így hát kinyitottam, mert a tanár úr most már nem velem volt elfoglalva. A papíron ez állt:

Csak nem elpirult a kicsi Rose?! Haha… Tudjuk, hogy miről fantáziáltál, de ne hogy azt hidd, hogy kellenél neki. Ő egy igazi nőre vágyik és nem egy olyan kislányra, mint te. Soha nem fogsz senkinek sem kelleni. Mindenki menekül előled, pont, ahogy a szüleid és a nagynénéd is tette egykor.

Amikor ezeket a sorokat olvastam elkapott egy roham. Attól féltem, ha nem sikerül azonnal kijutnom a teremből megfulladok. Hála istennek, ahogy befejeztem az üzenet elolvasását azonnal kicsengettek. Én azon nyomban bedobtam a cuccomat a táskámba és még össze se cipzáraztam a táskám már a vállamra kaptam és rohantam is ki a teremből. A hátam mögött még hallottam a tanár hangját, de már nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy mielőbb kijussak ebből az épületből.

~ ~ ~

Miután sikerült kiszaladnom az iskolaudvarra a táskám ledobtam a földre, leültem, a fejem a combomra hajtottam és mélyeket lélegeztem. Nem akartam az egész iskola előtt leszégyenülni, hogy itt vagyok 20 éves és sírok. De alig bírtam magamban tartani. Minél nagyobbakat sóhajtottam, annál inkább éreztem, ahogy rám tör a sírhatnék. Végül egy kéz simított végig a hátamon. Annak ellenére, hogy nem néztem fel, és hogy háttal voltam az illetőnek, azonnal tudtam, hogy ki az. Senki más nem tudna megvigasztalni egyetlen érintéssel. Cassandra átölelte a hátam. Egyetlen egy betű sem hagyta el az ajkát, mégis tudtam, hogy velem van. Nem is volt szükség szavakra. Csak arra, hogy valaki szeressen.

- Nézzétek csajok, sír, mint a kisbaba. – mondta undorítóan röhögve Melissa és a barátnői.

Cass felállt és Melissa elé lépett.

- Takarodj innen, amíg még szépen mondom! Vagy a következő, aki sírni fog az te leszel. – emelte fel a hangját Cass, hogy megvédjen.

Hirtelen újra érezni kezdtem a libabőrt a hátamon. Tudtam, hogy újra a tekintete céljává váltam.

- Nézzétek lányok, idejött a nagymenő, hogy megvédje, aki benyal neki. – szólalt meg újra azon a nyávogós hangján Melissa, aki ezután keresztbe tette a kezét.

Hirtelen mindenki elhallgatott. Felemeltem a tekintetem, mert annak ellenére, hogy szomorú voltam mégis csak kíváncsi, hogy mitől lett olyan gyorsan csend. A következő pillanatban Stefan jelent meg a látómezőmben, ahogy egyszerre lefogja és átöleli Cassandrát, aki rúg, kapálózik. Elena pedig elé állt, hogy eltakarja az útból Melissát. Így próbálták megfékezni Casst, több – kevesebb sikerrel.

- Képzeld el, Rose nem nyal be nekem. Nincs szüksége arra, hogy így szerezzen barátnőket. Nem úgy, mint neked. Hiszen ki akarna a te barátnőd lenni?! Elárulom neked. SENKI!! – hangsúlyozta ki a barátnőm. – Csak azért vannak barátnőid, mert vannak még olyan hülye emberek, akik azt hiszik, ha kinyalják, a segged feljebb kerülnek a ranglétrán. – ordította Cassandra.

- Elég volt Cass! – szólt rá Stefan és Elena egyszerre.

Melissa meglepődve állt a dolgok után. Nem hitte volna, hogy valaki képes leégetni az egész iskola előtt. De mégiscsak akadt valaki, akinek sikerült. Ezután, elég erősnek éreztem már magam ahhoz, hogy odasétáljak elé. Amikor odaértem a tekintetünk találkozott. Mivel Stefant lefoglalta Cass, nem tudott velem törődni.

- A kis pincsi kutya visszatért közénk. – nevetett Melissa újra. – Nézzétek lányok, hogy mennyire könnyes a tekintette.! – mosolygott és csak mosolygott. - Csak nem halt meg anyuci és apuci?! – tette fel a kérdést tettetett beleéléssel, majd kezeit a szája elé emelte.

Amikor Melissa a szájára vette a szüleimet, hatalmas dühöt éreztem. Azt akartam, hogy neki is annyira fájjon, mint nekem. A következő pillanatban egy hatalmas csattanást hallottam, majd Melissa kiabálását. Megéreztem sajgó tenyerem és rájöttem, hogy én voltam az, aki megütötte. Valahogy abban a másodpercben, amíg ez megtörtént nem gondolkodtam. Egyszerűen csak éreztem a fájdalmat, a dühöt és az ürességet. Nem bírtam megállni, hogy ne üssem meg. 

Csak arra tudtam gondolni, hogy megérdemelte. Melissa és a barátnői elrohantak, én pedig a kezemre néztem, amelyikkel megütöttem Melissát és hangos nevetésben törtem ki. Akkor és ott nem számított semmi. Most az egyszer boldognak éreztem magam. Tudtam, hogy meg fognak büntetni, de egyszerűen nem érdekelt. Kizárólag arra tudtam gondolni, hogy mennyire jól esett.