12.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Olyan gyönyörű volt, amikor aludt. A karjaimban tartottam, s csak némán figyeltem arca minden kis rezdülését. A légzése nem sokkal később egyenletessé vált, s tudtam, hogy sikerült megnyugodnia és egy kicsit aludni. A vihar továbbra is tombolt odakint, s álmában néha – néha motyogott valamit. Az arcomra ráégett a mosoly melyet ő váltott ki belőlem. Nem tehettem róla, képtelen voltam nem mosolyogni, mikor vele voltam. Este láttam a nevét a telefonom kijelzőén, s arra gondoltam nem veszem fel. El kell felejtenem őt, de úgy nem megy, ha folyton a közelemben van. Az eszemmel ezt el is döntöttem, de a szívem nem vélte helyesnek a dolgot, tehát felvettem. Akkor meghallottam a rémült hangját, de nem hallottam rendesen, mert recsegni kezdet a vonal, s nem sokra rá meg is szakadt. Még magamnak se mertem bevallani, de nagyon megijedtem. Ezért volt az is, hogy amilyen gyorsan csak tudtam odafutottam a házukhoz. Szerencsémre, múlt éjjel be lettem invitálva a házba, tehát egyszerűen csak be kellett sétálnom. A kezemet a kilincsre helyeztem, a ruhámból patakokban folyt a víz, a hajam a homlokomhoz tapadt. Lenyomtam a kilincset, mikor egy újabb villám szelte ketté az eget, világossal borítva mindent. A szobába lépve, megvártam míg a szemem megszokja a fényt. Ezután Roset kerestem a tekintetemmel, mikor feltűnt, hogy az ágy egyik oldalán egy kidudorodó, fel - lemozgó test fekszik. Rögtön tudtam, hogy Rose az. A cipőm sáros nyomott hagyott a parkettán, miközben az ágy felé közelítettem. Úgy tűnt, hogy Rose fél. Nem láttam még a félni, de most éreztem, hogy határozottan fél valamitől. Közelebb érve, feltűnt a testének apró remegései, mik megmozgatták a paplant. Nem tudtam, mit tehetnék az ellen, hogy ne féljen. Féltem, hogy ha most hirtelen megszólalok, megrémítem, de nem tudtam finoman sem megszólítani.

- Miss Salvatore! – mondtam neki az ágy mellől, vagyis próbáltam inkább suttogva mondani, hogy ne ijesszem meg túlságosan.

 Egy perc is eltelhetett, mire megmozdult, felfogva azt, hogy ki is vagyok. Ezután már nem tartott sokáig, hogy kibújjon megfelelőnek tartott búvóhelyéről. A takaró hirtelen felcsapódott, Rose pedig hozzám futott. A kezével eltakarta az arcát, s úgy bújt a mellkasomhoz. Én ezzel szemben nem tettem semmi mást, csak kezeimmel átöleltem őt, s amennyire lehetett szorosan tartottam az ölelésemben. A hátát simogattam le és fel, hátha megnyugszik ettől. A tetteim sikeresnek bizonyultak, hiszen Rose szép lassan megnyugodni látszott. A fejem lehajtottam, s egy pillanat elejéig beleszagoltam a hajába, aminek finom gyümölcsös illata volt. Próbáltam beazonosítani, de csak az eper illatot tudtam elkülöníteni a többitől. Fenséges az illata, gondoltam lehunyt szemmel, s éreztem, hogy kicsit jobban feszül a nadrágom, ezért rögtön abbahagytam az ábrándozást, nehogy leteperjem. Ehelyett csak egy gyengéd puszit nyomtam a feje búbjára, s eltoltam magamtól. Az arcát a kezeim közé vettem, s beletekintettem a barna szemeibe, melyek kétségbeesést sugároztak. Ez azonban lassan múlni látszott, s helyette a megkönnyebbülés érzése tört fel benne. A tekintete az enyémbe kapcsolódott, s éreztem, hogy egyre közelebb hajolok hozzá, de sikerült visszafognom magam, mikor rájöttem, hogy mi az, amit éppen megtenni szerettem volna. A következő pillanatban egy újabb villám fénylett fel az égen, s megéreztem, hogy Rose ismételten megremeg a kezeim közt.

- Minden rendben Miss Salvatore? – kérdeztem meg, amire most leginkább kíváncsi voltam.

-  I… igen. Azt hiszem. – mondta, s látszott rajta, hogy komolyan is gondolja. Láttam, hogy kevésbé fél. – Én sajnálom, hogyha esetleg miattam valamit félbe kellett szakítania, de nem tudtam, hogy kit hívhatnék fel. – szólalt meg újra, s ezzel feloldotta a csendet köztünk.

- Ne aggódjon, nem zavart meg semmiben. – nyugtattam meg amennyire lehetséges volt. Igazából éppen megzavart engem abban, hogy megöljem azokat a vámpírokat, akik ártani akartak neki. Megtaláltam őket. Egy romos házban voltak éppen. Látszott a félelem az arcukon, amikor megjelentem náluk. Esélyük sem volt ellenem és ezzel ők is tisztában voltak. Nem tartott tovább 3 percnél megölni őket. Egyet viszont életben hagytam. Ő holnap következik, de előtte még át kell adnia egy üzenetet Mr. Silvermannak. De ezt mégse mondhattam az ártatlan angyalkának, aki a kezeim közt végre megnyugodott. Eleget szenvedett azoktól a mocskos gazemberektől tegnap, nem kell, hogy folyton emlékeztessék erre. Eszembe jutott, hogy az egyik férfinál volt egy nyaklánc, amit egyelőre a zsebemben tartottam, hiszen vértől áztatott volt, és nem szerettem volna így odaadni neki. Amikor kinyitottam a kis ékszert, két kép volt benne, akikről azt gondoltam, hogy Rose szülei lehetnek. Csak azt nem tudtam, hogy ők épp hol vannak. Ha megtisztítottam a nyakláncot visszaadom jogos tulajdonosának. De ennek is eljön majd az ideje. Viszont feltűnt, hogy ismét nagy a csend, úgy éreztem ezúttal nekem kell megtörnöm. Nem jutott semmi értelmes az eszembe, hiszen ha Rose a közelemben van, minden más megszűnik körülöttem, az agyam leblokkol, s csak ő marad nekem, az arca, az ajka, miket újra szeretnék megízlelni. – De hogyhogy nincs itthon senki?! – kérdeztem meg, hogy témát váltsak.

- Hát Zach bácsi tanácsgyűlésen van, de azt mondta siet haza. Stefan és Damon pedig nem tudom, merre vannak. Hívtam Cassandrát is, de ő se vette fel nekem a telefont. Ezután pedig már nem tudtam, hogy kit hívjak fel. – mesélte nekem el a dolgot, miközben egy újabb villám, s egy hangos dörgés zengte be a szobát. Észrevettem, hogy lehunyja a szemeit, s próbál újból egyenletesen lélegezni, de még mindig nem értettem meg igazából, hogy mi is az, ami miatt újra és újra összerezzen.

- Mi a baj, Miss Salvatore?! – tettem fel neki egy újabb kérdést, s még mindig nem eresztettem el az arcát. Azt akartam, hogy a szememben mondja a dolgokat. Nem engedtem neki meg, hogy félre nézzen.

- Én… odakint vihar van. – mondta egy laposra sikerült mosollyal, amellyel megpróbált engem meggyőzni. Nem sok sikerrel. – Én… félek a vihartól. – vallott színt nekem, s rögtön másfelé nézet, mert nem mert a szemembe nézni. Azt hittem valami sokkal nagyobb dolog lesz az, amit majd mondani fog. Bár számára ez is nagydolog volt, s örültem, hogy elmondta az egyik titkát, mert hiába nézz félre, s remeg a félelemtől, mégiscsak engem hívott fel, s nekem mondta el az egyik félelmét. Ettől büszkeség töltött el, hiszen bízik bennem. Bár ezt már tudtam, hiszen behívott a szobájába, a házába. Végig szuggeráltam a tekintettemmel, hogy végre rám emelje barna szemeit, melyektől mindig elolvadok. Nem telt sok időbe, s újra rám emelte tekintetét, én egy mosolyt küldtem felé. Majd hirtelen felkaptam őt, belőle pedig egy halk sikoly tört ki. Odavittem az ágyához, lefektettem rá, majd betakargattam. Ezután kicsit arrébb húzódott, s én is az ágyra ültem. Először nem történt semmi sem, pedig ha tudná, mennyire vágyom az érintésére, de még mindig nem szabad tennem semmit. Nem sodorhatom veszélybe, de azt hiszem a veszélyt nem Klaus, hanem én okozom majd neki. Egy percig nem történt semmi más csak egymást néztük, s a csend mely közénk telepedet ezúttal jó volt. Nem kellettek szavak, mert anélkül is tisztában voltam, hogy mit érez, vagy gondol. Az esti vihar úgy tűnt kissé megnyugodni látszott, de még messze volt a vége.

- Nem éhes Mr. Mikaelson?! – kérdezte meg, de ezután valószínű leesett neki, hogy én leginkább csak vérrel táplálkozom.– Mármint én… ööö… nem úgy gondoltam. – próbálta kimagyarázni magát, miközben a kezeit az arcához kapta, s ekkor észrevettem, hogy elvörösödik. Tetszett ahogy kimondja, amit gondol, még ha később meg is bánja. Ez a kérdése leginkább egy kósza mosolyt csalt az ajkaimra.

- Semmi baj Miss Salvatore. – válaszoltam rögtön, s lassan levettem a kezeit az arcáról. – Nem vagyok éhes. – mondtam mindezt egy szexi mosollyal, s sikerült egy újabb remegést kiváltanom belőle. Először azt hittem a vihar miatt van, de már legalább egy perce nem szűrődött be kintről hang, tehát ezúttal miattam volt a remegés, ami csak fokozta az arcomra égett mosolyt. Talán mert megsértettem, megfordult s a párnákba fúrta az arcát. Nem szólt egy szót sem, s a mosolyom egyre gyengült. A szemébe lógott pár tincs, s a kezem viszketni kezdet, hogy a füle mögé tűrjem, de az már túlmenne minden határon, tehát egyelőre egy helyben maradtam. Viszont lejjebb csúsztam az ágyon s kényelembe helyeztem magam, mert úgy terveztem, hogy amíg a vihart el nem ül, vagy amíg valaki haza nem ér, itt maradok mellette. Nem szívesen hagytam magára ezek után. A gondolataimból az szakított ki, hogy Rose hátracsúsztatta a kezét. Elképzelni se tudtam, mit akarhat, de végül megtalált a kezem, s magával húzta a derekára. Egy kicsit közelebb mentem, ő pedig végül teljesen belesimult az ölelésembe. A jobb térdét felhúzta, a balt egyenesen kinyújtva tartotta. A bal kezemen támaszkodtam, s a kezemet, mely a derekán pihent oldalra csúsztattam lent és sokkal közelebb húztam magamhoz. Így a feneke épp a csípőmnek ütközött, amivel egy kisebb bizsergés futott végig a testemen. Elviselhetetlennek tűnt ez a közelség, hiszen nagyon régóta nem volt senki ilyen közel hozzám. A kezemmel végre a hajához érhettem, s kisimítottam a kósza hajszálakat, melyek eltakarták gyönyörű arcát. Bár a fantáziám szerint mást is tennék vele, de egyelőre, mégse tehetek semmit. Ha a vihar hangjai felcsendültek, Rose összerezzent s néha – néha erősebben megszorította a kezem, bár nem igazán éreztem meg. Az egész helyzet, olyan hihetetlen volt. Beengedett a házába, pedig alig ismer két napja. Most pedig itt fekszem, s ő a karjaim közt bújik meg, mintha ezzel biztonságban érezné magát, de ez nem lehet, hiszen vámpír vagyok. Az élet mellettem mindennek nevezhető, csak éppen biztonságosnak nem.  A gondolataimból újra Rose volt az, aki kiszakított.

- Mr. Mikaelson? – kezdet bele, de egy ásítás félbeszakította. Még az is gyönyörű volt, ahogy ásított. – Nem lenne kedve tegeződni velem? – tette fel álmosan a kérdést, amitől meglepődtem, de rájöttem, hogy semmit sem szeretnék jobban, mint a keresztnevén szólítani.

- Szép álmokat, Rose! – suttogtam a fülébe, s mindketten mosollyal az arcunkon hajtottuk álomra a fejünket.

                                                        ~ ~ ~

    A szemei lehunyva voltak. A szoba levegőjét Rose illata töltötte be. A párna, amire a fejem hajtottam, pont olyan illatú volt, mint az előttem szuszogó angyalkának. A barna haja elterült a hátán, s felpillantva észrevettem, hogy a kósza tincsek rendezetten a füle mögött maradtak. Pont ott ahova helyeztem. Rose mélyen aludt mellettem így fel sem ébredt mikor felkeltem mellőle.  A vihar halk foszlányait lehetett csak hallani. Az esőcseppek nem verték tovább a háztetőt. Minden elcsendesedett. Éreztem a hideg levegőt, mely megcsapta a testem. Ott tornyosultam Rose felett és csak azt néztem, ahogy alszik. Hallottam, hogy valaki hazaérkezik, s arra gondoltam ideje mennem, de a látványtól képtelen voltam elszakadni. A kezemmel végig szerettem volna simítani az arcán, amikor elkezdet forgolódni, s még a takarót is lerúgta magáról. A homlokán izzadságcseppek fénylettek, s a ruhája forgolódás közben a derekára csavarodott. Megijedtem, mert nem szoktam hozzá az ilyen szituációkhoz. Tudtam, hogy rémálma van, s hogy valószínűleg köze van hozzá a tegnapi vámpíroknak, akiken, még ha már csak egy is maradt, nagyon bosszút fogok állni. Visszatelepedtem az ágyra, s megsimítottam Rose arcát.

- Rose, kelj fel! Ez csak egy rossz álom. Nincs semmi baj, csak nyisd ki a szemed, hadd lássam a barna boldogságtól és ezer más érzelemtől csillogó szemeidet! – suttogtam, mert tudtam, hogy Stefan és Damon is itthon vannak. Nekik nem szabad meghallaniuk. Tudtam, hogy Zach, Rose nagybátyja is itthon van, de most nem mehettem el. Rose egyre szaporábban vette a levegőt, s nem ébredt fel a szólongatásaimra. Nem tudtam mitévő legyek, pedig próbáltam kedvesen szólongatni, néha – néha megráztam a testét, hátha kinyitja a szemeit, de ez nem történt meg. Úgy gondoltam magától kell felébrednie, ha majd jónak látja a dolgot. A várakozás nagyon rossz dolog volt. Rose egyre hangosabb kiabálásai betöltötték a szoba csendjét. Ott voltam vele. Fogtam, simogattam, az ölemben tartottam a karjaim között, de mintha kicsit ellenem harcolt volna. Végül kiabálni kezdte, hogy „NE”. Tudtam, hogy most harcol a vámpírok ellen. Sokadik kiabálás után, hirtelen kipattantak a szemei, az izzadsága végigfolyt az arcán, s a homlokát is beterítette.  A ruháiból csavarni lehetett volna az izzadságot. De ez se tántorított el tőle, hogy megöleljem. Sőt olyan szorosan tartottam, hogy azt hittem megfojtom. Hallottam Rose szapora lélegzetvételét, majd hogy elerednek a könnyei. Keservesen sírt, s én nem szerettem volna semmi mást, csak megvigasztalni és megölni azokat, kik bántották és rémálmokat okoztak Rosenak. A hátát simogattam, s közelebb és közelebb vontam magamhoz. Éreztem, hogy Rose felbátorodik s bemászik az ölembe. A hátam az ágy támlájának támasztottam, s Rose az ölemben a nyakam átölelve sírt. Egyre jobban és jobban, míg minden bánatát s könnyét ki nem sírta. A végén pedig már csak szipogott. A zakóm újra vizes lett, de egy cseppet sem bántam meg, mert végül sikerült megvigasztalnom. A megnyugtató szavak, talán segítettek neki, hiszen már nem sírt. Egy zsebkendőt húztam elő a zakóm zsebéből, s odanyújtottam neki. Rose a zsebkendőt fürkészte a tekintetével, de az én szemembe nem nézett. Azt szerettem volna, ha rám néz, de mivel ez nem történt meg, a jobb kezemet, mellyel a hátát simogattam, most előre húztam, s az álla alá tettem, majd az arcát felém fordítottam, de ő eközben lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy szégyelli a dolgot, pedig egyáltalán nem kéne. Mindenkinek vannak démonai. Vannak, akik szerencsések, s vannak, akik életük végéig szenvednek tőlük.

- Rose, kérlek, nézz rám! – súgtam halkan. Azt hittem, hogy nem hallotta meg, de nem sokra rá két gyönyörű barna tekintettel találkoztam. Bánat, szenvedés, fájdalom volt a tekintetében. A szemei csillogtak a sok könnytől, a szeme körül piros karikák uralkodtak. Az ajkai kicserepesedtek, az arca felpuffadt kissé. Az orra nedves volt. A zsebkendővel, mely a kezemben volt, végigtöröltem a könnyáztatta arcát, s az utána kezébe adtam. A keze a kezemhez ért, s ugyanekkor újra rám emelte tekintetét.  A kezem továbbra is az arcán pihent, s még egy ilyen szomorú pillanatban is csak a mézédes ajkaira tudtam koncentrálni, pedig nem lett volna szabad. Így is egyre nehezebb kitartani amellett, hogy nem vagyok neki való. Viszont úgy tűnik Roset ez nem érdekli, hiszen a zsebkendőt elejtve, a kezeit az arcomra helyezte, s egyre közelebb vont magához. Pontosan tudtam, hogy mi az, amit tenni készültünk, s tudtam, hogy ez mekkora hiba, de ezúttal is képtelen voltam ellenállni neki. Az ajkaink egyre csak közeledtek a másiké felé, s a következő pillanatban összeértek. Rose ajkát végighúzta az enyémén, nem törődve vele, hogy ezzel mekkora izgalmat okoz nekem. Hagytam, hogy ezúttal ő tegye meg a kezdő lépést, s nem én. Nem kellett egy másodpercnél tovább várnom, egyszerűen és kicsit bátortalanul lecsapott ajkaimra. Én pedig gondolkodás nélkül utat engedtem nyelvének, mellyel bebocsájtást kért ajkaimtól. A bal kezem a tarkójára csúszott, s közelebb vontam magamhoz. A jobb kezemmel eközben a derekát tartottam, simogattam, hogy ne essen semmi baja, ne essen le az ágyról. Az ő kezei eközben le és fel mozogtak a nyakam és a mellkasom között. Hol a nyakam mögött összekulcsolta a kezeit, hol a mellkasomon a zakóm felső részét szorították. Amikor a zakómba kapaszkodott, olyan volt, mintha ő is próbálna közelebb vonni magához. A csókcsatánk kezdett egyre mélyülni, ahogy nyelveink táncot lejtettek egymással. Nem akartam elszakadni mézédes ajkaitól, de hallottam, hogy valaki a szoba felé közeledik. Így kénytelen voltam. Nem hittem el, hogy újra megszakítanak, mint a legutóbb. Villámgyorsan felkeltem s Roset az ágyra helyeztem. Amilyen gyorsan tudtam, a fürdőbe futottam, ahol senki sem talál meg. Mielőtt behajtottam volna az ajtót még láttam Rose elképedt arcát, ahogy kezei az ajkain járnak, de hamar kapcsolt ő is, hogy valaki gyorsan errefelé közelít, így úgy tett, mintha aludna, a lámpák fénye kialudt, s újra sötétség honolt a szobában. Próbált egyenletesen lélegezni, de mivelhogy nem egészen egy perce még egymás ajkait csókoltuk, nem igen lehetett normálisra venni a légzést. Lefeküdt az ágyra, s pont abban a pillanatban, hogy a párnákra hajtotta a fejét, valaki benyitott a szobájába. Megláttam Zach Salvatorét, s reméltem, hogy nem marad sokáig. Odament Rose ágyához, lehajolt s homlokon csókolta őt, Rose pedig alvást színlelt továbbra is. Kicsit félresikeredetten, de mégis elhitette a szobába lépővel, hogy ő bizony alszik. Még magam is elhittem valamennyire, de tudtam, hogy csak színjáték az egész. Zach valamit motyogott, amit nem hallottam rendesen, csak hangfoszlányok ütötték meg a fülem. Úgy gondoltam, ehhez nincs jogom, hogy kihallgassam az ő beszélgetésüket. Mégis volt, amit nem tudtam nem meghallani.

- Sajnálom Rose, hogy nem értem haza időben. – mondta kissé szomorúan, de mégis szeretetteljesen. – Jó éjszakát, kincsem! Szeretlek. – súgta mindezt teljes szívéből, s egy újabb puszi után kihátrált a szobából egyedül hagyva a kicsit sem alvó Roset. Az ajtó halk becsukódását követően Rose felült az ágyban, s halkan, hogy alig hallottam az „én is szeretlek” szavakat suttogta a távolodó alak után. Próbáltam nem kihallgatni ezt sem, de ez sem járt sikerrel. Valami furcsát éreztem a lassan dobogó szívem körül. Olyan rég volt, hogy nekem valaki azt mondta volna, hogy szeret. Sem család, sem barátaim, sem szerelmem. Semmi sincs, s ez ebben a percben nagyobb fájdalmat okozott, mint bármi más közel 1000 év alatt. A tükörbe néztem, s megláttam az arcom, mely olyan volt, mint máskor, de most sokkal megviseltebb. A borosta jelei mutatkoztak, az ajkaim még kissé fel voltak dagadva az előbbi csók miatt. Miközben magam tanulmányoztam a tükörben Rose lépett a szobába, s rám emelte barna tekinteté. Ezúttal képes volt végig a szemeimbe nézni. Óráknak tűnő percekig csak néztük egymást. Ez egyszer fogalmam sem volt, hogy most mit kéne lépnem. Nem mindig ismerem ki magam Roseon, de valószínűleg ő is pontosan ezt gondolja rólam. Nem is lenne szabad itt lennem. De újra elhessegettem ezeket a gondolatokat, s előrelépve, magam is meglepve az ajtófélfának döntöttem Roset, s újult erővel lecsaptam ajkaira. Ezúttal nem voltam kedves. A nyelvemmel durván szétválasztottam ajkait. Azt akartam, hogy megrémüljön tőlem, de ő ehelyett csak szorosan a nyakam köré tekerte a kezeit, s amilyen szenvedéllyel én csókoltam őt, ugyanolyan szenvedéllyel csókolt vissza. A kezeimmel a feneke alá nyúltam, s megemeltem őket, ő pedig a lábával átölelte a derekam. Ebben a percben semmi nem számított. Levegőt is alig kaptam, ahogy Rose is szaggatottan és gyorsan kapkodta a levegőt, de én akkor sem engedtem sem szorításomból, sem csókomból. Erősen markoltam a fenekét, melyek pont beleillettek a tenyerembe. Rose kezei néha – néha felkúsztak a hajamba, megszorították vagy végigszántottak rajta. Volt, hogy csak közelebb vont magához. A vágyam bizonyítéka a nőiességének feszült, s mindketten tisztában voltunk ezzel. Továbbra is a hátsóját markoltam, ő pedig szorosan a karjaimba omlott, s végigfutva a szobán az ágyra döntöttem. Keresztbe feküdtünk az ágyon, s továbbra se engedtük el egymást. Ezen felül ajkaink sem szakadtak el egymástól. A lábai még mindig a derekam ölelték, én viszont kiszabadítottam a kezem a feneke alól s a pólója szegélyéhez helyeztem. Lassan elkezdtem felfelé húzni, amikor Rose kezei a nyakam körül a kezeimhez vándoroltnak, s megállásra késztettek. Ajkai elszakadtak az én ajkaimtól, s mélyen a szemébe tekintettek. Láttam, hogy mondani szeretne valamit, de egyelőre nem szólalt még meg. Eközben ráeszméltem, hogy mi is volt az, ami kettőnk között alig öt perc alatt lefolyt. Azt kellene éreznem, hogy mennyire megbántam a dolgot, de ez messze van az igazságtól. Attól, amit valóban érzek. Legszívesebben itt és most magamévá tenném, de nem tehetem. A kezei még mindig kezemen pihennek és ahelyett, hogy elvontam volna őket, inkább összekulcsoltam őket, a kézfejét felém fordíttam, s egy csókot leheltem rá. A szemeibe tekintettem és továbbra is azt láttam, hogy szeretne valamit elmondani nekem, de nem tudtam, miért nem szólalt meg. Talán azért nem amiért én sem. Valószínűleg nem akarta megtörni sem a csendet, sem a sok érzelem kavalkádot, mely végigment mindkettőnkön. Megfogtam Rose mindkét kezét, majd ülőhelyzetbe segítettem, s vártam, hogy kimondja azt, ami már percek óta foglalkoztatja. A tekintetünk egy percre sem szakadt meg, s most egymással szemben ültünk, vagyis én a térdeimen térdeltem az ágyon s úgy vártam, hogy szóljon valamit. Akármit.

- Elijah… - kezdte normál hangon, de a végére a hangja elhalt. Örökkévalóságnak tűnt mire újra megszólalt, s azt is csak nagyon halkan tette. – Én még szűz vagyok. – suttogta el a sötétségbe. Ezzel a néhány szóval megtörte a szoba csendjét, mely addig ott honolt.

11.fejezet

REBEKAH MIKALSON

HOPE MIKALESONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN

.

  Boldog voltam, hogy sikerült ennyire megdöbbentenem Cassandrát. A táskám a vállaimra helyeztem, s arra vártam, hogy Cass beérjen engem. Megfordulva feltűnt, hogy még mindig a kocsiban van. Megálltam, s ránéztem. Ő pedig még mindig csak döbbenten ült egy helyben. Nem hitte el, hogy képes voltam ott hagyni őt, azzal a ténnyel, hogy tegnap este egy félig idegen vámpírral csókolóztam. A mosoly szétterült az arcomon. Visszafordultam az iskola felé, s megpillantottam Melissát. A düh újra elkapott. Ahogy a félelem is, mert ha egyszer megpróbáltak eltenni láb alól, máskor is megpróbálják, s akkor nem biztos, hogy túl fogom élni. Melissa valószínűleg megérezhette, hogy valaki figyeli őt, mert felkapta a fejét, s jobbra, balra forgatva kíváncsiskodott. A tekintette átfutott rajtam, de rögtön vissza is ugrott rám. A szemei először meglepettségről árulkodtak, később ez megváltozott és csak színtiszta gyűlöletet véltem felfedezni a szemeiben. A tekintetem egy percre se szakítottam el az övétől, de ő hirtelen felpattant a helyéről, még egyszer jó alaposan végigmért, majd félrelökve a tömeget besietett az iskola falai közé. A fejem ráztam, miközben a mosoly újra felvillant arcomon. A telefonos dobozt szorongattam a kezemben, s elhatároztam, hogy mielőtt elkezdődne a tanítás, vagyis a szenvedés, behelyezem az új telefonomba a kártyám. Az udvar közepén találtam egy üres padot, odasétáltam, s leültem. Körülöttem az emberek sorra szétszéledtek. Olyan volt, mintha félnének tőlem. Elhessegettem a buta gondolatokat, úgy gondoltam csak én beszélem be magamnak. Az ölembe helyeztem a dobozkát, a táskám a földre dobtam, s elővettem a nadrágzsebemből a kis kártyámat. Ezután magam mellé tettem a padra, s kinyitottam a dobozt melyben ott volt az új telefonom. A kis cetli ezzel egy időben a fűre hullott, s én lehajoltam, mert számomra fontos volt. Végighúztam az ujjam a betűkön, s újra elképzeltem a csókot vele. Tudtam, hogy hova vezet ez az álmodozás, úgyhogy inkább újra minden tekintetem a telefonra vontam. Kiszedtem a telefont a csomagolásból, s leszedtem a hátulját. Behelyeztem a kártyámat, majd visszatettem a hátlapot, miközben bekapcsoltam a telefont. A képernyőn megjelent a „Samsung” márka, majd mindent elborítottat a sötétség, s végül a PIN – kódot kérte. Bepötyögtem a négy számot, s már meg is jelent a kezdőlap. Ez után a kézikönyvet vettem a kezembe, hogy van – e valami fontos dolog, amit tudnom kell a telefonról. A mobilom addig a padra helyeztem magam mellé. Belemerültem az olvasásba, amikor is megéreztem, hogy megremeg alattam a pad. Mivelhogy senki nem volt itt, aki miatt ez megtörténhetne oldalra kaptam a fejem, s lenéztem a még világító telefonomra. A kijelzőn egy üzenet villogott. Újra a kezem közé vettem a telefonom, s feloldva a billentyűzetet, rögtön a borítékra nyomtam, ami az üzeneteket jelenítette meg. Egyetlen egy üzenet volt az üzeneteim között. Rákattintottam a „megnyitó” gombra, s már olvasható is volt az üzenet:

„Egyáltalán nem bántam meg a csókot tegnap!!”

Alig hittem a szememnek. A szavakat újra, s újra elolvastam, míg fel nem fogtam, hogy mit jelentenek. Ahogy a szavakat olvastam rájöttem, hogy én sem bántam meg egy percet sem a tegnap estéből. Annyira elméláztam a kapott sms - től, hogy fel se tűnt, hogy egy árnyék vetül az arcomra. Lepillantottam a telefon mellett és két csizmás lábbal találtam szemben magam. A szememmel végigkövettem a személyt, majd végül találkozott a tekintetünk. A velem szemben lévő lány, pedig nem más volt, mint a kis Melissa. Gyorsan kiléptem mindenből és lezártam a telefont, hogy Melissa semmit se tudhasson meg rólam. A tekintete még mindig dühöt fejezet ki. Egy pillanatra elkapott a félelem, mert valami furcsa volt Melissán. Egyelőre nem tudnám megmondani, hogy mi, de valahogy ma más volt. A következő pillanatban pedig Melissa behúzott nekem egyet. Nem a kezét használta, hanem egyenesen egy jobb öklöst. A táskám a földre borult és én is a padnak estem. Éreztem a számban a vér fémes ízét. Felnéztem Melissára, s egy diadalom ittas mosoly terült szét ajkain.

- Ez jár azoknak, akik velem akarnak szórakozni. – köpte a szavakat nekem, s megfordulva már épp indult volna, amikor hirtelen ő is a földön kötött ki. Először nem értettem, hogy mi történt, de aztán megláttam Casst, ahogy a jobb kezét lóbálja, hogy elűzze belőle a fájdalmat, ami akkor következet be, amikor megütötte Melissát.

- És ez jár azoknak, akik az én barátnőmmel szórakoznak. – világosította fel Melissát Cassandra. A következő pillanatban Cass átsétált Melissán, és odaguggolt elém.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben felemelte az arcom, hogy jobban lássa, megmarad – e a seb az ajkamon vagy sem. Melissa eközben feltápászkodott ülő helyzetbe, s odakiabált a barátnőinek, hogy segítsék fel őt. Mialatt kiabált feltűnt, hogy Melissának hosszabb a szemfoga. S ekkor kapcsoltam, hogy amit éppen láttam az az, hogy Melissa vámpír. Cassre néztem, s mutattam neki, hogy Melissa vámpír. De mire hátrafordult Melissát már felsegítették a barátnői így Cassandra nem láthatta a fogakat.

- Rose, teljesen biztos vagy benne, hogy azt láttad, hogy Melissa vámpír? – kérdezte meg hitetlenkedve Cass.

- Igen. Láttam a hosszú szemfogait és ez csak a vámpíroknak van. Te is nagyon jól tudod. – mondtam a barátnőmnek, de láttam, hogy nem nagyon hisz nekem. – Tudom mit láttam Cass. Tegnap pedig vámpírok támadtak meg engem, s így már értem az összefüggést. Különben, hogy tudtak volna vámpírokat rám küldeni, hacsak nincsenek velük jó kapcsolatban, mint vámpírok. – ragadtattam el a fantáziám, de tudtam, hogy igazam van.

- Rendbe Rose. Tegyük fel, hogy vámpírok, akkor most mit teszünk?

- Egyelőre senkinek sem mondjuk el. Ha lesz alkalom, kipróbáljuk rajta azt a varázslatot, amit a vámpírok ellen szoktál használni. – jelentettem be neki, majd felkaptam a táskám, a telefont a zsebembe csúsztattam, s felálltam. Megvártam még Cass is ezt teszi majd lassan lépkedni kezdtem az iskola felé. Közben pedig egy zsebkendővel a számat töröltem. Az első óra ma szintén történelem. Mr. Saltzman ma késett úgy negyed órát, de rendes volt és nem kellett bent maradnunk a szünetben. A következő óra matek volt, ahol egy újabb anyagot vettünk. Cassel leveleztünk, amikor a tanár kiszólított engem a táblához.

- Rose Salvatore, kérem, fáradjon ki a táblához, s oldja meg a matekfeladatot. – mondta a tanárnő.

A tanárnő kérésére elindultam a táblához a padok között cikázva. A tábla elé érve viszont fogalmam sem volt mihez kezdjek. Végig csend volt a teremben, csak a hangos szívdobogásom hallatszott semmi más. A szívem a torkomban vert, de nem tudtam még csak hozzálátni se a feladathoz.

- Miss Salvatore, ha nem csinálja meg a feladatot, be fogok írni magának egy egyest. – jelentette ki egyszerűen a tanárnő.

- De tanárnő… - kezdtem az ellenkezést, de ő egy kézrántással elhallgattatott. Tekintetem visszatért a táblára, s csak azon járt az eszem, hogy most mihez kezdjek ezzel a feladattal.

- Ha nem kezdi el öt percen belül, mehet is a helyére. – mondta szigorúan a matek tanárunk.

Hihetetlen, hogy ez pont most, ma történik velem. Mintha nem lett volna elég az este, most itt van ez is. Megelégeltem a dolgot, s mivel tudtam, hogy úgy is egyest ad a krétát a tanári asztalra helyeztem, s visszaindultam a helyemre.

- Ennyi?! Feladja Rose?! – kérdezte meglepetten a tanárnő. – Azt hittem legalább küzdeni fog.

- Küzdeni fogok tanárnő, de nem magával és nem ma. Pocsék estém volt, s a mai nap se épp kellemesen indult, szóval nem, nem adom fel. Csak csendben felkészülök. – mondtam bár a szavakat leginkább Melissának szántam. Közben rá is néztem, s tudtam, hogy tudja, hogy neki szólnak a szavak, melyek ígéretek voltak a részemről.

- Rendben Miss Salvatore, egyelőre nem írom be magának az egyest, de ha legközelebb nem tudja, már befogom. – szólalt meg kedvesen a tanárnő, s utánam Melissát hívtak ki, aki persze semmit sem tudott, ahogy én se, de neki csont nélkül beírta az egyest.

- Tehát Rose nem tudta a feladatott, ő visszaülhet a helyére és nem kap semmit, de miután ÉN nem tudom a feladatot, nekem már beírja az egyest. – üvöltötte magából kikelve Melissa.

- Nyugodjon le Miss Silverman! – mondta nyugodtan a tanárnő. – Ha legközelebb kihívom a táblához Miss Salvatorét és nem tudja, meg fogja ő is kapni az egyest. Most maga kapja meg. – folytatta nyugodt hangon a tanárnő, s közben már be is írta az egyest.

- Haha. – nevetett fel Cass. – Így jár az, aki mások ellen áskálódik. Vagyis lefordítom neked Melissa, aki másnak vermet ás…. A folytatást már tudod. – mondta nevetve Cassandra és a pad alatt egy pacsit váltottunk. Melissa dühösen ment vissza a helyére, de biztos voltam benne, hogy még hallani fogunk felőle.

- Szólok az apámnak, aki majd az igazgatónőnek, aki ki fogja rúgni magát még ezért. – fenyegette meg a tanárnőt Melissa.

- Nem fog kirúgni, ugyanis nem tettem semmi rosszat. Feleltettem, s maga nem tudta a választ. Ezért megkapja a jól megérdemelt jegyét. – hangzott a nyugodt válasz. Hihetetlen, hogy semmivel nem lehet kihozni a tanárnőt a sodrából.

- Akkor hívja ki Cassandrát, hiszen hallhatta, hogy beszólt nekem. Lássuk, ő megtudja – e oldani a feladatot. – utasította Melissa a matek tanárt, aki láthatóan már nem figyelt a szavaira.

- Köszönöm, de magam is képes vagyok eldönteni, hogy kit akarok feleltetni és kit nem. Miss Davis ezúttal nincs a listámon. – mondta Melissának, s ezután ő maga oldotta meg a matek feladatot.

- Hát Melissa, azt kell, hogy mondjam, így jártál. Megérdemelted. – súgta előre Cass, mert nem bírta kihagyni a remek lehetőséget, hogy beszóljon Melissának.

- Fogd be a szád, boszi, vagy te leszel a következő, akit meg fogok öletni! – csattant fel Melissa, azzal sem törődve, hogy ki az, aki hallja és ki nem. Ezúttal féltettem Cassandrát. Tudom, hogy meg tudja védeni magát, de tudjuk mire képes Melissa és az apja, ha valamit a fejébe vesznek.

- Hát még se lehet olyan jó az a csapat, hiszen Rose még mindig életben van. Viszont azt ajánlom, hogy ez maradjon így is, különben a következő halott nem én leszek. – fenyegette meg ezúttal Cass Melissát, akin látszott egy pillanatra, hogy megijed, de Cassandra, hogy bebizonyítsa, nem hazudik, elmormolt egy varázsigét, amitől Melissa felkiáltott éppen, amikor kicsöngettek az óráról, így senki nem foglalkozott vele. – Ne feled, egy haja szála se görbülhet! – súgta Cass Melissa fülébe, majd felállt, s kiment a teremből. Én lesokkolva figyeltem a jelentetett, de mivel Melissa már kezdett magához térni, kisurrantam én is teremből, s Cass után siettem, aki odakint a napos fűben egy fának dőlve napozott. Nem zavartatta magát. Mellé léptem, s leültem én is a fűbe. Annak ellenére, hogy sütött a nap, a szél belekapott a bőrdzsekimbe, s hideg levegőt fújt a pólóm alá. A hideg végig bizserget a gerincem mentén, s feltűnt, hogy Melissa feltűnően bámul minket.

- Cass. – suttogtam közel a füléhez, mert tudtam, hogy a vámpíroknak szuperhallásuk van. – Mi van, ha Melissa beváltja az ígéretét?! – kérdeztem aggódva. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Nem veszíthetlek el téged is. – mondtam a sírás határán.

- Nem fogsz elveszíteni Rose. – mondta szeretetteljesen nekem. – Melissa kevés ahhoz, hogy nekem ártani tudjon. – jelentette ki határozottan, s elmosolyodott. – Legalább ő megkapta az egyesét. – nevetett felidézve a matekórát.

- Igen, ez igaz. – mondtam én is mosolyogva, de a mosoly mögött még mindig ott volt a félelem a barátnőm iránt. Képtelen voltam felfogni, miért nem fél. Mindegy, én féltem helyette is. Az volt a jó a mai napban, hogy nem kellett munkába mennem. Vagyis Zach bácsi értem jön és haza visz, majd tanulok, s aztán pihenek. Vagy a hercegemre gondolok, mit oly sokszor teszek meg mostanság. A csendet mi közénk telepedett az iskola csengőjének hangos csengése zavarta meg. Újra feltápászkodtam, majd Casst felsegítve vágtunk neki újra az iskolának. A nap további része unalmasan zajlott. Volt egy magyar óránk. Majd egy angol és egy német óránk. Az utolsó óránk testnevelés volt. Az öltözőben voltunk Cassandrával, amikor Melissa jelent meg. A telefonom épp a kezemben volt, mert a tanárnak készültem adni, hiszen ő szokott vigyázni az értékes tárgyakra, amit neki adunk, mert nem lesznek bezárva az öltöző ajtók, s kitudja, hogy ki lopja el épp a holminkat. Soha nem lehet tudni, vagyis fő az óvatosság.

- Nézzenek csak oda új telefon?! – kérdezte mézes – mázos hangon Melissa.

- Mit akarsz itt Melissa?! Senki nem kíváncsi rád. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, majd elsétálva mellette a tornaterembe léptem. A tanár már várt minket, odaadtam neki a telefonom, s Cassandra is az övét, majd futással bemelegítettünk. Azután gimnasztikáztunk és végül röplabda játékot játszottunk ma. Ahol Melissa ellenem és Cass ellen volt. Végül a játszmát ők nyerték meg, de ez nem keserített el minket. Az óra után visszamentünk a tanárhoz, s elkértük a telefonunkat. Aztán az öltözőbe slisszoltunk boldogan, ahol Melissa ismét elállta az utunkat.

- Haha, lúzerek. – mondta ki ezt a két szót, de én mit se törődve vele tovább sétáltam. – Ennyi?! Nem is reagáltok?! Jaj, a vesztesek inkább csendben hallgatnak.

- Nem attól lesz valaki győztes, hogy megnyer egy csatát kislány. - világosította fel Cassandra Melissát. – Hanem, ha megnyered a háborút. De te nem nyertél eddig semmit sem, ha jól emlékszem. – folytatta tovább a barátnőm, majd ellépve ő is bejött az öltözőbe. Melissa ma már párszor megpróbált minket felidegesíteni, vagy nem is tudom, hogy mi volt a célja ezekkel a szövegekkel, de különösebben nem is érdekelt. Az öltözőben már épp a nadrágom próbáltam felhúzni, amikor megszólalt a mobiltelefonom.

- Szia Zach bácsi. – üdvözöltem a telefonálót.

- Szia Rose. Itt vagyok a Lockwood házban. Csak szólni szerettem volna, hogy kések egy kicsit. – mondta Zach bácsi.

- Semmi baj, addig majd itt maradok a suliban vagy hazamegyek Stefanékkal. – mondtam én is gyorsan a választ.

- Stefan és Damon most nincsenek az iskolában. Elmentek valahova. Nem tudom mikor érnek egyáltalán haza. De megígérem, hogy sietek, de Mr. Lockwood nem enged el a gyűlésről.

- Tényleg ma van a tanács gyűlése. El is felejtettem. Mindegy Cass majd hazavisz, így neked is csak haza kell majd jönnöd. Viszont ne felejtsd el, hogy be kell vásárolnod. – hívtam fel a figyelmét az üres hűtőnkre. Majd bontottam a vonalat. Cassandrára néztem, s ő mosolyogva bólintott. Ezután nem volt más dolgunk csak haza menni. A kocsihoz érve beszálltunk, s bekötöttük magunkat. Cass a kedvenc dalát rakta be a CD – lejátszóba, s már hajtott is hazafelé. A táj ismételten csak elmosódott körülöttem. Nem tellett 10 percbe s már fel is tűnt a hatalmas házunk. Cass pedig lassított. Majd megállt, de a motort nem kapcsolta le.

- Nem lesz bajod Rose?! – kérdezte meg aggódva Cassandra.

- Nem. Tényleg nem lesz semmi bajom. Ne aggódj! – nyugtattam meg a barátnőmet egy mosollyal. – Se Melissa, se az apja, sem senki más nem tud bejönni a házunkba, ha csak be nem invitáljuk. Szóval, minden rendben lesz. – mondtam majd elbúcsúztam tőle, de a barátnőm még megvárta, amíg beérek az ajtón. Gyorsan felsiettem a szobámba, s minden cuccom az ágyra dobtam. A farmerom egy melegítőnadrágra cseréltem, a pólóm egy otthoni kicsit megviseltebb pólóra. Felkaptam egy meleg pulcsit ami, még apáé volt, de olyan jó meleg, hogy nem hagyom kárba veszni, még ha ezzel újra feltörnek az emlékek. Az erkélyajtóhoz léptem s tágra nyitottam. Hagytam, hogy a friss levegő bekússzon a szobámba. Visszasétáltam az ágyhoz, s neki láttam a házi feladatnak. Néhány órával később, mikor már besötétedett, még mindig egyedül voltam a hatalmas házban. Be kellett valljam magamnak, hogy már kezdtem félni egy kicsit. De próbáltam türtőztetni magamat. Felhívtam Stefant és Zach bácsit legalább ezerszer, de hiába egyikük sem volt hajlandó felvenni a telefont. Próbáltam nem rosszra gondolni. Cassandrát is hívtam, de ő se vette fel. Kezdet az egész nagyon ijesztő lenni. Gondoltam rá, hogy áthívom Elijaht, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet – e. Ha mindez nem lett volna elég a lámpáim is villogni kezdtek. S ha jól hallottam odakint épp egy hatalmasat dörgött. Majd az eső is megeredt. Az erélyajtóhoz rohantam s becsuktam azt, de ekkor egy újabb villám csapott le az égből. A telefonom kerestem, s felhívtam azt a személyt, akit nagyon nem lett volna szabad. Csörgött egyet, majd kettőt, s végül hármat is. Végtelennek tűnő pillanatig azt hittem, nem veszi fel a telefont, de aztán mégis létrejött a kapcsolat.

- Elijah Mikaelson. –szólt bele férfiasan szexi hangon. Egyelőre ezzel nem tudtam mit kezdeni, hiszen éppen akkor csapott le egy újabb villám.

- Én sajnálom, hogy zavarom Mr. Mikaelson, de egyedül vagyok itthon, s odakint meg tombol a vihar és én csak… - mondtam, amikor megszakadt a kapcsolat. A telefonom azt jelezte ki, hogy nincs térerő. Minden cuccom ledobtam az ágyról, bebújtam oda, s legalább a nyakamig betakaróztam. A következő pillanatban villámlott egyet, s egy árny jelent meg az erkélyemnél. Ha lehet, most jobban félek, mint korábban bármikor. Azok után, ami tegnap este történt, már sehol se lehetek biztonságban. Az ajtó kinyílt és én a takaró alá bújtam. Mintha egy vékony takaró megvédhetne a betörőtől. Főleg ha az egy olyan személy, aki mindenáron bántani akar engem. A félelem még jobban eluralkodott rajtam, amikor megszólalt a betolakodóm.

- Miss Salvatore? – kérdezte meg az idegen, aki már cseppet sem volt az. Rögtön az ágyam mellől hangzott fel a kérdés. Amikor tudatosult bennem, hogy Elijah az, azonnal felrúgtam a takarót felálltam, s odafutottam hozzá. A kezemmel eltakartam a szemem, s Elijah nem tett semmi mást, csak egyszerűen átölelt engem. Nem nézett idiótának, csak átölelt. Lassú szívverését hallgattam. Azután a hajam simította, s éreztem, ahogy beleszagol, majd egy puszit lehet rá. Ezután eltolt magától, s az arcom a kezei közé vette.

- Minden rendben Miss Salvatore? – kérdezte meg tényleg aggódva.

- I… igen. Azt hiszem. – mondtam kicsit jobban érezve magam. – Én sajnálom, hogyha esetleg miattam valamit félbe kellett szakítania, de nem tudtam, hogy kit hívhatnék fel.

- Ne aggódjon, nem zavart meg semmiben. – nyugtatott meg Elijah. – De hogy hogy nincs itthon senki?! – kérdezte meg csakhogy témát váltson.

- Hát Zach bácsi tanácsgyűlésen van, de azt mondta siet haza. Stefan és Damon pedig nem tudom, merre vannak. Hívtam Cassandrát is, de ő se vette fel nekem a telefont. Ezután pedig már nem tudtam, hogy kit hívjak fel. – meséltem neki el a dolgot, miközben egy újabb villám, s egy hangos dörgés zengte be a szobát. Én pedig mindezt remegve és lehunyt szemmel tűrtem végig.

- Mi a baj, Miss Salvatore?! – tett fel egy újabb kérdést, s még mindig nem eresztve az arcom.

- Én… odakint vihar van. – mondtam egy laposra sikerült mosollyal. – Én… félek a vihartól. – vallottam színt neki, s rögtön másfelé néztem, mert nem mertem a szemébe nézni. Elijah rám emelte a tekintetét, s arra biztatott, hogy én is tegyem ezt. Képtelen voltam ellenállni, ezért belenéztem a gyönyörű fekete szemeibe. Végül nem szólt egy szót sem csak a karjaiba kapott, s az ágyhoz vitt. Ott szép lassan az ágyra fektetett, s betakart engem. Azután pedig ő is ezt tette. Kivéve, hogy ő a takaró felett maradt.

- Nem éhes Mr. Mikaelson?! – kérdeztem meg, de hirtelen eszembe jutott, hogy ő vérrel táplálkozik. – Mármint én… ööö… nem úgy gondoltam. – próbáltam kimagyarázni magam miközben eltakartam az arcom a kezemmel.

- Semmi baj Miss Salvatore. – válaszolt rögtön Elijah, s levette a kezeimet az arcomról. – Nem vagyok éhes. – mondta mindezt egy szexi mosollyal, amibe beleremegett a testem minden egyes porcikája. Hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy átforduljak a másik oldalamra, s álomra hajtsam a fejem. Már nem féltem. Most, hogy Elijah itt van, már semmi bántódásom nem eshet. Egy darabig a bal kezén támaszkodott, de lejjebb csúszott az ágyon, s most pont mellettem feküdt. Tudtam, hogy engem néz, mert újra éreztem a tekintetének súlyát a vállamon. Anélkül, hogy hátra fordultam volna a kezem hátracsúsztattam, s megkerestem az ő kezét. Majd kicsit hátrébb mentem, s a kezével átöleltem magam. Tudtam, hogy messzire megyek ezzel, de éreznem kellett a teste melegét, a biztonságot nyújtó ölelését. Végül már minden porcikám hozzáért és Elijah nem ment egy centimétert sem hátrébb. Ezt jó jelnek vettem. A kezét a derekamon pihentettem, amit most megmozdított. Azt hittem el fogja venni, de ehelyett csak még közelebb húzott. Minden egyes porcikánk összeért. A bal kezével pedig kisimította a kósza tincseket, melyek a szemembe lógtak. Amikor dörgött kicsit jobban megszorítottam a kezét, ezzel jelezve, hogy félek. Viszont ha nem volt semmi, akkor se vontam el a kezem. A kezem végig a kezén pihent. Olyan volt ez a szituáció, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. Meg kell mondjam, nagyon is tetszett ez a helyzet. Végül a csendet az én álomittas hangom törte meg.

- Mr. Mikaelson. – kezdtem bele, de egy ásítás félbeszakított. – Nem lenne kedve tegeződni velem? – tettem fel álmosan a kérdést, nem is várva rá igazi választ.

- Szép álmokat, Rose! – suttogta a fülembe, s mindketten mosollyal az arcunkon hajtottuk álomra a fejünket. 

10.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Ajkai forrón tapadtak ajkaimra. Éreztem, hogy küzd magával, hogy folytassa - e a csókot, avagy abbahagyja. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell csókolózni, hiszem még soha senki nem ért hozzám úgy, ahogy most ő teszi éppen. Féltem, hogy rájön, hogy mi a helyzet, de közben mégis minden másodpercét élveztem. Ajkaim lassan szétnyitottam és utat engedtem neki. A csók folyamatosan mélyült, ahogy nyelve táncot kezdett lejteni az enyémmel. Eközben a kezem óvatosan felcsúsztattam a mellkasán, egészen a nyakáig, ahol összekulcsoltam őket. A fejem, hol jobbra, hol balra forgattam, pont ellentétesen, ahogy Elijah tette. Az orrunk néha – néha összekoccant, s ez mosolyra késztett. Végre boldogság áradt szét a testemben. Éreztem, hogy Elijah lesz az, aki számomra elhozza a várva várt boldogságot. A kezei a derekamon pihentek, miközben elmélyítette a csókunkat. A nyelve valahogy mindenhol ott volt. Felfedezett mindent, ami még rejtély volt számára. A kezei közelebb húztak magához, ahol már éreztem vágyának bizonyítékát a csípőmnek feszülni. A testem belebizsergett abba a sok érzésbe, mely most folyamatosan ostromolt. A lábujjamig bizseregtem és valami furcsa érzés motoszkált a lábam közt. Nem értettem még a dolgokat, de biztos voltam benne, hogy Elijah tisztában van vele, mekkora hatást kelt bennem. Alig kaptam levegőt, de ez egyáltalán nem zavart. Újra éreztem a bizonytalanságát a csókunkban. Viszont ezúttal már nem tudtam megállítani. Ajkai lassan elengedték az enyém, majd a kezei lecsusszantak a derekamról és most csak ott állt előttem, mintha máris bánná a dolgokat. Én viszont nem engedtem el a nyakát. A tekintetemmel a tekintetét kerestem, melyet el akart rejteni előlem, de végül valami miatt mégis rám emelte a fekete szemeit. A tekintetében boldogság ragyogott, de ezt most felváltotta a félelem halvány fénye. Alig észrevehető, de mégis ott volt. Tudtam, hogy az, hiszen nem egyszer láttam már a saját tekintetemben visszatükröződni. Félt valamitől, vagyis a hallottak alapján valakitől. Viszont mielőtt kinyithattam volna a szám, ő gyorsan levette a kezeimet a nyaka körül és amilyen váratlanul lépett ma este az erkélyemre, olyan hirtelen távozott az otthonomból. A távolból még hallani lehetett a bejárati ajtó becsapódásának hangját. Ezután ott álltam, megalázottan és szomorúan. A legszívesebben most sírni szerettem volna, de megálljt parancsoltam a könnyeimnek, mert már belefáradtam a mások miatti sírásba.

~ ~ ~

A mézédes ajkai, melyektől alig bírtam elszakadni, pedig tudtam, hogy csak bajt hozok rá. Ha megtalál engem, bántani fogja, ahogy a korábbi nőkkel tette, akik csak közel kerültek hozzám. Annak ellenére, hogy nem tudtam, hogy hol van, éreztem, hogy lassan megtaláljuk egymást, és akkor nem lehetett Rose a közelemben. Őt nem tudnám elveszteni. Rose más, mint a többi lány, akikkel korábban találkoztam. Ő olyan… nem is tudom…, ártatlan. Viszont a hallottak alapján elveszített már elég embert ahhoz, hogy tudjam nem szabad még egyet elveszítenie. 
A csókunk teljes mértékig az én hibám volt. Nem lett volna szabad a falnak döntenem, miközben alig pár centi választott el minket. Ezidáig sikerült megőriznem a hideg vérem, de ezúttal túl közel volt hozzám. Az ajkai, azok a puha, pirosas ajkak vonzották a tekintetem. A szemeiben pedig megláttam a vágyat, mely a végső rúgást adta. Láttam, ahogy azt akarja, hogy megtegyem. Én pedig képtelen voltam ellenállni, pedig pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad. De azok az ajkak… Hirtelen elvesztettem a fejem, s csak arra emlékeztem, ahogy a mézédes ajkai az ajkaimat zárták össze. A keze a nyakamra kulcsolódott. Az én kezeim pedig a derekán pihentek. Ezután éreztem, ahogy magam felé húzom őt, hogy érezze a vágyam. A csókunk egyre mélyült, miközben végig azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám megóvni őt. Leginkább magamtól. Eldöntöttem, hogy véget vetek ennek, most mielőtt valami olyan történne, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Ajkaimmal lassan elszakadtam ajkaitól. A kezeimet is elvettem a derekáról, hogy végképp megszűnjön minden kapcsolat közöttünk. Láttam a szemében a megbántottságot, de azt is, hogy kíváncsi arra, hogy mit miért teszek. Biztos hallotta, amikor mondtam, hogy nem tehetem meg. Igen, valószínűleg emiatt nézett rám ilyen mélyrehatóan. A tekintetem kutatta, melyet szerettem volna elrejteni előle. Nem láthatta meg benne, hogy mennyire kívántam, mert mellette a félelem is ott volt. Viszont az agyam nem volt képes irányítani a tetteimet, ezért volt az is, hogy mégiscsak ráemeltem a mogyoróbarna szemekre a tekintetem. Elvesztem. Éreztem, hogy nincs megállás. Vége. A kezeimmel gyorsan levettem kezeit a nyakam körül, mert muszáj volt eltávolodnom tőle. Láttam a megbántottságot és a szomorúságot a tekintetében, de nem tehettem mást. Amilyen gyorsan érkeztem, olyan hamar el is tűntem. A bejárati ajtó becsapódásával sikerült kirekesztenem a hangokat a fejemből. Az illatát, a barna szemeit, a mézédes csókját. Nem lehetek a közelébe, és ha ehhez az kell, hogy elmenjek, hát megteszem. Ezúttal túl nagy lenne a fájdalom, melyet Rose maga mögött hagyna, ha megtalálná őt. Nem hagyom, hogy bántsa őt. Ami azt jelenti, hogy többet nem láthatom. A gyönyörű barna szemeket, melyek lassan két éjszaka nem hagynak aludni.

~ ~ ~

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Nem is fordultam hátra, csak futottam. Azt hittem azzal, ha szaladok, ki tudom őt zárni az elmémből. Fogalmam sem volt hova, vagy meddig, egyszerűen csak muszáj volt. Éreztem, ahogy a hűvös, őszi szél belekap az ingembe, s átfutott a hideg a hátamon. A felsőm alá is bekúszott, ezzel libabőrt okozva a testem minden pontján. A kocsim nem messze parkolt attól a helytől, ahol ma megtámadták Roset. Nem mentem el. Ő úgy tudta igen, de nem tudtam. Hiba volt. El kellett volna mennem, viszont azt hittem talán szüksége lesz rám. Bolond voltam. Miért pont rám lenne szüksége, amikor a házban hemzsegnek a vámpírok?! Ha elmentem volna, most nem akarnék vissza menni hozzá, hogy a karjaimba kapjam és felvigyem a szobájába, ahol az ágyra fektetve a magamévá tenném. Régen volt egy gyönyörű nő, aki iránt hasonló érzéseket tápláltam, de azóta senki iránt nem éreztem így. Most sem értem, hogy mi ütött belém. Messzire mentem azzal, hogy csókot loptam tőle. Méghozzá nagyon messzire. Nem lett volna szabad, mert most sokkal jobban vágyom a közelségére, mint két napja, mikor megláttam az iskola előtt. Viszont ha a közelembe engedem, meghal, hiszen ő soha nem fogja hagyni, hogy akárcsak egy percre is boldog legyek. Mindig is ő volt a középpontban. Az fájt neki a legjobban, ha boldogok voltunk. Attól félt, hogy ez miatt esetleg elveszít minket.

De ez butaság volt, mert mi együtt leszünk örökkön - örökké. Történjen bármi, soha nem veszítene el minket, de már megtanultam, hogy nem szabad közel engednem magamhoz senkit. Nem fogom hagyni, hogy őt is bántsa. Ha kell, én magam fogok tört döfni a szívébe, hogy megállítsam. A futás miatt kiizzadtam. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, majd folytak végig az arcom mentén. Egy simítással le is töröltem őket. Ezután pedig kinyitottam a kocsim ajtaját, mely egy fekete porsche panamera turbo volt. Imádtam a kocsit. Leginkább a gyorsaságát. Mielőtt beszálltam volna a kocsiba, megálltam egy pillanatra és hátra néztem a vállam fölött. Tudtam, hogy értelmetlen, hiszen már rég nem látszik a háza, de akkor is egy belső hang erre késztetett, és én hagytam neki, hogy legyűrjön. A távolban minden csendes és sötét volt. A szél hangját lehetett néha – néha hallani, ahogy belekap a falevelekbe. A tekintetem nem tudtam levenni arról a pontról, ahova Rose házát képzeltem. Hihetetlen, hogy mennyire kívánom őt, miközben pontosan tudom, hogy úgy is halál lesz a vége. Mindig az a vége. Ezekkel a szomorú gondolatokkal fordítottam hátat, s ültem be a volán mögé. Ezután bekapcsoltam az övet, beindítottam a kocsit, s csak nyomtam a gázt. A tájak elsuhantak mellettem, s észre se vettem, de megérkeztem arra a helyre, melyet jelenleg az otthonomnak hívtam. Egy elhagyatott ház volt, oda ugyanis nem kell, hogy behívjanak. Pont megfelelt az igényeimnek. Kicsi volt, de otthonos. Egyelőre még egyedül vagyok itt, viszont gondolom, hamarosan már többen leszünk. Főleg ha megtalálom végre a bátyámat, Klaust és általa Rebekaht is. Engem csak az érdekel, hogy hol van a családom. Többé már nem érdekel Klaus és a paranoiája. Többé nem hagyom, hogy uraljon engem. Én csak boldog akarok végre lenni. Letelepedni egy nő mellett, s gyerekeket nevelni, még ha vámpírként erre képtelen is vagyok, hiszen nem tudok utódot nemzeni. De ez cseppet sem zavar, merthogy rengeteg módja van, hogy manapság valakinek családja legyen. Habár Klaus sose fogja hagyni ezt. Tudom. Ismerem. A lépcsőn ballagtam felfelé, amikor eszembe jutott Rose gyönyörű arca. A mogyoróbarna szemek, melyek fel – felvillantak a szemem előtt. A bal kezem a zsebembe csúsztattam, míg a jobbal a korlátot markoltam, s húztam végig felfelé a lépcsőn. A bal kezemmel hozzáértem a telefonomhoz, s rögtön eszembe jutott a ma este. Ezután mindent újra lejátszottam a fejemben. A találkozást, azt, hogy behívott engem, mert megbízott bennem, a kakaót a konyhában, mit még soha nem ittam, s a csókot, mely feledhetetlen volt. A lépcső tetején leültem a földre, s elgondolkodtam azon, hogy most mihez is kezdjek Roseal. Percekig csak ültem a lépcső tetején, s elmélkedtem, hogy mi is legyen a kialakult helyzettel, mely a két nap alatt létre jött kettőnk között. Végül, mivel nem jutottam előrébb inkább felálltam, s bevonultam a fürdőszobába, villámgyorsan lefürödtem, majd egy alsógatyát és egy pólót kaptam magamra, és befeküdtem az ágyba. A kezem a fejem alatt volt, míg a hátamon feküdtem, s végig csak a plafont bámultam. Még mindig nem tudtam mihez kezdjek, de egy valamit tudtam. Nem fogom engedni, hogy bárki más hozzá érjen Rosehoz rajtam kívül. Garantálom. Végül előkaptam a telefonom a nadrágom zsebéből, mely az ágyam mellett hevert a földön, s rákattintottam az utolsó hívó számára. A számot átírtam névre. Rose Salvatore. Ezek után egy üzenetet küldtem neki, mely csak pár szóból állt, de mégis minden egyes szó lényegre törő volt.

~ ~ ~

Elijah Mikaelson. Ez a név visszhangzott a fejemben, miközben a férfi a konyhában a falnak döntött. Nem érzékeltem az arcát, mert a sötét szoba eltakarta előlem azt, egyedül csak a szemeit láthattam, mely mélyrehatóan tekintett rám. A következő pillanatban ajkai ajkaimra tapadnak…..

- Rose, kelj már fel végre!! – hallottam egy messzinek tűnő hangot, majd oldalra fordulva leborultam az ágyról. Hangos nevetés hallatszott a szoba minden pontján. Egyszerre több ember nevetését lehet hallani. A kezem kicsit felhorzsolódott, ahogy a szőnyegre borulva kissé megcsúszott azon. A kezeim dörzsölgetve ültem fel a padlón, amikor feltűnt, hogy nem a szobámban vagyok az ágyamban, hanem a nappaliban a kanapén. Azaz már a földön. A szemem résnyire nyitottam, mikor észrevettem, hogy Zach bácsi fél méterre mellettem állt és nevetett, mialatt Damon, Stefan és Elena velem szemben az ajtónál álltak és onnan visszhangzott a nevetésük. A szobába pont ebben a pillanatban lépett be Cass, aki amint észrevette, hogy a földön vagyok és mindenki nevet körülöttem rajtam kívül, az ő ajkai is felfelé gördültek, majd pedig ő is nevetni kezdett. Szerintem fogalma sem volt mi történt, de nevetett a többiekkel, mert ki nem maradna egy ilyen buliból. Komoran álltam fel, s egyenesen Damonnel találtam szemben magam. Rögtön elkapott a hányinger, ezért inkább felkaptam a takarót, rendbe tettem, s a helyére raktam. A párnákat is megigazítottam. A dohányzóasztalra néztem, s feltűnt egy bögre, melyben, hajnalban még egy újabb adag kakaó volt, miután Elijah ismét eltűnt. A többire nem is emlékeztem, de ezek szerint nem mentem vissza a szobámba, hanem letelepedtem a kanapén. Talán nem akartam Cassandrát felébreszteni, avagy inkább csak egyedül lettem volna, azok után, hogy a titokzatos Elijah megcsókolt engem. Lehunytam a szemem és újból eszembe jutott a csók. A kezem az ajkamhoz érintettem, mikor mindenki elhallgatott a szobában. Ezzel sikerült felhívniuk a figyelmem, ezért lassan kinyitottam a szemem és konkrétan mindenki azt bámulta, ahogy a kezem az ajkaim simogatták. Vagyis sikerült lebuktatnom magam. A következő pillanatban fogtam magam és egyenes háttal, felszegett fejjel kisétáltam a nappaliból, majd felszaladtam a lépcsőn a szobámba. Legszívesebben vettem volna egy forró fürdőt, de nem volt időm rá. Várt a suli. Tehát ahelyett, hogy a zuhany alá léptem volna, inkább kinyitottam a gardróbszoba ajtaját és felkaptam egy fekete tapadós nadrágot, meg egy piros kockás inget. Ezután a fürdőbe mentem, ahova már Cass is követet, nyomában Zach bácsival. A földön ott hevert a tegnapi ruhám, ami vértől ázott volt. Hirtelen minden jókedvem elszállt, s egy pillanatra a félelem érzése futott át rajtam. Végül ismételten nem foglalkoztam vele, csak felkaptam a fésűt s kifésültem a csomókat a hajamból, utána fogtam magam és egyszerűen csak kisétáltam a fürdőből.

- Tudom, hogy jól vagy Rose…, de biztos, hogy ma iskolába szeretnél menni?! - kérdezte meg aggódva Zach, aki jelen pillanatban elém állt, hogy még véletlenül se tudjak elszökni előle.

- Zach bácsi…, kérlek. – mondtam szomorúan, amikor újra előtörtek az emlékek. – Mondanám, hogy jól vagyok, de hazugság lenne. – válaszoltam neki, miközben a szemeibe tekintettem. – De nem fogom hagyni, hogy Melissa vagy az apja győzzön. Ha kell, felveszem a harcot, mert nem fognak tönkretenni. – mondtam mindezt felszegett állal. – Különben is Cass végig mellettem lesz. Nem lesz semmi bajom. – nyugtatgattam tovább Zachet. – Szeretlek. – mondtam lágyan egy hatalmas öleléssel és egy arcra puszival. Ezután a táskám kerestem, de rájöttem, hogy a kocsimban maradt. Tehát csak a könyveket ragadtam magamhoz, s vonultam végig a házon. Kint már Cass várt a kocsiban. Én pedig beültem, s már indultunk is, hogy végigszenvedjünk egy újabb napot a suliban. A város felé közeledve megálltunk a kocsimnál. A férfi és a szíve is eltűnt, de a vére még mindig a földön fénylett. Én ki se szálltam a kocsiból. Cassandra hozta el az összes cuccom. A táskám az ölembe nyomta, én pedig kipakoltam a tegnapi cuccom, s helyette a mait tettem bele. Újra a gázra lépet, de én még visszafordultam egyszer, amikor ismét előtörtek belőlem az emlékek. Ahogy ott vergődtem a férfiak között. A látóteremben már rég nem látszott a kocsim, de valahogy mégse tudtam nem rá gondolni. A megmentőmre, aki később csókot lopott tőlem, aztán se szó, se beszéd magamra hagyott a gondolataimmal. Előrefordultam az ülésen s csak az elsuhanó tájat figyeltem. A kezeimet a táskámra tettem, amikor valami furcsa, kemény dolog vonta magára a figyelmem. Lepillantottam a táskám azon részére ahol az a valami volt. Kicipzáraztam a hátizsákot, majd kivettem belőle egy téglalap alakú, piros csomagolópapírba bújtatott dobozkát. Egy fehér masni ölelte körül az ismeretlen dolgot. Kíváncsian tekintettem hol Cassre, hol a dobozra. Beértük az iskola parkolójába és Cassandra lelassított, majd beparkolt a szokásos helyére. Ezután leállította a motort és kíváncsian felém fordult. Én pedig habozás nélkül kicsomagoltam a dobozt. A kezemben pedig nem más volt, mint egy telefon. Méghozzá nem is egy olcsó darab. A kezemben tartottam egy 250$ - os telefont. Egy piros Samsung Galaxy A3 – t vett nekem valaki, plusz egy hófehér tokot is. Amikor kivettem a dobozt a csomagolópapírból egy kártya esett ki.

- Ki küldte a telefont? – kíváncsiskodott a volán mögül Cass.

- Fogalmam sincs, de derítsük ki. – válaszoltam nem teljesen kielégítve a kíváncsiságát, mialatt a kezembe fogtam a kártyát.

A kezeim lassan szétnyitották a kártyát, amin ez állt:

„Sajnálom, hogy tönkretettem a telefonod.”

- Nincs rajta név. – mondtam Cassnek, aki erre elszomorodott.

- Akkor ez azt jelenti, hogy van egy titkos rajongód. – lelkesedett fel újra a barátnőm. – Nem tudod, hogy ki lehet az? – kérdezett rá.

- Egyáltalán nem tudom, ki lehet. – próbáltam füllenteni Cassandrának, hiszen pontosan tudtam, hogy ki volt az, aki a telefont vette nekem.

- Azt írja az üzenetben, hogy sajnálja, hogy tönkretette a másik telefonod, szóval ne próbáld meg nekem beadni, hogy nem tudod, hogy ki küldte. – szegezte nekem a tényeket Cass, miközben mindent sejtető pillantást vetett rám.

Soha nem tudtam igazán hazudni. Valahogy mindig sikerült lebuknom. Általában azért, mert ilyenkor elfordítom a tekintetem róluk, hiszen ha épp hazudok, nem tudok az emberek szemébe nézni.

- Jól van. – adtam be a derekam. – Szóval, aki a telefont vette nek..

- Csak azt ne mond, hogy az a férfi volt, aki tegnapelőtt mindenhová követett téged. A fekete szemű, nemes herceged. – mondta mindezt mosolyogva.

- Rendben, akkor nem mondok semmit. – mondtam neki, vagyis inkább az ablaknak, hiszen eközben kifelé bámultam. Néztem, ahogy a diákok elsétálnak a kocsi mellett, besietve a suliba, hogy még az órák előtt kibeszélhessék a tegnapi, avagy a korábbi szaftos pletykákat. A távolban észrevettem Melissát, ahogy a barátainak és még pár előkelőbb ember gyerekének meséli a tegnapelőtti történéseket. Legalábbis gyanítom, hogy rólam lehet szó, hiszen közben folyton az orrára mutogat. Cassandra csendben ül a volán mögött. Ráemelem tekintettem, hogy megnézzem milyen súlyos a helyzet. Eközben ő végig engem bámult, tátott szájjal.

- Ő volt, aki tegnap megmentett téged igaz? – kérdezett rá, pedig már rég tudta a választ.

- Igen. Elijah volt az, aki a suliban utánam leskelődött, és az is, aki megmentette az életem. – vázoltam fel neki tömören a dolgokat.

- Akkor most szépen mindent elmesélsz nekem! Mégpedig azonnal!! – mondta az ujjával is figyelmeztetve engem, de közben felfelé görbült a szája. – Minden részletet hallani akarok. MINDENT!! – hangsúlyozta ki ezt az egyetlenegy szót.

- Ahogy a kis boszi kívánja. – mondtam neki, pedig tudtam, hogy utálja, ha így hívom. Mikor láttam, hogy szóra nyitja a száját, belekezdtem a mesélésbe. – Szóval, addig te is tudod, hogy megéreztem, hogy valaki figyel engem. De nem tudtuk, hogy ki az. Tehát tegnap egész nap valami furcsa érzés kerített a hatalmába, de nem foglalkoztam vele, mert úgy gondoltam ez mind Damon miatt van. Aztán hazafelé jöttem az úton, amikor defektet kaptam. – meséltem el minden egyes részletet lehunyt szemmel. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, mialatt lehunyva tartottam a szemem és újra felidéztem a tegnap estét. – Szóval, aztán egy másik autó jött, s a rossz előérzett csak fokozódott. Aztán négy vámpír szállt ki a kocsiból, s támadott rám. Amikor azt hittem esélyem sincs megmenekülni felbukkant Ő. Megölt egy vámpírt, a többit meg szaladni hagyta, hogy engem megmentsen. Azután adott a véréből, s így sikerült meggyógyulnom. Végül bemutatkozott és elmondta, hogy Elijah Mikaelsonnak hívják. Váltottunk pár szót, de nekem végig az járt a fejemben, hogy mennyire szeretném megcsókolni őt. Végül is nem tettük meg, csak haza hozott és hát… ott hagyott engem veletek. Elment, pedig mennyire szerettem volna, ha marad. Mindegy. Szóval ott tartottam, hogy hazahozott. Aztán az éjszaka nem tudtam aludni, folyton az a jelenet játszódott le előttem, ami aznap este történt. Végül feladtam az alvás lehetőségét, s kimentem az erkélyre, mert téged viszont nem szerettelek volna felkelteni. Hűvös volt kicsit az idő, s a kezem végül a zakó zsebébe csúsztattam. Ahol találtam egy telefonszámot, s tudod, milyen kíváncsi természetem van. – mondtam Cassnak, aki ismét szóra nyitotta volna a száját, de én újból belé fojtottam a szavakat.

- Mond, hogy nem hívtad fel. Kérlek! – sikerült mégis szóhoz jutnia Cassnek.

- De, felhívtam. – mondtam végig fenntartva a szemkontaktust. – Aztán, letettem. Mivel aggódott értem átjött hajnalban, s annyira megijesztett, hogy sikerült ledobnom a telefonom, ami darabokra tört. Végül… behívtam… a házba… - mondtam halkan, tagoltan, lesütött szemekkel. Ebben a percben épp a telefonom dobozán egy pici pöttyöt kezdtem tanulmányozni.

- Mit csináltál?! – emelkedett meg a hangja a kérdés vége felé. – Azt hallottam, hogy behívtad a házadba, de ez képtelenség, hiszen te nem tennél ilyet. – mondta, mialatt le nem vette volna a tekintetét rólam. Éreztem a tarkóm bizsergéséből, hogy most minden idegszálával rám figyel.

- Jól hallottad Cassandra. – álltam már én is a pillantását. – Behívtam, s meg kínáltam egy bögre kakaóval is. Vagyis kettővel. Végül nem sokat, de beszélgettünk. Csakhogy eközben valaki épp ezt az időt választotta arra, hogy lejöjjön a konyhába inni, s mivel Elijah nem akart lebukni, merthogy egyelőre senki nem tudhat a létezéséről, elbújtunk az ajtó mögött. Ő meg túl közel volt hozzám, s végül hát…

- Rose Salvatore, azt ne mond, hogy megcsókoltad! – mondta döbbent hangon.

- Nem, nem csókoltam meg. – mondtam, s hallottam, ahogy Cassnek egy nagy kő esik le a szívéről.

- Hála istennek, hogy nem tetted meg. – mondta egy mosoly kíséretében.

- Ő volt az, aki megcsókolt ENGEM. – mondtam neki kihangsúlyozva egyes szavakat, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Minden érzelem nélkül, majd fogtam a táskám, az új telefonom, s kiszálltam a kocsiból. Magára hagyva a döbbent Cassandrát.

9.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Rövidnadrágban és egy szál trikóban léptem ki a fürdőszoba melegéből a hűvös, csendes és teljesen kivilágított szobámba. Zachnek azt mondtam korábban, hogy minden rendben, hogy jól vagyok. De ez nem igaz, semmi sem volt rendben. Valahogy mégis boldogság járta át a testem. Az ágyamhoz érve a lábaim a puha szőnyegbe mélyesztettem, s a kezem közé vettem a sötét zakót, mely a paplan felett hevert. Először csak figyeltem a felsőt, később már az orromhoz emeltem, mert kíváncsi voltam, hogy még mindig olyan illata van – e mint a hercegemnek. Nem csalódtam. Orrom a puha anyaghoz ért, s már meg is éreztem azt a különleges kölni illatot, mely a zakóból áradt, de pont csak annyira, hogy az ember elmerülhessen az illatok egzotikus világában. Korábban még soha nem éreztem ehhez fokható illatot. Nem tudom, mi volt ez, csak annyit tudtam, hogy egyszerűen csodálatos volt. Már percek óta a zakót szagolgattam, amikor Cassandra rohant be az ajtómon. Épp, hogy csak megpördültem a tengelyem körül, már a karjai közt is voltam, s éreztem, hogy sikerül végre megnyugodnia. A bal kezemmel átöleltem, míg a jobb kezemben továbbra is a zakót tartottam. Gyorsan kapkodta a levegőt, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon gyorsan érkezett ide. Most az egyszer nem is bántam, nem szerettem volna egyedül lenni... féltem. Sok esetben erősnek tűnök, de egyáltalán nem vagyok az. Egy ilyen este után pedig nem vágyok másra, csak a legjobb barátnőmre és a meleg ágyamra. Cass már nem ölelt tovább, hanem a kezei közé vette az arcom, s mélyen a szemeimbe tekintett.

- Tudom, hogy ma már sokszor feltették neked a „jól vagy” kérdést, ezért én nem traktállak vele, de muszáj volt látnom téged, hogy tényleg minden rendben van – e veled. – mondta aggódva Cass.

- Köszönöm. – válaszoltam halkan, mert nem volt erőm a beszélgetéshez. Csak ennyire futotta a hangomból. Ezután megfordultam, felhajtottam a takarót, lassan belebújtam a zakóba, amit Elijah itt hagyott nekem, s bemásztam az ágyba. Cass betakargatott, mint oly sokszor régen; csak a fejem látszott ki. A lábaim a hasamhoz húztam, míg végül magzati pózban feküdtem az ágyban, csendben. A szemeim lehunytam, s megpróbáltam mindent kizárni a tudatomból. Cassandra eközben gyorsan levetkőzött, s a még mindig itt lévő pizsamájába bújt. A következő pillanatban azt éreztem, hogy az ágy túlsó vége besüpped Cass súlya alatt, végül meleg kezek ölelték át a derekam, s érzem Cass meleg testét a hátamon, ahogy a meleg lehelete az arcom súrolja. Ezután nem emlékszem már semmi másra.

 "Halál. Egyetlenegy szó, mely képes örökre emberéleteket megváltoztatni. Úgy képzeltem el, hogy akkor következik be, amikor már kiöregedtem ebből a világból, ha már nincs rám szüksége a férjemnek, a gyermekeimnek, vagy akár az unokáimnak. TÉVEDTEM. A halál gyorsabban jött, mint az elalvás, ijesztő és hideg, de a szerencsések élhetnek még előtte, viszont az olyanoknak, mint én, nem jár a boldogság. Rettentően félek, de tudom, hogy anya és apa csak arra várnak, hogy belépjek a mennyország kapuin, és újra együtt lehessünk. Talán még Gail nénit is láthatom. Végre meglelhetem a boldogságom, mit oly régóta keresek, s mit eddig nem találtam meg. Látom anya ragyogó kék szemét, mely végigkövet a kikövezett úton. Eközben apának ismerős gödröcskék jelennek meg az arcán, mosolyog. Mindketten csak rám várnak, a kezem feléjük nyújtom, de mielőtt hozzájuk érhetnék, valami elkezd lefelé húzni.

Megpillantom a testem, ahogy a négy vámpír az életem szívja ki belőlem. Ezúttal csak a fájdalmat érzem, már nincs boldogság, öröm. Itt már csak a szenvedés és a fájdalom maradt meg. Anyuék arca egyre csak távolodik tőlem, de nem adom fel és továbbra is a kezem nyújtom feléjük, viszont a szüleim ezúttal már nem mosolyognak... szomorúak. Nem tudom miért, aztán látom, ahogy apa átkarolja anyát, miközben anyának a könnyei patakokban folyik le az arcán. Anyámmal egymásra nézünk és gyengéden bólint egyet, megértettem mire gondol.

A következő pillanatban már csak a sötét tájat látom a vámpírok mögött. A vér fémes bűzét, s a fogva tartóim fogait, a testem minden pontján. Már tudok harcolni, de egyedül nem megy, anyáékhoz fohászkodom, hogy segítsenek. Ezután megjelenik Ő. Éreztem, nem is, tudtam, hogy meg fogok menekülni, segíteni fog az őrangyalom, mindig és mindenhol. Megölte az egyik támadom, de a többit nem, hiszen velem foglalkozott ahelyett. A fekete szemeit rám emeli és beszél hozzám, de a tudatom csalfa játékot űz velem, s nem közvetíti tovább a hallottakat, így nem értem, amit mond. Csak nézem a gyönyörű fekete szemeket, melyek álmomban már oly sokszor elvarázsoltak. A kezemmel végigsimítok az arcán, majd a tarkójánál fogva magam felé húzom, hogy ajkammal végre egy apró csókot leheljek ajkaira. Mindeközben egy név jut az eszembe: ELIJAH MIKAELSON…."

Hirtelen ültem fel az ágyban, a testem verejtékben ázott. A homlokomon izzadság cseppek folytak végig, miközben a kezemet apró remegések hagyják el, a jobbal végigsimítottam az ajkaimon. Lehunytam a szemem s próbáltam visszaemlékezni a megmentőmre, de mindhiába, az agyam újra csúfos játékot űzött velem, s nem volt hajlandó elképzelni a férfit, kire oly nagyon és mélyen vágytam. Lepillantottam és észrevettem, hogy Elijah zakója még mindig rajtam van. Újra megszagoltam, de ezúttal alig érezni az illatát, most leginkább csak a saját illatom érzem. Szomorúan elengedtem a zakót, felhajtottam a takarót, majd a lábam újra a puha szőnyegre helyeztem. Halkan felálltam, de a sötét miatt alig láttam valamit. Egy másodperc elejéig csak álltam ott, a sötét szoba közepén, s próbáltam hozzászoktatni a szemeim a sötétséghez. Végül miután minden körvonalazódni látszott, léptem egyet, majd még egyet. A lábaim egyenesen az erkélyhez vezetek, ahol elhúztam a függönyt. A hold gyönyörű ragyogása egy pillanatra megállásra késztetett, gyönyörködtem a látványban, majd nagyon halkan a kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, mialatt imádkoztam, hogy ne nyikorogjon. Kilépve hűs levegő csapta meg a lábaimat. Óvatosan lépkedtem, míg az egyetlenegy kerti bútordarabhoz nem értem, mi az erkélyt díszítette, az említett szék párnás volt. Mikor leültem a hideg átcsapott a rövidnadrág vékony anyagán is, de nem zavart, bár a zakót kissé összehúztam magamon, mert a hideg a felsőm alá is besurrant. A tekintetem újra a holdra tévedt, majd egy fekete szempár kúszott vissza a tudatomba. A kezeim a zakó zsebeibe csúsztatva egy furcsa dolgot tapintottam meg, megragadtam s kiemeltem a papírt. A cetlin egy telefonszám volt látható, semmi több. A kíváncsiság furdalta az oldalam, ezért visszalopakodtam az éjjeliszekrényemhez, s megragadtam a telefonom, majd újra kislisszoltam az erkélyre, vissza a helyemre. Ismét kényelembe helyeztem magam, a hold ragyogó fénye mellett feloldottam a telefonom kódját és bepötyögtem a telefonszámot a készülékbe. Egy pillanatig eltöprengtem azon, hogy felhívjam – e a számot vagy inkább hagyjam a dolgokat úgy, ahogy vannak. Aztán rájöttem, hogy nincs veszíteni valóm. Végül a tárcsázás gombra nyomtam, s a telefonom egy pillanattal később már ki is csenget. Pont úgy, ahogy az én szívem is vert, lassan, ütemesen. Aztán az éj csendjét egy ismerős hang szakította félbe.

- Elijah Mikaelson. – szólt bele a vonal túloldaláról az őrangyalom, mély, férfias hangon.

Egy pillanatig szóhoz se jutottam, észre se vettem, hogy nem beszélek, addig míg Elijah nem figyelmeztetett engem.

- Hahóó… - mondta már kicsit ingerültebb hangon.

- Szia… - suttogtam nagyon halkan bele a telefonba. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni az ismeretlen telefonszámot.

- Rose?! – jött a meglepett hang a túloldalról.

Ahogy kimondta a nevem, a testem bizseregni kezdett, a szívem hevesebben vert, s már nem fáztam többé. Nem vágytam semmi másra csakhogy, újra kimondja a nevem…

- Miss Salvatore?! Miért nem válaszol?! – kérdezte meg Elijah kedvesen.

- Én… öhm… sajnálom, hogy telefonáltam. Aaa… zakójában volt a cetlin egy telefonszám, én pedig felhívtam és ezután kiderült, hogy magát hívtam. – hadartam el egy levegővel a mondatot. - Sajnálom, én… nem akartam zavarni. - Majd gondolkodás nélkül bontottam a vonalat. A telefont még mindig az ujjaim közt szorongattam, annak ellenére, hogy nem is ismerem a férfit, valami mégis vonz engem. Talán a fekete szemei, a barna hajzuhatag, mely kihangsúlyozza nemes arcvonásait, az ajkai, mik folyton vonzzák a tekintetem, a lágy, férfias hangja?? Nem tudnám megmondani. De ez ŐRÜLTSÉG, hiszen ő egy VÁMPÍR. Biztos félreértem a kis halk hangokat, melyek azt súgják, hogy újra hívjam fel őt. A kezemmel gyengéden megütöttem az arcom, ki akartam törölni őt a fejemből. Felálltam, s a korlátra támaszkodtam, miközben újra a holdat figyeltem, nem sokkal később rezegni kezdett a telefonom. Észrevettem a telefonszámot, s úgy döntöttem nem veszem fel. Az ujjaim egy pillanatra a zöld gombra helyeztem, de helyette mégis a piros gombot nyomtam meg. Fogalmam sincs, mi történik velem épp, de nem tetszik, a lehető legrosszabb érzés, mikor egy olyan valakit kedvelsz meg, akit nem lenne szabad. Vámpír… folyton - folyvást ez zakatol a fejemben. Ez az egész nagyon – nagyon rossz, tudom, de akkor miért van az, hogy csak rá tudok gondolni?! Hogy szeretném, ha a közelemben lenne?! Ha ajkaival csókot lopna az ajkaimról?! Nem értem magam, olyan után vágyakozok, ami után nem lenne szabad, ez pedig megrémít.

- Jó estét, Miss Salvatore!– szólalt meg egy hang a hátam mögött.

Egy hangos sikítás kíséretében a telefonom a földön landolt és darabokra tört. Elijah is és én is lehajoltunk, amivel csak azt értük el, hogy a fejünk egymásnak ütődött. Mindketten odakaptuk a kezünk, de a tekintetét még véletlenül se szakította volna el rólam. Újra lehajoltam, hogy felszedjem a telefonom darabjait.

- Nagyon sajnálom, nem akartam megijeszteni, de nem vette fel a telefont és aggódtam maga miatt. – mondta bocsánatkérően, miközben lehajolt és segíteni kezdet.

- Semmi baj. Én csak… nagyon megijedtem. – válaszoltam egy halvány mosollyal, hogy tudja, egyáltalán nem haragszom rá.

- De most miattam összetört a telefonja.

- Ne törődjön vele, majd holnap veszek egyet magamnak.! – mondtam bátorítóan. – Amúgy is újat akartam már venni.

Miután felszedtük a telefon darabjait, beléptem a szobámba, s mindent a kukába dobtam, kivéve a kártyát, azt az asztalra helyeztem. Megfordultam abban a hitben, hogy Elijah majd követ engem, de ez nem történt meg. Atán kapcsoltam, hogy ameddig nem hívják be, nem tud belépni a házba. Mivel Zack és én vagyunk a ház tulajdonosai nekem is jogom van behívni bárkit. Az ajtóhoz sétáltam, s a kezem a kilincsre helyeztem. A fejem az ajtónak döntöttem s az őrangyalomra néztem. Kár volt a tekintetét keresni, mert megint ott tartottam, hogy a hangom szabadságot vett ki, mindig ez van, amikor a közelemben van. Hangosan megköszörültem a torkom, s a tekintetem elszakítottam az ajkairól, vissza a szemeire.

- Mr. Mikaelson, lenne kedve bejönni? – suttogtam el a szavakat, melyek önkéntelenül is kicsúsztak.

- Miss Salvatore, tudja, hogy nem lenne szabad ezt a kérdést feltennie?! – suttogta el a kérdését Elijah, miközben egyre közelebb és közelebb jött, végül megállt az ajtótól pár centire.

- Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ha egyszer behívom ide magát, akkor onnantól kezdve nem lehet innen kitiltani. – világosítottam fel Mr. Mikaelsont.

- De ha tudja… akkor miért hív be? – kérdezte meglepődve Elijah.

- Mert teljes mértékig megbízom magában. – válaszoltam neki őszintén, mialatt mélyen a szemeibe néztem.

Láttam a meglepődést az arcán, majd azt, ahogy harcol magával. Végül egy halvány mosoly hagyta el az ajkát, s bólintott, én pedig arrébb léptem, és beengedtem őt. A tekintetével az én tekintetem kereste, de mivel végig a földet bámultam megállt mellettem, ujjaival az állam alá nyúlt. Azt akarta, hogy a szemébe nézzek, én pedig képtelen voltam ellenállni. Érintésétől az állam bizseregni kezdet, a szívem újra hevesebben vert, s nem akartam, hogy elengedjen.

- Miért? – kérdezte Elijah suttogva.

- Nem tudom. – válaszoltam halkan és őszintén. – Fogalmam sincs.

Egyetlenegy szó, mégis mindent megváltoztat.

Az ajkai ismét olyan közel voltak, csak egy picit kellene előrébb hajolnom, s máris megcsókolhatnám. De rendre intettem magam, nem lehet. A tekintetünk fogva tartotta a másikét, végül Elijah elengedte az állam és a kezével most az arcomon simította végig. Mindeközben Cass hirtelen megmozdult, ezzel pedig sikerült felébresztenie minket a bódultságból. Megfogtam a kezét és magam után húzva kiléptünk a szobámból, végigsétáltunk a folyóson majd le a lépcsőn, végül a konyhában kötöttünk ki. Még mindig Elijah kezét szorongattam, pedig már nem volt szükség rá. Amikor végre rájöttem, hogy jó lenne, ha elengedném a kezét, szomorúság töltött el, mégis megtettem. A hűtőhöz léptem s kinyitottam, tejet kerestem, aztán a szekrényben kakaót, végül két bögrét szedtem le a polcról. Elkészítettem mind a két bögrébe a kakaót, majd a mikroba tettem egy percre. Visszafordultam és észrevettem, hogy Elijah még mindig áll, viszont a tekintetét nem szakította el rólam.

- Kérem, üljön le nyugodtan! – mondtam lesütött tekintettel. Mindig gondom volt azzal, ha valakinek a szemébe kellett néznem hosszabb ideig, kivéve talán Elijaht, vele valahogy könnyebben ment ez a dolog. Végül mikor megfordultam, hogy kivegyem a bögréket, feltűnt, hogy Elijah végre kényelembe helyezte magát. Ezután a két bögrével a kezemben ültem le az asztalhoz. A bal lábamat magam alá helyeztem, míg a jobb lábamat felhúztam a mellkasomig, ezt követően a bögrémet a kezem közé vettem, s a számhoz emeltem. Megkóstoltam a kakaót, ami végül leégette a nyelvem, egy pillanatig fájt, de aztán elmult. A kakaót újra a számhoz emeltem, de ezúttal megfújtam, mielőtt beleittam volna. A bögrém pereme felett Elijaht néztem, ahogy a saját italát tanulmányozza, mintha még soha nem ivott volna ilyet.

- Öhmm… kakaó. – mondtam nagyon halkan, igazából olyan halkan, hogy azt hittem csak képzeltem, hogy megszólaltam, hiszen Elijah nem reagált.

Egyre furcsábban vizsgálgatta a bögrét. Egy pillanatig néztem még, kortyoltam egyet a meleg italból majd a lábaimat a földre helyeztem, a kezemből a bögrét az asztalra tettem, s csak néztem Elijaht.

- Mr. Mikaelson, jól van? – kérdeztem meg, mialatt a kezem a kezére helyeztem. Ezzel sikerült visszazökkentenem a jelenbe.

Viszont még mindig nem szólt egy szót sem hozzám, csak rám emelte fekete tekintetét, mely most újra elvarázsolt. A gyomorgörcs ismét megjelent, a szívem is hevesebben vert, s nem vágytam másra, csakhogy a puha ajkai végre összeolvadjanak az enyémekkel, a gondolat hirtelen tört fel és nem hagyta abba, addig, míg a kezem el nem vettem a kezéről. Ezután mintha egy ollóval elvágtak volna egy madzagot, megszűnt minden képzelés, ábránd, álom.

- Sajnálom. – mondtam alig hallhatóan. – Meg sem kérdeztem, hogy mit szeretne inni, csak azt hittem…, hogy…. Mindegy nem lényeges, hogy én mit hittem. – magyarázkodtam, majd felálltam, s bögrémet a mosogatóhoz vittem, ezután visszasétáltam az asztalhoz, s már azon voltam, hogy elviszem Elijah bögréjét is, amikor hirtelen a kezével lefogta az enyémet. Kérdőn néztem rá, de ő ahelyett, hogy engem nézett volna, a bögréhez nyúlt és megkóstolta a kakaót. A tekintetét még mindig az italon tartotta, mikor visszahelyezte a bögrét az asztalra, üresen. Ezután végre rám emelte a tekintetét, s onnantól kezdve le se vette rólam. Istenem, miért lenne olyan nehéz egy mondatot mondania?! Miért tesz úgy, mint egy néma ember?! Kezdet idegesíteni a dolog.

- Kaphatnék még egyet? – kérdezte meg Elijah, miközben a keze még mindig fogva tartotta a karomat.

- Persze. – mondtam meglepett hangon, de amikor a bögréért nyúltam volna, rájöttem, hogy még mindig nem engedett el Elijah. – A kezem….

- Ooo… elnézést. Nem vettem észre. – mondta Elijah kicsit elvörösödve.

Ezek után újra elővettem a tejet és a kakaót, majd két perc alatt egy újabb bögrét készítettem a vendégemnek. Annak ellenére, hogy egyikünk sem szólt a másikhoz egy szót sem, valahogy minden tökéletesnek tűnt, úgy volt jó az egész, ahogy volt. Visszahelyezkedtem a székembe, mialatt Elijaht figyeltem.

- Miért jött el hozzám ma este? – csúszott ki a számon a kérdés, mi furdalta az oldalam.

- Azért Miss Salvatore, mert nem vette fel a telefont és előtte meg nem értettem, amit mondott. Azt hittem megint bajban van, csak megszerettem volna bizonyosodni arról, hogy jól van.

- De hát elég lett volna, ha a távolból figyel rám, hiszen már két napja, hogy ezt teszi. – világosítottam fel.

- Honnan tudja, hogy figyelem? – jött egy újabb kérdés Elijahtól, melyben volt egy kis meglepettség is.

- Hát, mert… - kezdtem bele a mondatba, de aztán rájöttem, hogy nem mondhatom, hogy mert érzem, mert minden másodpercben mikor fekete tekintetét rám emeli, az egész testem belebizsereg. Nem, ezt határozottan nem mondhatom neki.

- Szóval, honnan tudja? – tette fel ugyanazt a kérdést az őrangyalom.

- Én… csak tudom és kész. Inkább az a kérdés, hogy miért bámul engem. – dobtam vissza a labdát neki.

Erre persze már nem érkezett válasz, gondolhattam volna.

- Most mennem kell, mert ha meglátja, hogy magával vagyok, önt is bántani fogja, és ezt nem akarom. – hadarta el a mondatott Elijah.

- Tessék? Ki fog bántani? – jöttek sorba a kérdéseim, melyekre nem érkezett válasz.

Elijah felállt a székből, a bögrét az én bögrém mellé tette a mosogatóba majd megfordult, hogy elinduljon kifelé, de én előtte még elé álltam. Nem kellettek szavak, tudtam, hogy retteg valamitől, vagyis inkább valakitől. A kezem a vállaira helyeztem, amikor hirtelen felfigyelt valamire. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy az ajtó mögött vagyunk és Elijah a kezét a számra helyezi, mintha csak azt szeretné, hogy csendben maradjak. A tekintetem rá emeltem, mire ő elvette a kezét a számról és kétoldalt a falnál támaszkodott meg. Ezek után már én is hallottam a közeledő léptek halk zaját, tudtam, hogy valaki felébredt, ami azt jelenti, hogy észrevehetik Elijaht velem, miközben ő el szeretne rejtőzni. Az arca ismét túl közel volt és féltem, hogy ezúttal nem leszek képes ellenállni neki. A tekintete folyton a szemem és az ajkam között járt le – fel, mint egy lift. Egy másodperccel később hallottam, ahogy valaki bebotorkál a konyhába. Lámpát nem kapcsolt az illető, de láttam, ahogy a hűtő fénye felfénylik a sötét szobában, ezután egy üveg ásványvízzel a kezében kisétált a konyhából. Nem sokkal később már elhaltak a hangok, melyek megzavarták az éjszaka csendjét. A tekintetemmel újra az ő tekintetét keresem, ez idő alatt ő, a jobb kezét elvette a falról és végigsimított az arcomon.

- Nem szabad, nem tehetem meg. – suttogta nagyon halkan a szavakat, melyekről azt hittem, hogy csak az én képzeletem szüleményei.

A tekintete rabul ejtette az enyémeket, a kezei a hajam simították hátra. Az egyik ujját lassan végighúzza az ajkaimon. Láttam a tekintetében, hogy szeretné megtenni, de valamiért nem teszi meg. Ezek után minden olyan hirtelen és gyorsan történt, az egyik pillanatban még egymás tekintetét keressük, a másikban pedig ajkai az én ajkaimat súrolták. És én képtelen voltam ellenállni.