8.fejezet

                                                                               

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Megéreztem a vér fémes illatát. Csípte az orrom a bűz, de úgy tűnik az idegeneket nem zavarta. Megpróbálkoztam egy újabb sikollyal, de attól tartok ez már nem volt olyan hangos. Reméltem, hogy az első kiabálásom talán elhallatszott olyan messzire, hogy valaki a segítségemre siessen. Féltem. Nem is, inkább rettegtem. Kétségbeestem, mert rájöttem, ha meghalok, Zach bácsi egyedül marad. Újra abba a csapdában találná magát, amiből nem tud egymaga kikászálódni. Muszáj volt, hogy küzdjek. Nem magam miatt, hanem Zach miatt. De a vámpírok olyan erősen haraptak. Nagyon fájt és egy pillanatra, hagytam magam, mert arra gondoltam, ezáltal újra láthatom anyáékat. Lehunytam a szemem és olyan volt, mintha már előttem lennének. Azt mondták nekem, hogy küzdenem kell, de nem ment. Mindkét oldalt nagyon fájt a nyakam. A vér befolyt a pólóm alá, és fölötte is lefolyt egy kis vér, ezzel vérvörösre színezve a feliratot, ami amúgy is piros volt. Éreztem, hogy gyengülök. Feleszméltem, mert tudtam, hogy küzdenem kell. Megpróbáltam a kezem felemelni, amikor rájöttem, hogy a két napszemüveges férfi tartja fogva, mert onnan szívják magukba a véremet. A könnyeim patakokban folyt végig az arcomon, majd lehullottak a felsőmre, ahol eggyé olvadtak a véremmel. Nem számított már semmi. Tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem. Tisztában voltam vele, hogy ez az a pillanat, amit nem fogok túlélni, akárhogy is próbálkoznék. Legjobban azt sajnáltam, hogy én is beállok a sorba, és fájdalmat okozok Zachnek. 

Félig lehunyt szempilláim alól feltűnt egy árny, aki iramosan közeledett felénk. Azután már minden olyan gyorsan történt. Az idegen férfi a hátam mögé rohant és kitépte annak a férfinak a szívét, aki korábban a kést tartotta a nyakamhoz. A másik három férfi hirtelen elengedett engem, mert mindegyikük megijedt, az erősebb vámpírtól. Annak ellenére, hogy nem láttam a homályban a másik vámpírt, pontosan tudtam, hogy ki az. Ő volt az, aki tegnap mindenhova követett. Amikor a másik három férfi elengedett engem, zuhanni kezdtem. Vártam a becsapódás pillanatát, ami végül soha nem jött el. A hercegem elkapott engem, de ezzel futni hagyta a többi vámpírt. Arra gondoltam, hogy majd később megkeresi őket és leszámol velük, de nem érdeket, hogy megteszi – e vagy sem. Csak az foglalkoztatott, hogy most itt van velem, és hogy megmentette az életemet. Lassan a földre helyezett engem, én pedig még mindig félig lehunyt szempillákkal néztem fel rá. Egy halvány mosolyra még futotta tőlem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy megharapja a saját csuklóját, majd a kezét az ajkaimhoz teszi. Egyáltalán nem durván, hanem inkább lágyan. Adott választási lehetőséget, mert nem tette olyan közel hozzám. Én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megfogjam az övét és közelebb húzzam, de a cselekedetem végül kudarcba fulladt, s nem tudtam még csak megmozdítani sem. Egy röpke pillanatig eszembe jutottak anyáék, de rájöttem, hogy annak ellenére, hogy legszívesebben velük lennék, Zach bácsinak nagyobb szüksége van rám, mint nekem a szüleimre. Ezért nagyon lassan bólintani kezdtem, remélve, hogy észreveszi és közelebb hozza a csuklóját az ajkaimhoz. 

Az idegen férfi felfigyelt erre a gyenge mozdulatomra, s az ajkaimhoz érintette a kezét, amiből én inni kezdtem. Szemeim már teljesen nyitva voltak, a kezem pedig már sikerült felemelnem. Éreztem magamban az erőt, amit a vámpírok az előbb kiszívtak belőlem. Megemeltem a jobb karom és megfogtam a csuklóját. A nyelvemet kidugva még lenyaltam az utolsó csepp vért, ami éppen kifolyt a vékonyka pont alakú sebből. A következő pillanatban pedig már nem volt sehol a harapás nyoma. A bőr újra simává változott. Ez az egy jó dolog van a vámpírokban, hogy hamar gyógyulnak. Nagy nehezen sikerült felülnöm, de az is csak azért ment, mert az idegen férfi segített nekem. Mindkét kezemmel hirtelen a nyakamhoz kaptam, de a harapásoknak már nyoma sem volt. A kezeimet is megnéztem, de ott sem volt már látható. Ezután az idegen férfi szemébe néztem, de a hangomra még nem sikerült rátalálnom. Ő is engem nézett, majd a hajtincseket, amik a szemembe lógtak, a fülem mögé tűrte, azután a kezével végigsimított az arcomon. A keze nedves lett, hiszen a könnyeim még nem száradtak föl. A hangulat annak ellenére, hogy rémisztő volt, mégis kicsit bensőséges. Olyan volt, mintha évek óta ismerném ezt a fekete szemű idegent.

- A neved?! – tettem fel nagyon halkan a kérdést neki, mert még nem tért teljesen magához a hangom.

- Tessék? – kérdezett vissza az idegen.

- Nem tudom, mi a neved. – ismételtem el, de ezúttal már kicsit erősebben.

- Elijah. Elijah Mikaelson vagyok. – mondta miután már megértette a kérdésem.

- Rose vagyok. Rose Salvatore. – árultam el én is a nevem.

Ezután egy kis csend telepedett közénk. Én megpróbáltam felállni, ami még nem ment annyira, ezért Elijah segített nekem. ELIJAH! Illik a neve a külsejéhez. Bár még sohasem hallottam ehhez fogható nevet, de mégis ha ránéztem, a fekete szem és a nemes arcvonások tükrözték a nevét. Gyönyörű név egy nagyon jóképű vámpírhoz. Rájöttem, hogy szívesen megismerném közelebbről a már kevésbé idegenebb Elijaht. Mindenesetre, most csak szerettem volna haza jutni. De mielőtt ezt megtenném, még el kellett valamit intéznem. Gondolataimból a férfias hang ébresztett fel.

- Jól van, Miss Salvatore? – kérdezte, amikor észrevette, hogy egyelőre még képtelen vagyok megállni a saját lábamon.

Amikor kimondta a nevem a hátam libabőrős lett, a testem pedig bizserget. Beleremegtem abba a két szóba, hogy MISS SALVATORE!

- Azt hiszem… igen! – válaszoltam kedvesen egy újabb mosollyal együtt. – Köszönöm, hogy megmentett, Mr. Mikaelson. – súgtam halkan, mert a szemébe pillantottam és egy sokkal erősebb valamit éreztem. Nem tudom leírni, de most amikor belenéztem abba a sötét már – már fekete szempárba elkapott egy sokkal hevesebb érzés. Vágyakoztam utána. Minden porcikám arra vágyott, hogy megcsókoljon engem. Szerettem volna, ha megteszi. Mindennél jobban sóvárogtam azokra az ajkakra, melyen ott maradt egy kis vérfolt. A kezei ismét a derekam ölelik, én pedig egy lépést teszek felé, mire ő nem mozdul.  A szemeink rabul ejtik egymást, majd az arcom felé közelítem. Látom a szemeiben, hogy szeretné ő is viszonozni, de észreveszek egy halvány sugarat, ami annak ellenére, hogy csak egy másodpercig ragyogott, tudtam, hogy a félelem fénye. Ezért inkább a kezeimet a kezeire tettem és eltoltam magamtól. Amikor sikerült megállnom a lábamon egyedül, mindkettőnk arca felragyogott a boldogságtól. Ezután végre ő is megszólalt.

- Nagyon szívesen, bár nem tettem semmi olyat, amit más ne tett volna meg. – szerénykedett Elijah. – Igazából éppen a közelben voltam és meghallottam a sikolyát. – mesélte a férfi, s az öltönye zsebéből elővett egy fehér rongy zsebkendőt, majd beletörölte véres kezét.

Csak most tűnt fel, hogy véres a keze. Lepillantottam a lábamhoz és észrevettem egy szívet a földön. Furcsa borzongás futott át a testemen. Rájöttem, hogy még soha nem láttam egyetlen egy szívet sem. Ezután a tekintetem oldalra kaptam, ahol megpillantottam azt a férfit, aki nem rég még egy kést szorított a torkomhoz. Azonban még így is, hogy tudom, meg akart ölni, sajnáltam. Hiszen ő nem tett semmi rosszat, csak teljesített egy parancsot, amit kiadtak neki.

- Ha nem bántottam volna őt…., akkor ez most nem történik meg. – suttogtam nagyon halkan, s ismét végiggördült egy könnycsepp a már így is piszkos arcomon. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy elragadjanak az indulataim, de… b…bemocskolta a mama nevét… - halkult el a hangom, mikor erős kezek öleltek át.

- Nem a maga hibája volt. Hiszen nem tett semmi rosszat. Az a lány nagyon is megérdemelte azt a pofont tegnap. – mondta Elijah, miközben izmos karjaival gyengéden átölelt. – Szóval ő küldte ezeket a vámpírokat, Miss Salvatore? – kérdezte meg mialatt a kezével felemelte az állam.

Az ajkaink körülbelül fél méterre voltak egymástól és tudtam, hogy nem lenne szabad arra gondolnom, hogy mennyire elmerülnék bennük, mert nem fogja megtenni. Annak ellenére sem, hogy én a magam nevében mennyire vágynék rá.

- Nem Melissa volt, hanem az apja. – kezdtem el mesélni. – Az idegenek azt mondták, hogy Mr. Silverman üdvözletét küldi. – ismételtem vissza, amit korábban hallottam a vérszívóktól.

Majd az egyik kezemmel sikerült letörölnöm a könnycseppet, melyet talán a visszaemlékezés, talán a sokk váltott ki. Nem voltam benne biztos, hogy melyiktől is van. Ezután visszatettem mindkét kezem Elijah mellkasára, s ő csak gyengéden ringatni kezdett. A kezem alatt éreztem egyenletes szívdobogását. Az enyém ahhoz képest, mint egy dobpergés úgy vert. Viszont szép lassan kezdet minden visszaállni az eredeti állapotába. Egy pillanatig még egymásba karoltunk, majd szép lassan szétváltunk.

- Én… - kezdet bele Elijah. – Azt hiszem, ideje, ha haza megy, Miss Salvatore.

- Nem tudok. – jelentettem ki. – Nincs pótkerekem és itt térerő sincs, vagyis senkit nem tudok felhívni, hogy vontasson el. És ahogy láttam, Ön se autóval érkezett.

- Úgy gondoltam gyalog nem vesz… - kezdet bele egy újabb mondatba Elijah, de még épp időben fejezte be. – Szóval arra, gondoltam, hogy futva gyorsabban ideérek. – fejezte végül be a mondatott, de éreztem, hogy nem ezt akarta mondani. Mindenesetre ezzel most nem volt kedvem foglalkozni. Az elmélkedésből az ébresztett fel, hogy Elijah sebtében felkapott, de még meg várta, míg a karjaimat a nyaka köré fonom. Miután elhelyezkedtem, futni kezdett velem a karjaiban. Az erdő képe összemosódott, a két ház, amit elhagytunk kihaltnak tűnt. Sehol sem volt világítás vagy akárcsak beszédfoszlányok. Minden üresnek tűnt. Erősen kapaszkodtam Elijahba, mert nagyon gyorsan futott és meg kellett szoknom, hogy ilyen is van. Még soha senki, nem tett ilyet. De éreztem, hogy ajkam ennek ellenére mosolyra húzódik. A következő épület, ami bekerült a látómezőmbe a mi házunk volt. A fények világítottak kint is, pont, ahogyan bent. Elijah a bejárati ajtóig vitt engem, majd várt még egy pillanatot, mielőtt letett volna. Újra azok a szemek. A ragyogás. A vágy. A tekintete az enyémet kereste, s újra sikerült neki rabul ejteni őket. A következő másodpercben észrevettem, hogy ajkai a homlokomat súrolják. Én pedig lehunyt szemmel vártam a pillanatot, mely talán sosem jön el. Tudtam, hogy ennél több ma este nem fog kettőnk közt történni. Miután Elijah elengedte ajkaival a homlokom, lassan lábra állított. Egy röpke pillanat elejéig megingottam, amit ő segített kiküszöbölni. Ezután észrevettem, hogy leveti a zakóját, majd pedig rám teríti. A zakó meleg volt és pont olyan férfias illata volt, mint a gazdájának. Az illatok ezúttal elbódítottak. Mélyet szippantottam, próbáltam minél több aromát magamba szívni. A tekintetünk megint egymásba kapcsolódott, de ahogy a többi ez is csak rövid ideig tartott. A figyelmemet felkeltette, hogy hallgatózik.

- Ilyenkor már rég otthon szokott lenni. Biztos történt vele valami. – aggodalmaskodott Zach.

- A nagybátyja már nagyon aggódik maga miatt, Miss Salvatore. Jobb lenne, ha bemenne. – mondta Elijah, kissé szomorkásan.

- Én…, még egyszer nagyon köszönöm, amit ma értem tett, Mr. Mikaelson. – mondtam neki, pedig legbelül csak egyszerűen meg akartam csókolni. De visszafogtam magam. Nem tehettem meg.

- Tudja, hogyan hálálhatná meg nekem?! – kérdezte meg tőlem Elijah.

- Hallgatom Mr. Mikaelson. – válaszoltam rögtön.

- Arra kérném Miss Salvatore, hogy egyelőre ne meséljen senkinek sem a mi találkozásunkról. Most még nem szeretném, ha tudnának rólam. – vázolta fel az ötletét Elijah. – Ha rákérdeznek, mondja azt, hogy az őrangyala volt, aki segített magának.

- Most azonnal megyek és megkeresem. – hallatszott újra Zach bácsi hangja, bár nem volt vámpírhallásom, ezt még én is meghallottam.

- Miért nem szeretné, ha elárulnám magát? – kérdeztem vissza oldalra biccentett fejjel és felhúzott szemöldökkel.

- Ez egyelőre maradjon az én titkom. – mondta Elijah, majd kezet csókolt nekem.

A bóktól lehunytam a szemem, de megéreztem, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor távozott. A szemeim kipattantak, s elszomorodtam. Viszont tudtam, hogy még nem ment el, mert még mindig éreztem az a bizsergést, amit akkor szoktam, ha figyel engem. Sajnos amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment el. Belebújtam a zakójába és átöleltem magam. A sötétségbe bámultam remélve, hogy visszajön. A közelben egy kutya vonyítani kezdett, s a szél is feltámadt. Ezúttal a borzongás a hidegtől volt, nem pedig attól, hogy valaki a sötétben engem nézz.

 A gondolataimba mélyedtem, amikor meghallottam az ajtó nyikorgását. Megfordultam és három férfival találtam szemben magam. Zach kezében pedig egy telefon volt, amit épp Stefannak adott.

- Rose?! – kiáltott fel döbbenten Zach bácsi. Ebben a pillanatban lépett Elena is Stefan mellé.

Elengedtem magam, s csak álltunk és néztük egymást. A zakó pedig fokozatosan szétnyílt, így betekintést mutatott a pólómra. Éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Mikor rádöbbentem, hogy mit is láttak, azonnal összehúztam magamon a zakót, mert nem akartam, hogy jobban megrémüljenek a kelleténél.

- Úristen Rose… mi történt veled? – tette fel a kérdést Stefan, miután látta, hogy senki más nem tud megszólalni körülöttünk.

- Mr. Silverman rám küldött négy vámpírt, akik megtámadtak. Azután felbukkant egy erősebb vámpír, aki megmentett. – meséltem még mindig a sokkhatás alatt.

Ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkaimat észrevettem, hogy Zach egyre fehérebb és fehérebb lesz.

- Nincs semmi bajom, bácsikám. – mondtam sietve s gyorsan mellé léptem, mielőtt összeesne. – Tényleg, jól vagyok. – hazudtam. Csak nem tudtam eldönteni, hogy neki vagy magamnak.

- De hát… ki volt az a vámpír? – kérdezte meg Zach bácsi.

- Nem tudom, nem árulta el a nevét. Csak annyit mondott, hogy az őrangyalom.

Zach bácsi ekkor átölelt és ő is csak ringatni kezdett, ahogy korábban az őrangyalom is tette. Felfigyeltem Stefan és Damon szavak nélküli kommunikációjára s engem is érdekelt, hogy vajon miben sántikálnak.

- Zach bácsi, tudom, hogy szeretnél tovább ölelni, de nagyon szeretnék már lefürödni. - mondtam igazat, mert már nem bírtam elviselni ezt a mocskot.

Zach a következő pillanatban elengedett, de a kezeivel még felemelte az arcom. Anélkül, hogy megszólalt volna, tudtam, hogy arra vár, hogy jobban megerősítsem, azt hogy jobban vagyok.

- Tényleg jól vagyok, bácsikám. Ne aggódj. – nyugtatgattam Zachet.

- Sajnálom, de ahogy elmesélted a történetet én… én nem veszíthetlek el téged is. – bukott ki belőle, ami a legjobban nyomasztotta, s közben mindkét kezével megsimogatta az arcom.

Ezután észrevettem üveges tekintettét, s tudtam, hogy most egyáltalán nem fog megnyugodni.

- Nem fogsz elveszíteni. Ígérem. – tettem fogadalmat neki, amit komolyan is gondoltam. Nem fogom hagyni, hogy bárki elválasszon minket egymástól.

Egy puszit adtam Zach bácsi arcára, majd elléptem mellette és felindultam a szobámban. Útközben már levettem a zakót, majd amikor beértem a szobába az ágyra dobtam és rögtön a fürdőbe mentem. Kinyitottam a csapot, amiből meleg vízsugár folyt. Mielőtt beléptem volna még belenéztem a tükörbe. Egy olyan lány tekintett vissza, kinek arcán száradt könnyfoltok voltak. Az arca puffadt, a szeme feldagadt, az ajka kicserepesedett, de a tekintette mégis boldogságról árulkodott. Mert annak ellenére, hogy ma majdnem az életét vesztette ez a lány, mégis örült, hiszen a hercege a segítségére sietett és megmentette őt. Ezúttal ezekben a szempárokban, nem csak szomorúság csillogót, hanem végre boldogság is. S ez a lány nagyon remélte, hogy még viszont látja az őrangyalát, ELIJAH MIKAELSONT.

7.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  A napfény halvány sugarai sütöttek be az ablakon. Odakintről hallani lehetett a madarak halk, de mégis gyönyörű énekét, amit minden reggel meghallgattok ébredés után. A szemeim először csak résnyire nyitottam, mert a fény eleinte bántott. Azután már teljesen kinyitottam, s körbepillantottam. A jobb oldalamon feküdtem, a párna a fejemen. Először nem értettem, hogy hogyan is került oda, de aztán eszembe jutott a tegnap este. Az idegen férfi, a fürdőszoba, aztán meg Cassandra. Amikor felemeltem a fejem, a párna halk pukkanással a padlóra esett, én pedig a bal oldalamra hengeredtem. Cass szőkésbarna fürtjeivel találtam szembe magam. A barátnőm még mindig az igazak álmát aludta. Egy tincs nagyon vonzotta a tekintettem és a kezem is. Nem bírtam ki, hogy ne simítsam vissza a helyére. De mégis egy helyben maradtam, mert nem lett volna szívem felkelteni. Lehet, hogy ő is a hercegével álmodik. Ekkor hanyatt feküdtem és újra lehunytam a szemem. Egy másodperc alatt bekúszott a fekete szemű, nemes hercegem a tudatomba. Onnantól kezdve pedig már nem is tudtam elűzni őt. Ismét felrémlettek előttem a tegnap esti képek, amik arra késztettek, hogy furcsa hangokat adjak ki. Ezúttal nem tettem semmi ilyesmit csak élveztem minden pillanatát. Kicsit már olyan volt mintha valóságos lenne, de tudtam, hogy ez soha nem fog valóra válni, hiszen az idegen férfit több mint valószínű, hogy soha nem látom újra. Pedig mindennél jobban vágytam rá. A szemeim kipattantak, majd hirtelen felültem az ágyban. Rájöttem, hogy az, amire vágyok rossz, mert, hogy egy olyan illetőt szeretnék magam mellé tudni, aki egy vámpír. Nem bírtam még a gondolatát sem elviselni, hogy egy újabb szörnyeteg bukkan fel az életemben. Kimásztam az ágy szélére s a lábujjaimat a puha szőnyegbe mélyesztettem. A takarót leszedtem a testem többi részéről, s jól esett egy kis hűvös levegő. Az ősz közepén jártunk, de még egyáltalán nem volt hidegnek nevezhető a hőmérséklet. 

Mocorgást hallottam a hátam mögül, ezért hátra pillantottam a vállam felett, és szembe találtam magam Cass gyönyörű tengerkék szemeivel. Az ajkai mosolyra húzódtak, majd egy párna telibe találta az arcom. Hirtelen felkaptam a lábam mellől a párnát és már ütöttem is vissza. Hamarosan egy párnacsata kellős közepén találtuk magunkat. Mindketten ütöttünk, ahogy csak bírtunk és közben hatalmas kacagások töltötték meg a szoba csendjét. Én már nem bírtam, ezért feladtam, amit rögtön Cass is megtett, majd hanyatt feküdtem ismét és csak nevettem. Cassandra közben fogott egy darabokban lévő párnát és a csípőmhöz tette, majd úgy feküdt rá. Így most egy „T” betűt formáltunk. Mindketten levegő után kapkodtunk, s éreztem, ahogy a boldogság átjárja a testem. A pillanatot a telefonom csörgése törte meg, hogy jelezze, miszerint ideje felkelni. A padló halk, ütemes kopogása jelezte, hogy valaki éppen erre tart. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki is az illető. Felkönyököltem, s vártam a pillanatot, hogy Zach bácsi belépjen az ajtómon. A tekintetem közben gyorsan végigfuttattam körülöttünk és észrevettem, hogy az összes párnámból kijött a toll. Ami csak nagyobb mosolyt csalt már amúgy is fülig érő ajkaimra. Halk kopogás hallatszott, majd Zach dugta be a fejét az ajtón.

- Jó reggel, hölgyeim. Látom nem unatkoztak, ha már kora reggel csak a rosszaságon jár az eszük. – mondta Zach egy halvány mosollyal az arcán, s beljebb sétált.

- Ígérem, ha majd haza jövök, feltakarítok, de most muszáj, hogy felkeljünk és öltözködjünk, úgyhogy megkérnélek bácsikám, hogy fáradj ki a szobából vagy esetleg maradni szeretnél?! – tettem fel a Zach bácsi egyik rémálmának kérdését.

Zach azonnal megfordult és már hallottam is távolodó lépteinek zaját. Én pedig kicsúsztam Cass feje alól s odaléptem a gardróbszobába. Addig Cassandra a fürdőt vette kezelésbe. Ma egy tapadós fekete farmert veszek fel. Hozzá egy laza fehér pólót, amin egy piros felirat található. „FAITH AND HOPE”. A hajam a vállamig ért, ezért általában nem is szoktam felkötni. Most miután kiléptem a szobámba, Cass már az ágyam rendezte, de nem úgy, mint ahogy a normális emberek szokták, hanem varázslattal. Ajkamat egy újabb mosoly hagyta el, majd bevonultam a fürdőbe, s kifésültem a csomókat a hajamból. Belepillantottam a tükörbe, de ezúttal nem egy olyan lányt láttam, akinek beesett az arca, kinek sötét karikák húzódnak a szeme alatt, hanem egy lányt, akinek enyhén piros az arca és ragyog. Eljött. Újra itt a változás ideje. Ennek a lánynak fény csillogott a szemében. A boldogság és az öröm fénye. Miután kitárgyaltam magammal, hogy már sokkal jobban vagyok, visszatértem a szobámba, ahol Cass már várt rám.

- Összecsomagoltam a táskád, amíg bent voltál. – mondta Cassandra és a táskám felém nyújtotta. – Remélem ezúttal semmi olyan nem történt odabent.

Amikor ránéztem kacsintással elintézte a dolgokat. Vagyis, hogy nem gondolja komolyan, csak szívatni akar. Én pedig bosszúból a csípőmmel meglöktem, és amikor ő is ezt szerette volna csinálni, én szépen lassan megálltam, mintha hirtelen eszembe jutott volna valami ő pedig csak morgott egyet majd tovább sétált mellettem. Amikor leértünk Zach bácsi már várt ránk.

- Cassandra a szüleid üzenik, hogy a kocsid az iskola előtt van, és hogy hazafelé ne felejts el majd bevásárolni. – adta át az üzenetet Zach bácsi, miközben mindkettőnk kezébe egy - egy zacskót nyomott.

- Köszönöm. –mondta Cass, majd én is.

Zach bácsi kikísért az ajtóig, ott egy puszit nyomtam az arcára, majd elsiettünk, mert már megint késésben voltunk.

~ ~ ~

  Végül sikerült időben beérni, de ez csak azért volt, mert Cassandra vezetett. Bezártam a kocsimat, majd zsebre tettem a kulcsokat a kezeimmel együtt és azon kaptam magam közben, hogy körbetekintek, hátha meglátom a hercegem. Sajnos, most nem éreztem a jelenlétét, viszont feltűnt, hogy Melissa nem jött iskolába. A barátnői sincsenek itt. Talán mégis csak akkorát húztam be neki, hogy több napos a gyógyulási idő?! – kezdet marcangolni a bűntudat, amit idáig nem vettem észre. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem néz. Azt hittem van valami rajtam, de aztán egyre több diák sereglett körém. Tapsolni kezdtek és ujjongtak. Meg – megdicsértek, sőt kezet is fogtak velem, amiért elbántam Melissával. Ekkor derült ki, hogy pontosan mi is az örömforrás. Mindenki engem nézett és így belegondolva, nem is zavart. Pedig általában megbújok, hogy még véletlenül se kerüljek a középpontba, de most valahogy még tetszett is, hogy örömet sikerült okoznom nekik. De gyorsan lecsendesedtek a kedélyek, mert megszólalt a csengő, így mindenki kénytelen volt órára menni. Minket is beleértve. Az első óránk matematika volt, ami nagyon lassan és unalmasan telt. A tanárnő többször is kihívott a táblához, ahol legtöbbször csak leégettem magam, mert a matek már nem az erősségem. Vagyis ez azt eredményezte, hogy leginkább ő oldotta meg a feladatokat. Viszont ezúttal nem voltak a hátam mögött sutyorgások. Ami nagyon jól esett. Hát igen, most, hogy nincs itt Melissa és a barátnői, nem kell senkinek sem félnie. A legtöbben csak próbáljuk túlélni az iskola éveit. A következő óránk magyar volt, ahol szinte az egész osztály aludt. Éppen ez miatt telt el gyorsan az óra. Ezután egy tesi óra következet, ahol szintén nem kellett semmit csinálni, mert már mindent megcsináltunk. Szóval volt még egy töri óra, ami nagyon érdekes volt. Mr. Saltzman pont úgy mesélt el egy – egy történetet mintha átélte volna. De ez lehetetlen, hiszen ő nem volt vámpír. Ahhoz túl emberi volt. Most is ott lapultak a sötét karikák a szeme alatt, de már nem voltak olyan feltűnőek, mint tegnap. Mintha neki is sikerült volna kipihennie magát. 

Az utolsó óránk média volt, ami mindenki nagy kedvence. A tanárnő ugyanis filmeket szokott behozni, hogy azokat elemezzük. Ma például a „Titanic” volt terítéken. Pontosabban a vége, amikor Jack megmenti Rose életét. Ez az az óra, ami mindig nagyon gyorsan elrepül, de nem bántam, hogy már vége a sulinak. Délután fél egy volt az idő. A nap melegen sütött, de azért mégis kicsit hűvös volt a hideg szél miatt. A kabátot kicsit összébb húztam magamon, majd hirtelen elfogott egy rossz érzés, de amikor megláttam Casst elillant ez az érzés. Biztos voltam benne, hogy csak valamiféle utóhatás. Mindketten a saját kocsinkon mentünk be a Grillbe. A napunk továbbra is inkább unalmas volt. Ma a forgalom is normális létszámra csökkent. Elena és Stefan együtt leültek egy asztalhoz, majd elég mélyen elmélyültek egymás társaságában. Caroline és Bonnie is elég jól elvoltak, bár felbukkant Damon is az asztaluknál. Megpillantottam még Mr. Saltzmant a pultnál, aki egyedül kortyolgatta a whisky – t. Odaléptem elé, mert egy húzás alatt megint üres volt a pohara.

- Jó napot Mr. Saltzman! – köszöntem a töri tanárunknak.

- Jó napot, Miss Salvatore! Nem is tudtam, hogy itt dolgozik. – jegyezte meg a férfi, de már érződött rajta, hogy enyhén spicces állapotban van.

- Uram, nem szeretnék beleszólni a dolgába, de biztos, hogy az a megoldás, ha a pohár fenekére nézz?! – tettem fel egy egyszerű kérdést, ami most lehet, hogy neki túl bonyolult volt.

- Kisasszony, már megbocsásson, de arra, ami engem bánt nincs megoldás, úgyhogy nem, ez nem megoldás, ez csak egy dolog a felejtésre. – mondta ki nagy nehezen a szavakat, majd újra meghúzta a poharát, mikor rájött, hogy senki nem töltötte újra neki. – Miss Salvatore, ha kérhetem! – kért és parancsolt a töri tanárunk és közben mutogatott a pohárra.

Én pedig bevonultam a pult mögé és kihoztam egy újabb üveg finom whisky – t. Leültem Mr. Saltzman mellé a bárszékre és töltöttem neki pár kortyot. Ő azonnal lehúzta, majd újabb kört követelt. Ezúttal nem töltöttem neki, hanem inkább faggatni kezdtem.

- Szóval elmeséli, hogy mi az a nem megoldható probléma, ami miatt itt kötött ki?! – kérdeztem, miközben ránéztem barna szemeimmel.

- Sajnálom, de nem áll módomban beavatni önt a részletekbe. – mondta, s ez alatt kivette a kezemből a whisky – t.

- Én is sajnálom, de nem áll módomban tovább kiszolgálni önt, mert ittas. – s kivettem a kezéből az üveget, mielőtt még tölthetett volna magának. - Kérdezzen meg bárkit. És ha már itt tartunk.. – kezdtem belelendülni a dolgokba. – kérem a kocsi kulcsait. – fejeztem be a mondatot és a kezem a vállaival egy vonalba helyeztem.

- Nem jöttem kocsival. – próbált hazudni a tanár.

- Szép próbálkozás, de láttam reggel a kocsiját és biztos vagyok benne, ha most kilépek azon az ajtón, megpillantom odakint is. – magyaráztam el szép lassan a dolgokat a tanárnak.

- Rendben. Egyezzünk meg. Odaadom a kulcsokat és maga hagyja, hogy tovább igyak. – próbált alkudozni.

- Rendben, de ez az utolsó üveg, amit ma itt megihat. – jelentettem ki.

Mr. Saltzman a kocsi kulcsait a kezembe helyezte, én pedig elrejtettem a fiókba, ahová pont a részeg emberek ingóságait tesszük. Ez után tűnt csak fel, hogy már alig maradtak emberek, hiszen az idő szerint már este 8 óra volt. Odaszóltam Mattnek, hogy figyeljen a töri tanárra, mert eléggé részeg. Elmondtam neki, hogy elvettem tőle a kulcsokat, ezért nincs nagyon dolga vele, csak a figyelés. Megköszöntem neki, majd az öltözőbe léptem, hiszen le is járt a műszakom. Nem sokkal később Cassandrával egyszerre léptünk ki az ajtón, ahol elköszöntünk és megígértük, hogy este még hívjuk egymást. Mindenki ment a saját dolgára. Vagyis igazából csak Cass, mert neki kellett még bevásárolnia. Én egyenesen haza mentem. Beugrottam a kocsimba, bekacsoltam a biztonsági övet, amit minden egyes alkalommal megteszek. A kedvenc CD - m behelyeztem a lejátszóba, s egyszer csak felhangzottak az ismerős dallamok. A kocsim is beindítottam, de még vártam, hogy felmelegedjen kicsit a kocsi. Azután elindultam. Olyan sofőr voltam, aki azt az elvett vallotta, hogy „jobb félni, mint megijedni.” Tehát betartottam a szabályokat. Inkább későn érek haza, mint sehogy. 
A zene a maximális hangon szólt, amikor fura hangra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha defektet kaptam volna. Hátborzongató érzés futott újra végig rajtam, de megint csak nem foglalkoztam vele. Szép lassan leállítottam a motort, a világítás viszont még mindig éget. Kicsatoltam magam és kiszálltam, hogy megnézzem, mi történt. Kiléptem a kocsiból s hátrasétáltam. Leguggoltam, s akkor a kezembe akadt egy fém darab, ami bele volt szúrva a kocsim kerekébe. Fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda, hiszen az úton sehol máshol nem látok semmi ilyesmit. Egy pillanatra megint elkapott ez a furcsa érzés, amit egész nap követett. De még most sem foglalkoztam vele. Inkább kinyitottam a kocsiajtót és benyúltam a telefonomért, hogy segítséget hívhassak. A telefonom ekkor elkezdett sípolni, miszerint nincs térerő.

- Remek. Ennél jobb már nem is lehet. – mondtam ki hangosan a szavakat.

Ekkor egy autó lámpa fénye térített magamhoz. Hál Istennek, hogy járnak még erre emberek, hiszen erre nem sok ház van. Rajtunk kívül ezen a környéket még két másik család él. De ezt a kocsit, ami épp felém közelített, nem ismertem fel. A kocsi szép lassan közelíteni kezdet, a hátborzongató érzés meg egyre csak fokozódott. A kocsi megállt, majd négy nagyon magas férfi lépett ki a kocsiból. Az első, aki feltűnt, egy baseballsapkás férfi volt, aki valószínűleg nem ismerte a borotva eszközt, hiszen a szakálla majdnem a mellkasáig ért. Középen össze volt kötve. Teljes sportfelszerelés volt rajta. A másik kettőn farmer volt és napszemüveg, amit nem értettem, hiszen korom sötét volt. A negyedik férfi volt a legfélelmetesebb. Ő volt a legmagasabb. Rajta is baseballsapka volt. A kezén fekete kesztyű, bőrkabát és farmer. A kabát fel volt tűrve, így bepillantást nyerhettünk a tetkójába. A tetkó egy halálfejet rejtett. Egy lépést hátráltam, amikor hirtelen a semmiből a negyedik férfi mögöttem termett, s a nadrágja zsebéből váratlanul egy kést rántott elő, amit erősen a nyakamhoz is szorított. A másik három férfi is közelebb jött, s tudtam, hogy mindannyian vámpírok. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatnak tőlem, de most már belátom, hogy hiba volt nem foglalkozni azzal a hátborzongató érzéssel. Mind a hárman, akik előttem álltak, pillanatok alatt átváltottak vámpírfogakra és eres arcra. Megrémültem s egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Miss Salvatore... – kezdet bele az előttem álló férfi.

- Mr. Silverman üdvözletét küldi. – fejezte be a fülembe suttogva a negyedik férfi, aki mögöttem állt, s mindannyian egy szempillantás alatt belém haraptak. Az erdő csendjét egyedül az én sikolyom törte meg.