3.fejezet

                                                REBEKAH MIKAELSON

     HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Az iskola felé végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel engem. A hátam libabőrös lett, a tenyerem izzadni kezdet és egy pillanatra el fogott egy különös érzés, nem tudnám megmondani, hogy voltaképpen mi is volt ez az érzés, csak azt tudtam, hogy bárki is figyel engem, nem fog bántani. De nem azért, mert jelenleg körülbelül 300 ember vesz körül, hanem, mert a libabőr és az izzadás nem attól volt, hogy féltem volna tőle. 

Éreztem már, hogy bámulnak, nem is egy ilyen alkalom volt. Akadt olyan esett, ahol féltem, de ez most más volt, mintha a libabőr és az izzadás azt jelentené, hogy vágyom rá. Ez viszont teljesen abszurd, hiszen ki vágyik egy olyan emberre, aki a távolból les rá. Abban viszont teljes egészében biztos voltam, hogy a félelem legcsekélyebb jelét sem mutatom. Egy másodperc elejéig sem jutott eszembe, hogy bántani akarna engem. Nem ismertem a kilétét, fogalmam sem volt, hogy ki Ő, egyszerűen csak azt tudtam, hogy nem fog bántani. Körbefordultam, legalább kétszer, de nem vettem észre senkit, aki engem nézne, vagy akár csak más lenne, semmi furcsa sem volt körülöttem. Kivéve talán Cass, aki úgy nézett rám per pillanat, mint akinek hirtelen hét feje nőtt.

- Ha kérdezni szeretnél valamit, ne tartsd magadban. – szólaltam meg egy mosoly kíséretében, mert feltűnt, hogy Cassandra nem fog kezdeményezni.

- Megmondanád, mégis miért forogsz körbe – körbe, mint egy földgömb? – tette fel az egyszerű kérdést Cass.

- Nincs olyan érzésed, mintha bámulnának? – kérdeztem vissza.

- N - e - m. – mondta lassan és tagoltan Cassandra. – Miért néznének minket?

- Nem tudom, egy pillanatra olyan volt, mintha valaki nézne engem. – mondtam ki, ami legbelül foglalkoztatott.

- Csak rosszul érezted, kicsi Rose. Biztos Damon miatt van ez. Na, de gyere, különben el fogunk késni az első töri óránkról az új tanárral. – súgta Cassandra, majd haladt a tömeggel tovább.

Még egyszer megfordultam, mert biztos voltam benne, hogy nem éreztem félre. Azt is éreztem, hogy még mindig ott van valahol és továbbra is engem figyelt a tekintetével. Viszont tudtam, hogy ez nem Damon, biztosra vettem, hogy ez valaki más. A táskám lecsúsztattam a vállamon és a földre dobtam, majd elindultam egyenesen. Nem tudom, miért pont arra, csak egyszerűen az érzéseimre hagyatkoztam. A buszok előttem sorakoztak, az udvar kihalt volt. Félelmetes volt, de mégsem féltem egy percig sem. A fű még nedves volt, a hajnali harmattól. A cipőm itt – ott vizes lett. Tovább haladtam a buszok irányába. 

A sok magas busz ott tornyosult felettem, én pedig elkezdtem egyesével benézni két busz közé. Hátha ott megtalálom, akit keresek. Éreztem, hogy valaki gyorsan elsuhan mellettem. Tudtam, hogy ilyet csak egy valami képes tenni. EGY VÁMPÍR. De még így sem féltem tőle. Egy pillanatra megtorpantam, majd hirtelen mozgolódást hallottam az utolsó busz körül. Odasiettem. Éppen be akartam nézni a busz mögé, amikor valaki megérintette a vállam. Egy hatalmas sikoly tört ki belőlem, miközben megfordultam a tengelyem körül és Cassandrával találtam szemben magam.

- Teljesen elment az eszed?! – ordítottam fel, miközben kezemet a szívemre tettem.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. – próbált rögtön kiengesztelni. – Láttam, hogy nem jössz mellettem, ezért visszafordultam, de már nem voltál sehol. Csak a táskádat találtam meg a fűben és körbenéztem, amikor észrevettem egy suhanó árnyat és ide futottam. Ekkor láttalak meg téged, hogy épp a busz mögé nézel be. Nem tudtam, hogy meg foglak ijeszteni. Tényleg sajnálom. – hadarta el gyorsan a mondatokat Cass és kutya szemekkel nézett rám.

- Nem kell bevetni a kutyatekintetet Cass. Nem haragszom, de legközelebb próbáld meg nem rám hozni a frászt. – mondtam kifújva a levegőt és már mosolyogva.

- És megtaláltad, akit kerestél? – kérdezte kíváncsian.

- Nem. Mindenesetre az biztos, hogy nem egy átlagos ember a kukkolóm. Túl gyors és túl csendes.

- Talán Damon akar rád ijeszteni? – kérdezte meg Cassandra már érdeklődve.

- Nem hiszem. Nem éreztem magam fenyegetve. Nem féltem. Inkább vágytam rá. Vágyakoztam utána. Legalábbis, azt hiszem. – mondtam lehajtott fejjel. Majd elsétáltam Cass mellett és elindultam, hogy felkapjam a táskám a földről.

- Várj! – sietett utánam Cass. - Te most azt mondod, hogy vágysz arra a szörnyetegre?! – kérdezte megdöbbenve.

Szembefordultam vele miután sikerült a táskám újra a vállamra helyezni.

- Nem tudom. Én… azt hiszem, hogy pontosan ezt állítottam. – vallottam be bátortalanul.

- Hihetetlen. Ha igaz, amit mondasz, akkor baj van, hiszen köztudott rólad, hogy gyűlölöd a vámpírokat. Különben is, nem is tudod, hogy ki ő, és hogy egyáltalán hogy néz ki. Lehet, hogy szörnyeteg. Vagy sorozatgyilkos.

- Nem minden a külső Cass, és nem hinném, hogy gyilkos lenne. Mármint mivel vámpír valószínűleg az, de az, ahogy rám nézett, még ha nem is láttam. Nem, nem szörnyeteg.  Higgy nekem, nem az. Ami pedig a vámpírságot illeti, igen teljes szívemből gyűlölöm őket. De vannak jók is nem csak gonoszak. Ki tudja, lehet, hogy ő is a jók közé tartozik.

- Nem tudom, talán. Mindenesetre velem maradsz. Nem hagylak egyedül. – jelentette ki Cass. – Majd én, megvédelek tőle.

- Most már mindegy. Elment. Már nem érzem a jelenlétét.

- Nem is baj. Menjen csak. Nem fogom hagyni, hogy bántson téged. Ezért ma lese tudsz majd vakarni magadról.

- Most viszont irány az osztályterem. – közöltem Cassel. – Legalábbis, ha nem akarunk elkésni.

- Menjünk, ismerjük meg az új tanárt. – mondta vidáman.

~ ~ ~

Az első gondolatom, ami vele kapcsolatban eszembe jutott, hogy gyönyörű. Már nem egy nőt láttam, de benne volt valami varázs, aminek nem tudtam ellenállni. Láttam, hogy hogyan vitatkozik Damonnel. Hatalmas bátorságra vall, hogy, szembe mert szállni vele. Vagy egyszerűen csak nem tudta róla, hogy vámpír. De abból a pillantásból, ahogy rá nézett inkább az elsőre szavazok, hogy nagyon is bátor nő. Ehhez kétség sem fér. A tekintetéből mégis a fájdalom, az üresség sugárzott. Nem tudtam, mi lehet az oka ennek, csak szerettem volna a karjaimba kapni és megvigasztalni. Elűzni a sok fájdalmat, amit valaha neki okozhattak. Nem adni neki mást csak szeretettet. Tekintetem egy perce se szakítottam el róla, még akkor sem, amikor megfordult és körbetekintet. Éreztem, hogy érzi a pillantásom, de nem érdekelt. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani róla a szemeimet. Hallottam, hogy a barátnőjével beszélget, aki elég ügyes kis boszorkány. Csinos, de számomra átlagos. A barátnője arról magyarázott neki, hogy biztos félre érti a dolgokat. Kicsi Rosenak nevezte. Már a nevét is megtudtam, ami mint kiderült illik is hozzá. ROSE. Gyönyörű név, gyönyörű nő. Azt hittem feladja, de nem, könnyedén ledobta a táskát a válláról és elindult pontosan felém. Azt reméltem talán valaki jön és eltéríti innen, mert ha meglátom rövid távolságon belül, közel hozzám, nem fogok tudni ellenállni neki. Nem szeretném, hogy bármi baja essen, de ha a közelembe jön, Ő tudni fog róla és nem hagyja majd, hogy akárcsak meg ismerkedjek vele. Idáig az összes nő, akit ismertem halott. Nem miattam, hanem a testvérem miatt, aki nem bírja elviselni mások boldogságát. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy ki is Rose, számomra tökéletes. Ezért kell távol maradnom tőle. Rose egyesével benézett a buszok közé és majdnem engem is észrevett, de még épp időben szaladtam hátra, a legutolsó busz mellé. 

Biztos felfigyelt a gyorsaságomra, mert egy pillanatra megtorpant, majd amikor a lábammal véletlenül ráléptem egy vékonyka faágra, ami hatalmas zajt adott ki az elhagyatott buszok között, újra egyenesen felém indult. Amikor már majdnem megint észrevett, hirtelen a barátnője tűnt fel mögötte. Rose sikított és kiabált, a barátnője pedig csak folyamatosan bocsánatot kért tőle. Majd mindketten elindultak vissza, az iskolaudvar felé. Közben továbbra is beszélgettek, de ezúttal nem hallgattam ki őket. Egy pillanatig még Roset néztem, holott tisztában voltam vele, hogy már nem szabadna itt lennem. De egyszerűen nem tudtam elmenni, pedig már itt lett volna az ideje. Így is túl sokáig néztem ŐT.