1.fejezet

                                                                                           

REBEKAH MIKAElSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

                                   
                           Virginia, Mystic falls

                               2014. április 14.

   

Csak egy tánc volt. A karjaiban tartott. Éreztem hűvös kezét a derekamon, amelytől libabőrös lettem. A meleg lehelete csiklandozta az arcom, de ez egy cseppet sem zavart. Én, egyik kezemet a kezébe helyeztem, a másikat a vállára tettem. Csak táncoltunk és táncoltunk, mintha senki nem lenne körülöttünk. Egyedül mi számítottunk abban a percben. Felpillantottam addig lehunyt szemeim mögül és belenéztem a gyönyörű és titokzatos, szinte már fekete szempárba, amit barna haj keresztezett. Az arcvonalai, mint egy nemesnek. Éreztem, hogy kezei egyre közelebb és közelebb húznak magához. De ha nem ezt tették volna, akkor én tettem volna ugyanezt, hiszen a szemei nem csak a tekintetem vonzzák, hanem a lábaimat is, amiknek nem tudok parancsolni. Egyszerűen csak éreznem kellett a közelségét, szükségem van rá, hogy valaki végre SZERESSEN!

(Birdy - Wings) Hirtelen felcsengett egy ismerős szám, amit csakis akkor hallok, ha legjobb barátnőm Cassandra, számomra csak Cass, hív. Már kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, hogy úgy mondjam „szerelem volt első látásra”. Annak idején egyszerre léptünk be az óvoda kapuin. Mindketten rettegtünk, hogy mi vár ránk. A szüleink is akkor és ott ismerkedtek össze. Én rápillantottam Cassre és tudtam, hogy ő lesz majd a legjobb barátnőm. Nem tudnám megmondani honnan tudtam, egyszerűen csak éreztem. Fordítva is igaz lehetett, mert mikor odamentem hozzá és kinyújtottam a kezem ő a kezembe csúsztatta a kezét és kézen fogva sétáltunk fel a lépcsőn, majd be az óvodába. Onnantól kezdve le se lehetett minket vakarni egymásról. Ha valamelyikünk bajban volt, aki leginkább Cass volt, segítettünk egymásnak. Kettőnk közül én voltam,  aki józanul gondolkodott és mindig helyesen cselekedett; aki odáig van a romantikától, a csöpögős, érzelmes romantikától. Cassandra inkább a keményebb volt, aki nem félt semmitől; és bukott a rossz fiúkra. Nem esett hamar szerelembe, de ha egyszer megtette, akkor az tényleg igaz szerelem volt, legalábbis amíg véget nem ért.

Megfordultam, hátha ki tudom zárni a zenét és a felsiető léptek zaját, amik már a szobám felé közeledtek. Arra gondoltam, hogy inkább visszafekszem aludni és álmodozom a nemes hercegemről még egy kicsit. Lehunytam a szemem, de a lovagom csak nem akart visszatáncolni a lehunyt szemhéjam mögé. Feladtam, hogy visszaálmodjam az udvarlómat, ezért inkább felültem az ágyamban. Egy hatalmas nyújtózkodás után a tőlem balra lévő kis asztalhoz nyúltam a telefonomért. Nagybátyám ekkor lépett a szobámba.

- Rose, kelj fel különben elkésel a suliból. – közölte velem a nagybátyám, aki közben széthúzta a függönyöket és kinyitotta az ajtót, hogy friss levegő áramolhasson be. Odakint már csiripeltek a madarak és a zenéjük engem is életre keltettek. Pont, ahogyan minden reggel.

- De bácsikám, hiszen tudod, hogy nem fogok elkésni az iskolából, mivel először is, azt te úgyse hagynád; másodszor pedig, mindig legalább 10 perccel korábban felkeltesz, mint Cassandra.

- Igen, mert ha nem tenném ezt, elkésnél. – közölte velem, mint, ahogy más az időjárást egy kacsintás kíséretében.

- Rendben, akkor felöltözöm és lejövök, de még felhívom Casst. – mondtam neki egy halvány mosoly kíséretében.

A telefonom még a kezemben volt ezért megnyomtam a „tárcsázás” gombot, s hamarosan felhangzott az ismerős, búgó hang. A hívásomra azonban nem érkezett válasz; csak csörgött és csörgött. Azonnal kapcsoltam, hogy most biztos Cass teszi azt, amit én az előbb. De nem zavart, hiszen ma egy gyönyörű álmom volt és semmi nem ronthatja el a kedvem. Szóval, amíg vártam, hogy drága barátnőm visszahívjon, felálltam és újra nyújtóztam egy nagyot, majd a szekrényemhez indultam, vagyis inkább a gardróbszobámba, ami az ágytól körülbelül 20 méterre volt. Kinyitottam az ajtót és beléptem hatalmas helyiségbe, ami csordultig volt szebbnél szebb ruhákkal. A telefont letettem az ékszereim mellé és gondolkodni kezdtem, hogy ma mit is vegyek fel. Végül egy laza, tapadós farmernadrág mellett döntöttem; egy ujjatlan piros felső akadt a kezem ügyébe, aminek hosszú nyakrésze volt és leakasztottam a vállfáról a farmerkabátomat is. 

Odaléptem ahova az előbb a mobiltelefonom raktam, amikor a kezem ügyébe akadt az a nyaklánc, amit még a szüleimtől kaptam nem sokkal a baleset előtt. Ezüst nyaklánc volt, ami egy szívecskét formált. Ahogy kinyitottam baloldalt apu, jobboldalt anyu képe jelent meg. Nem kellet rápillantanom a képre, mert még mindig magam elé tudtam képzelni őket. Lehunytam a szemem s közben egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Felcsatoltam a láncot, amit minden reggel felvettem, hogy emlékezzek rá, ki vagyok. Gyorsan megtöröltem az arcom, mert nem szerettem volna ha Zach bácsi meglátja, hogy megint sírtam. Ilyenkor ő is szomorú lesz, hiszen én a szüleimet, ő pedig a bátyát vesztette el akkor este. 

Jelenleg Zach bácsi, Stefan és én élünk ebben a hatalmas házban. Stefan a dédi papám, de 17 évnél már nem lesz soha idősebb; ugyanis ő egy vámpír, aki legalább 160 éves, ami furcsa, hiszen én 20 vagyok. Stefan a jó vámpírok közé tartozik; nem iszik ember vért, csak is kizárólag állat vért, amit a bácsikámmal nagyra becsülünk benne. Ő is újra iskolába jár annak ellenére, hogy már rég nem kellene. Szeret visszaülni az iskolapad mögé. Ő a kedvenc nagyapám. – mosolyodtam el a gondolatra. De ahogy minden családnál nálunk is akad fekete bárány, mivel Stefannak van egy bátyja, Damon. Ő az, akit nem szívesen látok, mert ő pont, hogy a rossz vámpírok közé tartozik. Gondolataimból váratlanul a már jól ismert dallam ébresztett fel.

- Helló Szöszi! Örülök, hogy végre visszahívtál. – mondtam egy mosoly kíséretében s közben elindultam kifelé a szobámból.

- Hát, ha először felvetted volna a telefont, akkor nem kellene folyton egymást hívogatnunk. – mondta kicsit szemrehányóan.

- A te hibád. – közöltem vele. – Hiszen egy csodálatos álmom volt és te félbeszakítottad.

- Az álmok csak álmok, drágám. Legyen akármilyen jó, akkor is csak álmok, semmi más. – válaszolt Cassandra.

- Tudom. – mondtam kicsit lesújtva. - De én remélem, hogy egyszer eljön értem az én csodálatos fekete szemű hercegem és elcsavarja a fejem.

- El fog jönni a herceged, meglásd kicsi Rose, de addig is foglalkozzunk az iskolával és a nagyon sok helyes pasival. – mondta boldogan.

Elmosolyodtam. Cass igazi gyönyörűségnek számított az iskolában. Minden fiú az ő kegyeit kereste. Persze nem adta magát könnyen, tudta, hogy meddig lehet elmenni következmények nélkül. És valljuk be, sok szívet összetört már. Ezzel ellentétben én még mindig a hercegem várom. Nem vagyok olyan típusú lány, aki könnyen adja magát, engem nehezebb megszerezni. Lehet, hogy ezért sem próbálják meg a fiúk, mert más lányt könnyebben be tudnak cserkészni, de ez engem soha nem zavart. Casst és engem is jól neveltek fel a szüleink.

- Rose, ha nem jössz le, tényleg el fogsz késni. – kiabált fel Zach bácsi.

- Sajnálom Cass, de le kell tennem, majd beszélünk, ha beértem. – mondtam neki már előre várva a pillanatot.

- Nekem is készülődni kell. Akkor később kicsi Rose. – válaszolt ő is, majd rögtön le is tette a telefont.

Szeretett kicsi Rosenak becézni, nem tudom miért hív néha így, de nem különösebben zavar. Lesiettem a lépcsőn, ahol már Zach várt engem, egy zacskóval, ami dugig volt szendvicsekkel, szeretett túlzásba esni. Egy puszit adtam az arcára, majd elsiettem mellette, az ajtó felé, ahol felhúztam a fekete sportcipőm és elindultam a kocsimhoz. Hála istennek már volt jogosítványom, és mivel elsőre sikerült letennem Zach bácsi vett nekem egy autót, ezért egy fekete BMW X5 – sel furikázom. Út közben a kedvenc zenéimet hallgattam. A suliba érve leparkoltam a kocsit az egyik szabad helyre, majd kiszálltam. Ekkor felbukkant előttem az a személy, akit már legalább 5 éve nem láttam; és amely napokat most visszasírok.