6.fejezet

 (Bárki, aki olvassa, jelezném, hogy a rész vége felé elég pikáns részek vannak. Csak saját felelőségre olvasd el)

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

    

Abba akartam hagyni a sírást. Nem akartam, hogy fájjon. Csak szerettem volna végre elfelejteni a dolgokat és egyszer az életben boldog lenni. Azt akartam, hogy legyen már végre vége. Megőrjít a bűntudat. Pedig tudom, hogy mindenki azt szeretné, ha tovább lépnék, de nem megy. Akárhányszor tervezem is el, hogy most majd másképp lesz, mindig jön egy Melissa és romba dönti a nehezen felépített falakat. Mialatt Zach bácsi engem próbált megvigasztalni, tudtam, hogy ő is pontosan azt érzi, amit én. Már ő sem olyan, mint régen. Benne is megváltozott valami. De együtt valahogy képesek voltunk túlélni. Már semmi mást nem teszünk, csak túléljük a mindennapokat. Éreztem, hogy elfogytak a könnyeim. A szempilláim összeragadtak, az arcom maszatos lett a sok sírástól. Folyt az orrom és a hangom még mindig nem tért magához. Nem akartam elengedni Zachet, de mint minden alkalommal most is megtettem, mert annak ellenére, hogy mindketten ugyan abban a csapdában rekedtünk, jobban szeretem ezeket a dolgokat Cassel megbeszélni. Igaz, hogy nem tudja, hogy hogyan segítsen, de nem is kell. Nekem már az is elég, hogy mellettem van. És ő pontosan tudja ezt. Ahogy máskor, úgy most is mögém lépett és hátulról ölelt át. Zach bácsi pedig tett egy lépést hátra. Cassandra is a derekam ölelte át, én meg a kezeimet a kezeire tettem. Egy külső szemlélő azt hihette, hogy talán van köztünk valami, de aki ismert minket az tudta, hogy csak elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Semmi többről nincs itt szó. Igazából nem érdekel mások véleménye. Az embereket nem érdekli, hogy talán történt valami azzal a szerencsétlen lánnyal, amiért sír, és a családjánál, a barátainál keres vigaszt. Újra lehunytam a szemem, de éreztem, hogy az idegen férfi, akit láttam már álmomban, sietősen távozik a helyszínről. A szemeim kipattantak és azonnal körbetekintettem. Meg kellett tudnom a nevét. Cass elvette kezeit a derekamról én pedig ismételten csak forogtam. Eközben a mentőautó hangos szirénával köddé vált az úton. A rendőrautó még mindig itt állt, de Forbes sheriff egyelőre nem erőltette a dolgokat. Eközben észrevettem a férfit, aki éppen a kocsija felé igyekszik. Nem úgy mintha menekülne, de azért a lépéseiből mégis érezhető volt, hogy siet. Utána iramodtam. Reméltem, hogy még sikerül vele beszélnem. A lépéseim megszaporáztam, de még így is kétséges volt, hogy beérem - e. Gyorsan felmértem a távolságot köztünk, és úgy döntöttem, ideje futni. Ezért, hát szaladni kezdtem. Már majdnem elértem, amikor Damon vágott be elém. A következő pillanatban, pedig a földön vagyunk, alattam Damon,én meg rajta ülök lovaglóülésben. Hirtelen felpillantottam és az idegen is rám nézett. A következő pillanatban viszont köddé válik. Beült a kocsijába és már ott sem volt. Lenéztem az alattam fekvő Damonre és elkapott egy újabb dühroham. Miért van az, hogy ha én szeretnék valamit, az sohasem valósul meg, mert valaki tönkreteszi azt?! Morcosan és kisírt szemmel tekintettem Damonra. Közben már mindenki megérkezett körénk. Voltak ott jó akarok és olyanok is, akik csak a pletykák miatt voltak körülöttünk.

- Nem szívesen kergetlek le magamról, de a hasamon ülsz, és már kezd zsibbadni. - közölte velem Damon, aki levegőt is alig bírt venni.

- Erre még azelőtt kellett volna gondolnod, mielőtt az utamba álltál. Mit keresel egyáltalán itt?! Senki nem kérte, hogy gyere ide. Azzal tennél mindenkinek egy szívességet, ha fognád a cuccod és eltakarodnál ebből a városból. Ahhoz legalább értesz, ha máshoz már nem is. - válaszoltam én is neki, majd felálltam, hogy ő is fel kellhessen végre a földről.

- Minden rendben, Rose?! - sietett a kérdéssel Cass, aki rögtön mellém is lépett. Annak ellenére, hogy fogalma sem volt miért gyűlölöm Damont, mégis mellém állt. Tartotta a szavát, miszerint nem ereszt senkit sem a közelembe. De egy pillanatra mintha mégis láttam volna egy halvány ragyogást a szemében. Talán kíváncsi volt, ki ő és mit akar tőlem, hogy mi az, ami arra ösztökélt engem, hogy így beszéljek vele. Vagy csak megtetszett neki Damon. - futott át rajtam egy gyors gondolat, amit rögtön elvetettem, hiszen tudom, hogy bukik a rosszfiúkra, de nem hinném, hogy Damon az esete lenne.Vagy mégis?!

- Rose, megszólalnál végre, ahelyett, hogy olyan furcsa arckifejezéseket produkálsz? - jött az újabb kérdés, most Zach bácsitól.

- Semmi bajom sincs, amíg Damon nem jön a közelembe, mert a következő, akit a sürgősségire kell vinni, az ő lesz. - hangzott az egyszerű és tömör válasz, majd hátat fordítottam. Így pont szembe találtam magam Zach bácsival, aki rosszallóan nézett rám. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem tettem és mondtam semmi olyat, amit ő ne gondolt volna ugyanígy. Majd lesütötte a pillantását és többé nem nézett a szemembe. Most már végképp nem értettem semmit.

- Mi a baj, bácsikám? - tettem fel ezúttal én a kérdést.

- Szeretném, ha kicsit kedvesebb lennél vele, Rose. - kezdett bele Zach, de amikor rám pillantott nyilván észrevette az arckifejezésem, mert így szólt. - Tudom, tudom. Sok rossz írható a rovására, de Stefan szerint meg akar változni, ezért megengedtem neki, hogy itt maradjon. Kap még egy esélyt tőlem és azt szeretném, ha te is adnál neki. Lehet, hogy ezúttal nem kell csalódnunk benne. - mondta a bácsikám, bár az utolsó szavak leginkább Damonnek szóltak.

Megdöbbenésemben szóhoz sem jutottam. Arra kér engem, hogy miután tönkretett minket, csak tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna?! Na, nem. Abból nem eszik egyikük sem. Én aztán még a szobám közelébe se fogom engedni. Felőlem fel is fordulhat, akkor sem adok neki újabb lehetőséget. Az enyémét már eljátszotta öt évvel ezelőtt.

- Forbes sheriff, ha van kérdése szeretnék minél hamarabb túlesni rajta, hogy aztán haza mehessek, mert nagyon elfáradtam.

- Rendben, Rose. - szólt hozzám kedvesen, Caroline Forbes édesanya. Ő a helyi sheriff, aki nagyon ügyes volt annak ellenére, hogy nő volt. Szőke haja a válláig ért. A természete megnyerő volt. Velem mindig is kedves volt. Miután anyáék meghaltak, voltak, akik elzárkóztak előlünk, de ő nem tartozott ebbe a csoportba. A kezét felém nyújtotta, én pedig elsétáltam vele. A rendőrautó mellett vette fel a jegyzőkönyvet. Nem bántam. Cassandra végig jelen volt és néha tett nem épp odaillő megjegyzéseket Melissáról. Ami, valljuk, be mind igaz volt, de nem biztos, hogy épp a sheriff előtt kellett volna kimondani. A kihallgatás, ami leginkább egy baráti beszélgetéshez hasonlított, nem tartott tovább 10 percnél, amit nem is bántam.

- Ha bármi más is eszedbe jutna, Rose, tudod, hogy hol tudsz elérni. - mondta Forbes sheriff.

- Köszönöm szépen. - válaszoltam én is ugyanolyan kedvesen, mint ő.

- Viszont, biztosan számíthatsz arra, hogy Mr. Silverman, később még megpróbál kapcsolatba lépni veled, vagy akár fel is jelenteni, de nem ijedünk meg akkor sem. Minden rendben lesz. - szorította meg búcsúzóul a kezemet a sheriff majd a kis csapatával együtt ők is köddé váltak. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy mit is tegyek. Haza szerettem volna menni, de a munkámat sem hagyhatom itt. Segélykérőn Cassre néztem, akivel eldöntöttük, hogy haza megyünk. Újra beléptünk a Grillbe, de ezúttal valami nyomasztó érzés vett körül minket. Mindenki úgy nézett rám, mintha azt várnák, mikor török ki újra. Lehajtott fejjel sétáltam végig Cassandrával az asztalok között, mígnem a polgármesterbe és a feleségébe nem ütköztem. Hirtelen felkaptam a fejem és máris átkoztam magam, amiért a földet bámultam, ahelyett, hogy inkább előre néztem volna.

- S…sajnálom. - dadogtam el egy bocsánatkérést.

- Semmi baj, Rose. - szólalt meg Richard Lockwood, akitől távol állt a kedvesség, annak ellenére is, hogy ő a mi szerény városkánk polgármestere.

- El tudjuk képzelni min mész most keresztül. Senki nem vonja kétségbe, hogy most inkább egyedül lennél, magadban. Hidd el, túljutunk ezen is. - szólalt meg az eddig szótlan Caroline Lockwood, aki közben enyhén megszorította a kezem. Tőle se vár az ember kedvességet. Leginkább lenézik az embereket, csak mert mások. de mindig így volt ez. Ezen már semmi sem tud változtatni. Nem mintha bárkit is érdekelnének Lockwoodék. Mindenki csak azért megy el egy - egy vacsorájukra vagy táncmulatságukra, mert nem akar senki rosszban lenni vele.

- Köszönöm, hogy megértik. - nyögtem ki a mondatott egy visszafogott mosoly kíséretében. - Ha megbocsájtanak, akkor most szeretnék beszélni, a főnökömmel, hogy haza mehessek.

- Persze, persze. Menjen csak. Viszontlátásra. - mondta Mr. Lockwood s a választ meg se várva, már is tovább lépett feleségével együtt.

- Ez furcsa volt. - jelentettem ki Cassnek. - Nem csak furcsa, hanem még hátborzongató is, azt hiszem. - mondtam miközben kirázott a hideg.

- Hát az biztos, hogy általában nem állnak szóba velünk. - helyeselt Cassandra.

- Inkább menjünk, mert már tényleg szeretnék otthon lenni.

Újra nekiindultunk az útnak, ami úgy tűnt, hogy hosszú lesz. Végül mégis csak sikerült elérni a főnök irodáját. Halkan kopogtattam az ajtón.

- Tessék! - hallatszott ki egy erős férfihang a zárt ajtó mögül.

Annál is halkabban nyitottam be, mint ahogy az előbb kopogtam. Cass kint maradt, mert úgy gondoltam, hogy ide most egyedül kell bejönnöm.

- Nem szívesen zavarlak meg, főnök, de szeretnék haza menni, amennyiben nem okoz problémát a hiányom. - mondtam csendesen, hiszen nem tudtam, hogy épp milyen hangulatban találom.

- Gondolom Miss Davis is szeretne magával menni.

- Csak, ha megoldható. Szívesen itt maradunk mindketten. - vágtam rá azonnal, pedig legszívesebben vettem volna egy forró fürdőt, amit aztán a hatalmas, puha, meleg ágyam követett volna.

- Miss Salvatore… - kezdett bele a főnököm.- Azok után, ami az előbb történt csak annyit tudok segíteni, hogy most elengedem magát és persze Miss Davist. Ahogy látom, a létszám egyre csökken. Nem lesz szükség magukra. Úgyhogy menjen haza, pihenje ki magát, aztán sok szeretettel várom vissza holnap. - mondta kedvesen a főnök, amit kicsit furcsának is tartottam, hiszen ő nem szokott ilyen lenni.

- Köszönöm szépen. - mondtam én is kedvesen és a pillanat hevében erősen magamhoz öleltem. Majd gyorsan egy puszit leheltem az arcára s már robogtam is ki az ajtón. Kintről még hallatszott a nevetése, ami az én ajkaimat is mosolyra késztette, de nem annyira, hogy tovább tartson pár másodpercnél. Cassandrával futottunk is a táskánkért, amit az öltözőben hagytunk munka előtt. Igaz, hogy mindketten autóval jöttünk, de ezúttal Cass kivette a kocsi kulcsokat a kezemből és már legalább három lépéssel előrébb járt. Még véletlenül se engedte, hogy én vezessek. Viszont most nem zavart. Inkább csak hátradőltem a kocsimban, és élveztem, hogy száguldunk.

~ ~ ~

  Mivel Cassandra vezetett, ezért az út nem tartott tovább 10 percnél. Ez idő alatt csend uralkodott a kocsiban, de ezt sem bántam, mert annak ellenére, hogy kibeszéltem volna magamból mindent, most nem ment, mivel akkor újra fel kellene tépnem a sebeket, amelyeket oly gondosan megpróbáltam összevarrni az évek során. A látómezőmben felbukkant a már jól ismert hely. Cass lassan leparkolta a kocsit, kettő másik mellett. Ami azt jelentette, hogy Zach bácsi és Stefan is haza jöttek már. Vagyis, mivel már Damon is újra itt lakik, minden valószínűség szerint ő is itt van. Most nem volt kedvem veszekedni senkivel. Egyedül a szobám sötétjére vágytam. Semmi másra.

- Jól vagy? - hangzott fel a kérdés Cass szájából.

Oldalra pillantottam és Cass féltő tekintetével találtam szemben magam. A keze még a sebváltón volt, én pedig odanyúltam majd kezeit az enyémek közé csúsztattam és erősen megszorítottam. Úgy gondoltam ez többet mond minden szónál. Ezek után a tekintettem megint a házra kaptam, és rájöttem, hogy mindegy, hogy mi történik. Azok az évek, amelyek fájdalmat rejtenek, örökké ebben a házban ragadtak. Akárhányszor is próbálunk majd tovább lépni, jön egy újabb Damon és tönkreteszi azt. Szomorúan, de mégis bizakodva szálltam ki a kocsiból. Arra gondoltam, hogy talán mégis van egy cseppnyi reményünk még. A hátsó ülésről kiszedtük a táskánkat majd karöltve sétáltunk be a házba. Mennyei illatok szállingóztak végig a házon. Zach bácsi megint pizzát süt. Mindannyiunk nagy kedvence.

- Sziasztok, megjöttünk. - kiabáltam ki a konyhába.

Nem érkezett válasz a kiáltásomra, ezért félve, de mégis beléptem a konyhaszobába. Ott találtam egy asztalnál ülve Stefant, Elenát, Damont és Zach bácsit. Innen látszott, hogy milyen remek hangulat uralkodik a szobában. Ránéztem Damonra és újra beugrottak a mélyen eltemetett képek. Máris elment a kedvem a vacsorától. Ezért rögtön megfordultam és felsétáltam Cassal az oldalamon a szobámba. A táskát ledobtam az ágy mellé és Cassandra is pontosan ezt tette. Bevágtattam a gardróbszobámba és egy friss pizsamát kerestem Cassnek. Megtaláltam egy olyan ruhát, amit még ő hagyott itt. Néha fel - felbukkannak itt - ott olyan holmik, amik eredetileg Cass tulajdonát képezik, mégis valahogy itt ragadtak. Ha megtalálom őket, mindig kimosom, hátha legközelebb hasznát veszik majd. Ez most pont egy ilyen alkalom. Kijöttem a gardróbból és hozzávágtam Casshez a cuccát. Sikerült fejen találnom, ami hatalmas mosolyt váltott ki mindkettőnkből.Ezután felhajtottam a takarót és kivettem a saját ruhám a párna mellől. A következő utam a fürdőszobába vezetett, ami össze volt kötve a hálószobámmal. Egy halk csattanással becsuktam az ajtót és be is zártam. Úgy gondoltam egyszer s mindenkorra kizárok mindent és mindenkit a tudatomból és ebbe még Cass is beletartozott. Szerettem őt, de néha már - már nagyon féltett, pedig ő szokott bajba kerülni. Hamar sikerült levetnem a ruháimat, de mielőtt beálltam volna a zuhany alá, ahol már folyt a meleg víz, belepillantottam a tükörbe. Az arcomon még mindig látszódtak a sírás jelei. A bal kezemmel meg akartam érinteni az arcom, amikor beugrott, hogy hogyan tartott a kezébe az idegen férfi és, hogy én hogy simítottam végig az arcán. 
Lehunytam a szemem és semmi mást nem tettem csak elképzeltem, hogy az a férfi, most nem a karjaiban tart, hanem szerelmeskedik velem. A kezem a hajába túr. Érzem a meleg lehelettét a nyakamon és végig a testem minden pontján. A mosolya beragyogja a sötét szobát. Lassan hatol belém, végig vigyázva rám, hiszen tudja, hogy előtte még soha senkivel nem voltam. Én viszont többre vágyom. Ennek pedig úgy adok hangot, hogy egyre hangosabban nyögdécselek alatta. A csókjaira vágyom, ezért az egyik kezemet elveszem a hátáról, és a fejére csúsztatom, hogy később lehúzhassam magamhoz. 
Ajkai az enyémet érik és a nyelvével is ugyanazt a ritmust diktálja, amit az ágyban. Egyre gyorsabb és hevesebben ütemet veszünk fel, míg érzem, hogy közeledek valami felé, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Érzem, hogy a nemes hercegem az ujját is beveti, csakhogy előbb elérhessem azt a valószínűleg varázslatos érzést, amit ő már pontosan érzett korábban. A testünk izzadt és egyre hevesebben érzem, azt a dolgot, amit mások csak orgazmusnak hívnak. Aztán hirtelen nagyon meleg lett, és sikítani is szerettem volna, amit nem tudtam, hiszen a fekete szemű még mindig rabul ejtette az ajkaimat. Egy pillanat volt csak, mire megéreztem azt a tényleg varázslatos érzést, mely leginkább két szerelmes közt alakul ki. Éreztem, hogy szétárad bennem valami, azután ő következet. Onnan tudtam, hogy elengedte ajkaimat, hangosan kiejtette a nevem a száján, majd rám rogyott, de ez egy cseppet sem zavart. Éreztem, ahogy a hüvelyem körülöleli a hímvesszőjét. Miután minden elcsendesedett, a hercegem kicsúszott belőlem és mellém feküdt.Majd magához húzott és átölelt, amíg el nem aludtam.

A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy valaki dörömböl az ajtón. Majd Cass hangja jutott el a tudatomig.

- Rose, te most tényleg maszturbálsz?! - kérdezte is meg mondta is Cass. Nem tudtam eldönteni a hangsúlyából.

- Nem. - vágtam rá azonnal a választ, amiből sejteni lehetett, hogy igen is pont azt teszem.

Az egyik kezem a hajamban volt, a másikkal a mosdókagylót markoltam. Éreztem, hogy bizsereg az egész testem és, hogy egy helyen összpontosul minden. Az arcképem nem láttam, hiszen a csapból folyó forró víz miatt, minden bepárásodott. A kezemmel, amivel az előbb még a hajam kócoltam össze, most a tükörre tettem, és lemostam róla a párát.

- Rose, ez undi. - tért magához Cass a megdöbbenésből. - Azt hiszem, én nem szeretnék már fürdeni. - mondta, majd hallottam léptei hangját, amit a szőnyeg elnyelt. Később az ágy csendes nyikorgását.

Visszafordultam a tükörképemhez. Az arcom piros volt, a hajam kócos. A homlokomon izzadságcseppek fénylettek. Letekintettem és észrevettem, hogy az ujjaim elfehéredtek. A következő pillanatban megráztam a fejem és a zuhanyzó elé sétáltam, Kicsit lejjebb állítottam a hőfokot, mert úgy éreztem, ennyi forróság már éppen elég volt mára. Mindenhol megmostam magam, azután jöhetett a szappan is. Mire mindennel végeztem már besötétedett. Zavarban voltam, hiszen ha azokat a hangokat, amiket az ábrándozásom során kiadtam, a valóságban is kijött, akkor most Cassandra agyon fog szekálni, mert élvezni fogja, hogy zavarban vagyok. De hát mindenen túl kell egyszer esni. Kiléptem a fürdőből, s lekapcsoltam a világítást. Cass rám nézett és tudtam, hogy tudja, hogy mit tettem. Szép lassan odabotorkáltam az ágyhoz s gyorsan beugrottam, mert kicsit hideg volt, az előbbi forrósághoz képest. A takarót a nyakamig húztam, mert úgy gondoltam, hogyha nem szólok semmit, ki tudom zárni Casst, de nem jött össze. Cassandra még véletlenül se hagyta volna szó nélkül.

- Akkor te most tényleg…. már, mint igazán maszturbáltál?! - jött az ismétlő kérdés.

A kezem a szemeim elé tettem és közben felültem az ágyban.

- Nem Cass. Nem maszturbáltam, csak egy pillanatig azt képzeltem, hogy az a férfi szenvedélyesen szeretkezik velem. - közöltem vele a tényeket.

- Hát édesem, meg kell mondjam, hogy az nem csak egy pillanat volt. Legalább 10 percen keresztül ezt halottam. És hát ez csak egyre fokozódott. - mondta miközben látta, hogy már vörösebb nem is lehetnék.

- Nem, nem tartott olyan sokáig. Inkább menj fürödni, mert nem marad meleg víz. - mondtam bosszúsan, mert lezártnak tekintettem a témát.

Majd újra a nyakamig húztam a takarót és elmerültem az álmok birodalmában. De mielőtt elnyelt volna a fáradság még halottam, ahogy Cassandra a fürdőszoba felé menet, egyre furcsább és hangosabb nyögéseket add ki magából, csakhogy engem piszkálhasson. Mielőtt még elért volna a fürdőig, én gyorsan megfogtam a párnát a fejem alól, és hozzávágtam, ami természetesen mellé ment, mert mire odaért, Cass bemenekült a fürdőszoba rejtekébe. De továbbra se hagyta abba a furcsábbnál furcsább hangok kiadását. Én pedig elloptam a másik oldalról a párnát és a fejemre húztam, hogy kizárhassam a bizarr hangokat, amiket Cassandra bosszúból adott ki. Éreztem, hogy ajkam mosolyra húzódik, mielőtt végleg elnyelt volna az álom.

5.fejezet

(Ebben a részben előfordulnak trágár szavak. Nem sok, csak egy kettő. Mindenki csak saját felelősségre olvassa el.)

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Hihetetlen boldogság vett körül. Nem tudtam másra gondolni, csak, hogy végre sikerült megütnöm Melissát. Az udvar közepén álltam. Mellettem Elena, Stefan és a barátnőm, Cassandra voltak. Körbepillantottam és feltűnt, hogy az összes ember az udvaron engem bámul. De most az egyszer nem érdekelt. Sőt, kifejezetten örültem neki, hogy engem néznek. Bár senki nem értette a vita okát, vagy, hogy mi okoz nekem ekkora örömet, de nem is érdekelt. Én tudtam és ez a lényeg. Tisztában voltam vele, hogy ebből még bajom lesz, hiszen Melissa egy nagyfejes lánya. Vagyis amint apuci tudomást szerez a dologról, következmények is lesznek.

- Jól vagy Rose?! – lépett mellém Cass, s kezeit a vállamra tette, miközben feltett egy olyan kérdést, amit oly sokszor mindenki mostanában.

- Igen. Nagyon is jól érzem magam. Jól esett ez a pofon. – mondtam mosolyogva.

Ekkor a tekintettem az iramosan közeledő igazgatónőre, Melissára és a barátnőire villant. Én pedig már vártam ezt a pillanatot.

- Miss Salvatore! – kiáltott rám az igazgatónő.

- Parancsoljon, igazgatónő. – mondtam kedvesen.

- Igaz, hogy bántotta Miss Silvermant? – tette fel a kérdést, pont, ahogy számítottam.

- Én??? – tetettem megdöbbenést. – Nem tettem semmit. Nem tehetek arról, ha a kis hercegnő azt hitette el magával, hogy én bántottam. – közöltem vele az információkat.

- Tehát nem maga volt? – kérdezett vissza meglepetten.

- Ne higgyen neki, igazgatónő! Csak át akarja verni magát. – jött a vékonyka ideges hang. – Ő volt. Mindenki látta.

- Valóban. Mégis kicsoda?! – tettem fel egy újabb kérdést, ezúttal Melissához intézve.

Az igazgatónő körbepillantott és senkit nem látott, aki igazolta volna Melissa állítását. Ekkor viszont Cassandrára, Elenára és Stefanra nézett kérdőn.

- Én nem láttam semmit. – állt ki mellettem Cass és Elena.

- És ön Mr. Salvatore?

- Nem, nem láttam semmit, igazgatónő. – mondta majd mellém állt. – Csak annyit, hogy Miss Silverman kigúnyolja az unokahúgomat, azért, mert meghaltak a szülei.

- Igaz ez Miss Silverman?! Tényleg sértegette Miss Salvatorét?! – intézte a kérdését ezúttal Melissához.

- Én… igen, de ő megütött. – mondta még mindig nyávogós hangon. – Nyoma fog maradni annak, hogy bántott. Nem látja?!

Melissa arcát odamutatta az igazgatónőnek, aki semmi különöset nem vett észre rajta. Ezután az igazgatónő elnézést kért tőlem, mert megvádoltak, majd Melissától is elvárta ugyanezt. Meg is tette, bár látszott rajta, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan. Nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy nem sikerült neki bemártania. Ezután az igazgatónő elment, és Melissa és a barátnői is követték. Biztos voltam benne, hogy a kis árulkodós megkapja majd a magáét. Ezután, kétszer is meggondolja, hogy kivel szórakozzon. Elegem lett abból, hogy mindig én vagyok a szegény lány, akinek a szülei meghaltak. VÉGE!! Soha többé nem fogom hagyni, hogy valaki bántson. Most, hogy ezt eldöntöttem újra felkaptam a táskám és boldogan elindultam újra az iskolába. Ezen túl, ha bárki az utamba áll az nagyon megfizet érte.

~ ~ ~

Iskola után Cass és én elmentünk a Grillbe, ahol mindketten pincérnőként dolgozunk, hogy keressünk egy kis mellékest. Minden nap egyformán telt. Kivéve ez a mai. Abban a percben, hogy beléptünk nagy nyüzsgés fogadott minket. A főnök megkért, hogy azonnal álljunk munkába, mert kevesen vannak, viszont sok a vendég. 

Mi pedig gyorsan ledobtuk a táskánk az öltözőbe és azonnal magunkra kaptunk egy – egy kötényt. Fogtunk még tálcát és egy kis füzetecskét és már mentünk is körbe – körbe, hogy felvegyük a rendelést. Matt is itt dolgozott. Ő Elena volt pasija, Stefan és Elena osztálytársa. Remekül kijöttünk vele. Kedves fiú és a maga módján jó pasi is, bár sose vonzott igazán. 
Épp visszavittem egy rendelést a fiúkhoz, amikor megéreztem újból azt a bizsergést, ami egész nap a nyomomban volt. Megfordultam a tengelyem körül és az illetőt kerestem. Viszont mivel ilyen sokan voltak nem igazán tudtam, hogy ki is lehet az. Pont ebben a percben kellett egy újabb csapat tininek megjelennie a Grillben. Lassan Stefan és Elena is megjelent, Bonnieval és Carolineal. A nyomukban felbukkant még Tyler is, akivel mostanság igen jóban voltak. Azután hirtelen a semmiből Damon is felbukkant. Elegem lett, hogy folyton folyvást a nyomomban van. Szerintem elég egyértelműen fogalmaztam reggel. Észrevettem, hogy elindult felém, ezért gyors elmentem Cass mellett és egy asztalhoz siettem. Amikor hátrapillantottam Damon bosszúsnak tűnt, de Cassandra lazán elintézte helyettem. 

Ezután a látómezőmben észrevettem az új töri tanárunkat, Elena nagynénjének, Jennának a társaságában. Abban reménykedtem, hogy végre talán lesz egy kis nyugtom, ezért kerestem is magamnak egy asztalt, hogy sikerüljön lenyugodnom. Nem sokra rá, meg is pillantottam, hogy a 4 – es asztalnál a polgármester felesége, Caroline Lockwood és egy idegen férfi ülnek, viszont nincs előttük ital. Odasiettem, ne hogy azt híreszteljék majd el, hogy milyen rossz hely a Grill, mert nincs kiszolgálás. Amikor odaléptem egyikük sem pillantott fel. Majd a férfi, aki öltönyben volt, hirtelen rám nézett és tudtam, hogy Ő az. 

Kétségem sem volt afelől, hogy ez az a férfi, aki ma reggel az iskola előtt engem bámult, mert abban a pillanatban, hogy felpillantott rám, újra elkapott a bizsergés, amibe az egész testem beleremegett. A torkom kiszáradt, a szívem hevesebben vert és pillangók röpködtek a hasamban. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Egyelőre nem is terveztem, pedig belül egy hangocska azt súgta, hogy kérdezzek, de egy hang se jött ki a torkomon. Az idegen szemeibe néztem és észrevettem valamit, amit eddig még csak az álmaimban láttam. A férfinak szinte már FEKETE szemei voltak, amikhez társultak a NEMES arcvonások. Ami még tetőzi ezeket a tulajdonságokat, hogy mindezt barna haj keresztezte. Nem lógott a szemeibe, ahhoz túl rövid volt. De mégis legszívesebben beletúrtam volna, csak, hogy megtapasztalhassam, hogy tényleg olyan puha – e a haja mint amilyennek tűnik. Hihetetlen volt. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem.

Ott állt előttem, azaz ült, a HERCEGEM. Ő volt benne az összes eddigi álmomba. Amikor rádöbbentem erre, váratlanul elkapott egy újabb roham. A füzet kiesett a kezemből és éreztem, hogy kezdem elveszteni az egyensúlyom. Az idegen férfi, aki az álombeli hercegem is volt egyben, gyorsan reagált és még épp időben elkapott, mielőtt még sikerült volna leégetnem magam az egész étterem előtt. De sajnos mégse tudta láthatatlanná tenni a történteket, ezért mindenki látta, hogy majdnem elájultam. A férfi a karjaiban tartott. Én pedig elpirultam, hogy mégis hogyan lehetek ekkora balek. A karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig nem tett semmi mást csak rám mosolygott, ami tökéletesen ugyan olyan volt, mint álmomban. Nem, ez nem lehet. Nem lehet valódi. Biztos csak álmodom. Elvettem a bal kezem a nyakáról és végigsimítottam vele az arcát. Ő pedig annak ellenére, hogy nem ismert, az arcát belesimította a tenyerembe. Beleremegtem, amit minden valószínűség szerint ő is észrevett. Röpke pillanatig még egymáshoz simultunk, majd segített a lábamra állni. A kezeit viszont még nem vette el a derekamról. Most, hogy végre a saját lábaimon állok, kezdem magamat zavarban érezni, hiszen mindenki minket bámul. Tekintetem megint csak rá szegeztem és még mindig nem találtam szavakat arra, hogy hogyan is lehetséges, hogy itt van előttem. A kezem még mindig az arcán volt, és most amikor elmosolyodott nem csak, hogy láttam a gödröcskéket az ajkai mentén, de éreztem is. Leírhatatlan érzés volt. Nem akartam, hogy a pillanat vége szakadjon, de már nem volt értelme, hogy a karjaiban tartson. Egyszeriben észhez tértem, és elhúzódtam tőle, majd lehajoltam a füzetemért. Váratlanul gúnyos kacajt hallottam oldalról. A földön guggolva odanéztem és észrevettem Melissát. Visszafordultam és minden figyelmem a papírok és a füzet összeszedésére fordítottam. Egy másodperc elejéig lehunytam a szemem, hogy mindenkit kizárhassak a fejemből és, hogy végre sikerüljön megnyugodnom.

- Úgy tűnik, nem csak, hogy a töri tanár az eseted, hanem ez a férfi is, aki akár még az apád is lehetne. – kezdett bele a mondókájába Melissa. – Egy nap alatt két pasi is?! Ez igen. Hát nem tudom, hogy ki hogyan hívja ezt, de a mi körünkbe ezeket a nőket „kurváknak” hívják. – mondta hatalmas mosollyal az arcán.

Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, minden elcsendesedett. A zene is elhalkult a rádióban és most megint mindenki engem nézett. Nem tudtam, nem figyelembe venni, hogy mindenki hallgat körülöttem. Csak azt remélhettem, hogy nemsokára újra nyüzsgés lesz. De addig is, amíg ez meg nem történik, csak lapítok csendben. A papírokat és a füzetet már szépen összeszedtem, de eszem ágában sem volt még felállni.

- Tudod, ahogy elnézlek, nem is látok mást csak egy kurvát, aki meghajol az összes pasi előtt, aki az útjába kerül. Nem vagy jobb, mint az anyád. Ő is csak ahhoz értett, hogyan tegye szét a lábát. – jegyezte meg nyugodtan, azon a nyávogós hangján.

Ezt már nem tűrhettem szó nélkül. Ha Melissa a közelemben van, nem tudok reálisan gondolkodni. Pillanatnyi dühtől vezérelve, feltápászkodtam és neki estem Melissának, aki ettől a földre borult. Én pedig rámásztam és azonnal ütni kezdtem, ahol csak értem. Egyszerűen nem számított semmi. Azt akartam, hogy visszavonja, amit mondott. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy valakik felrángatnak Melissáról. Egyre csak távolodok és már nem érem el. Közben a barátnői őt is felsegítették. Melissa orrából ömlött a vér. Több mint valószínű, hogy sikerült eltörnöm. De nem érdekelt. Tovább harcoltam azokkal, akik lefogtak. Kiabáltam, üvöltöttem, hogy engedjenek el, de nem tették meg. Sőt erősebben fogtak le. Mindketten a karom szorították, én pedig a lábammal többször is elindultam, de a kezek tulajdonosai nem engedtek el. Hirtelen a mentők és a rendőrség hangjai hallatszottak a távolból. Eközben Melissa szítok szavakat használt ellenem, amivel csak jobban felhúzott. Próbáltam lenyugodni. Sőt Cassandra is odajött és próbált megnyugtatni, de még neki sem sikerült. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy nem elég, hogy engem lekurvázott, de még az anyámat is, aki nincs itt és nem tudja megvédeni magát. Elena, Bonnie, Caroline és Cass elém álltak. Amikor éreztem, hogy a fiúk nem fognak elengedni engem, abbahagytam az ugrándozást és egy könnycsepp csordult ki a szememből. Le akartam törölni, de nem tudtam, hiszen a fiúk még mindig nem engedtek el. Ekkor hátrapillantottam először jobb oldalra, ahol észrevettem Stefant. Tudtam, hogy a másik oldalon Damon lesz. Végül, amikor balra is átnéztem nem Damon volt, aki lefogott, hanem az idegen férfi. A tekintetünk újra találkozott, de ezúttal a könnyek elhomályosították őt. Rosszul éreztem magam, hiszen nem kellett volna ennyire kitörnöm. Főleg nem az idegen előtt. Furcsálltam is, hogy ő a másik, aki lefogott, de nem érdekelt. Csak egy eldugott helyett akartam keresni, ahol kisírhatom magam. Végül először Stefan, majd az idegen engedett el. Először megdörzsöltem a karjaimat, aztán megfordultam, hogy szemben legyek velük, amikor is nem csak az ő szemeiket vettem észre. Most tűnt csak fel, hogy mindenki engem bámul. Mindenki sutyorgott mögöttem, nem zavartatva magukat, hogy hallom – e vagy sem. Lehajtottam a fejem, mert nem akartam, hogy bárki is lásson ilyen állapotban. Ekkor egy hang ütötte meg a fülem.

- Senkinek nincs dolga?! – intézte a kérdést az idegen a tömegnek célozva.

Ismét a szemeibe néztem, de most sem tudtam egy másodpercnél tovább nézni. Nem is volt rá időm, mert a következő pillanatban Forbes sheriff jelent meg mögöttem.

- Rose, elmesélnéd nekem, hogy mi történt? – kérdezte kedvesen.

Még mindig nem jött ki hang a torkomon, ezért csak bólintani tudtam. A szabad kezemmel végül letöröltem a könnyeket az arcomról és felemelt fejel sétáltam ki az épületből, ahol már Zach bácsi várt rám a rendőrautó mellett. Oldalra fordítottam a fejem és észrevettem Melissát a barátnőivel. De most a szülei is mellette álltak. Hallottam a mentősök hangját, ahogy próbálják megnyugtatni a szülőket, hogy nem történt semmi komolyabb sérülés Melissával.

- Úgy gondoltam, hogy szeretnéd, ha a bácsikád is jelen lenne a kihallgatáson. – kezdett bele újra a sheriff. – Tudom, hogy most össze vagy zavarodva, Rose. Később a többieket is ki fogjuk hallgatni. Mindenkit, aki ma odabent volt a Grillbe, csakhogy tisztában lehessünk a dolgokkal, de Melissa édesapja nem engedte, hogy beszéljek a lányával, ezért kezdem veled.

Még mindig nem tudtam megszólalni. Olyan volt mintha nem is tudnám, hogy hogyan kell beszélni. Mintha csak elfelejtettem volna a szavakat. Odaléptem Zach bácsi elé, és ő nem tett semmi mást, csak átölelt. Abban a pillanatban, hogy a homlokom a vállaihoz ért, előtört belőlem minden fájdalom és keserűség, ami ma meghatározta a napomat. Kezeimmel átkaroltam a derekát, ő pedig a fejét a fejemre helyezte és csak hagyta, hogy kisírjam magam. Pont úgy, ahogy én is hagytam neki annak idején. 

4.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

A lépcsőn futottunk fel Cassandrával. Legalább 10 perce becsöngettek már. Ez a mi formánk. Tuti, hogy olyan tanárral kötjük össze a bajszunkat, aki nemcsak, hogy pontosan érkezik, de még szigorú is. Cassel egymásra néztünk, de valahogy egyikünket sem zavarta az, hogy elkésünk és be leszünk írva a naplóba. Annyi baj legyen. – gondoltam. - Egyszer megengedhetjük magunknak. Szép lassan lassítani kezdtünk, majd megérkeztünk a termünk elé. Vettünk egy mély levegőt, s mivel sehol nem láttuk az osztályt, már biztosra tudtuk, hogy elkéstünk. Bekopogtam az ajtón és Cassel együtt beslisszoltunk a tanterembe.

- Elnézést tanár úr. – lihegtem el a mondatot, Cassandra pedig mögöttem jött és csak hallgatott.

Gyorsan a helyünkre siettünk. Cassandra pontosan előttem ült. Letettem a táskám a földre, ezután kipakoltam a töri cuccom az asztalra. Amikor felpillantottam a táblára egy nevet láttam: ALARIC SALTZMAN. Ezután a tanár felénk fordult és leesett az állam. Barna rövid haja félig lelapultan, félig kócosan meredezett. Arcvonásai fáradtságról árulkodtak. Ezt alátámasztották még a sötét karikák a szemei alatt. Valószínűleg a termosz, ami az asztalon állt, kávét rejtett magában, ha a gazdája esetleg elálmosodna a nap folyamán, legyen, ami ébren tartsa. Viszont annak ellenére, hogy a sötét karikák ott lapultak zöld szemei alatt, nagyon is jóképű férfi volt. Várjunk csak, most tényleg arra gondoltam, hogy az új töri tanárom egy szexi félisten?! – jött a gyors felismerés, amit rögtön egy grimasz is követett. Azonnal előre hajoltam és megveregettem Cassandra vállát.

- Azt hiszem, megtetszett nekem az új tanárunk. – jelentettem ki az egyszerű tényeket.

Cass azonnal hátrafordult, ledöbbent arccal.

- Bocsi, azt értettem, hogy megtetszett neked az új tanárunk. – mondta nevetve.

- Nem hallottad félre Cass, mert ezt is mondtam. Nagyon jóképű vagy szerinted nem?! – tettem fel neki a kérdést.

- Miiii……? – ordított fel hangosan a barátnőm.

- Remélem nem zavarom meg a hölgyeket a nagy beszélgetésben, de éppen tanítani szeretnék. Ha lehetne, hogy a női problémáikat később beszéljék meg, nagyon örülnék neki, de ha esetleg nem bírják ki, akkor kérem velünk is osszák meg! Nem szeretnénk ki maradni a legújabb pletykából. – szúrt le minket a tanár, miközben felült az asztalra egyik lábát lelógatva. – Szóval, semmi hozzáfűznivaló?! – kérdezett meg minket újra.

Mindketten hallgattunk és összehúztuk magunkat a székben. Ezután az új tanárunk ott folytatta a mondanivalóját, ahol abba kellett hagynia miattunk. Igazából nem volt nagyon érdekes, amit mesélt. Először magáról kezdet el mesélni, aztán szép lassan mindenkihez fűzött kérdéseket. Nem is figyeltem Mr. Saltzmanra. Sokkal jobban lekötötte a gondolataimat az új idegen, aki utánam leselkedett. Még mindig libabőrös voltam. Egyszerűen nem jutott más az eszembe, csak, hogy VÁMPÍR. Mekkora esély van rá, hogy pont egy vámpír figyelmét keltem fel?! Hiszen csak egy átlagos lány vagyok, vámpír problémákkal. Mióta Damon megölte Gail nénit, gyűlöltem a vámpírokat. Ők csak a vérszíváshoz értenek, és hogy hogyan tegyenek tönkre családokat. BOLDOG családokat. Ezen gondolatok kavarogtak a fejemben nap, mint nap. Nem tudtam azóta se elfelejteni azt a délutánt, annak ellenére, hogy már öt éve történt. Éjszakánkét még eszembe jut az arca, ami félelmet és fájdalmat tükröz. A szemei csillogásában észreveszem saját magamat, ahogy ott állok, és a korlátot markolom, ugyanakkor semmit sem teszek annak érdekében, hogy sikerüljön élve megmenekülnie.  A bűntudat miatt vannak ezek az álmok, vagyis inkább rémálmok. Tennem kellett volna valamit. Nem lett volna szabad hagynom, hogy Damon bántsa őt. De mit tehetnék én, egy erős vámpír ellen?! Semmit, de akkor legalább elmondhattam volna azt, hogy megpróbáltam és nem adtam fel.

- Most maga jön Miss …. – szólt hozzám a tanár úr.

Nem szabad magamat hibáztatnom, de folyton ezt teszem. Üveges tekintettel néztem a füzetemet és piszkálgattam egy vékonyka háromszög alakú papírt, ami kilógott a füzetemből. Hosszas babrálás után lepillantottam a táskámba és észrevettem a karót, ami minden alkalommal a táskámban van, hátha szükségem lenne rá. Lehajoltam, hogy megérintsem, amikor két pár fekete cipő tárult a látómezőmbe. A kezem visszahúztam az ölembe és feltekintettem a tanárra. Most, hogy ilyen közel volt hozzám Mr. Saltzman, jobban szemügyre tudtam venni. Ragyogó zöld szemei pont olyan kifejezést sugalltak, mint az enyémek egy rémálmot követően. Fájdalmat és ürességet. Mindenki, aki körül vesz minket, azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van, de aki átélt már hasonló fájdalmat az tudja, hogy csak kívülről van minden rendben. A legtöbbnek fel se tűnik, ha valakit valami fájdalom ért, mert ők csak azt az álarcot látják, amit mi akarunk előttük felmutatni, holott legbelül épp tönkre megyünk. De nem akarjuk, hogy mások is megtudják, mert félünk, hogy az első érzés a sajnálat lesz, amit kiváltunk belőlük, de egyáltalán nem akarjuk, hogy sajnáljanak minket, mert anélkül is eléggé fáj, hogy valaki nap, mint nap ráébresszen arra a fájó emlékre, amit oly mélyen próbálunk eltemetni magunkban. Félünk, ha egyszer lehull az álarc, már nem tudjuk többé másokkal elhitetni, hogy minden rendben van. Mindenesetre az arca kissé beesettnek tűnt és markáns arcvonásai arról árulkodtak, hogy egyszer ő is boldog ember volt. Viszont most már csak egy keserű ember, akit csak egy valami tart életben. Ugyanaz a tűz égett a szemében, ami az enyéimben is. Méghozzá a BOSSZÚ fényének tüze, mely engem is minden nap éltet. Egyszer majd lehetőségem lesz bosszút állni Gail néniért.

- Nem tudom, miért bámul engem Miss… - kezdet bele a tanár úr egy mondatba.

- Rose. Rose Salvatore. – jelentettem ki hangsúlytalanul a nevem.

- Szóval, Miss Salvatore, gőzöm sincs miért bámul engem, de jó lenne, ha inkább arra figyelne, amit kérdeztem magától. – futott neki újra a Mr. Saltzman.

Körbetekintettem az osztálytársaimon és észrevettem, hogy mindenki kíváncsi tekintetekkel figyel engem. Újra borzongás futotta el a testem, de most nem a vágytól, hanem attól, hogy ebben a röpke másodpercben, mindenki engem bámult és én nem szerettem a középpontban lenni. Határozottan utáltam, ha valaki engem bámult. Főleg ha azt, a saját osztálytársaim teszik.

- Nagyon sajnálom Mr. Saltzman, ha megbámultam. Az csakis azért volt, mert Ön sokkal fiatalabb, mint bármely másik tanár az iskola épületén belül. – próbáltam kibeszélni magam, bár nem voltam biztos benne, hogy tényleg sikerülhet.

- Ez esetben nem zavar, ha megnéz. Viszont térjünk vissza magára. Szóval a kérdés úgy hangzott Önhöz, hogy hogy hívják, hova valósi és milyen történelemből.

- Az előbb elmondtam, hogy Rose Salvatore vagyok. – mondtam egy mosollyal az arcomon, ami ebben a pillanatba kicsit talán erőltetett volt. – Nem messze a város szélén élünk. A nagybátyámmal és Stefannal. A történelem pedig nem igazán az erősségem, sajnos.

- Akkor ezen majd változtatunk. – jelentette ki bizakodva.

Reméltem, hogy végre mindenki előrefordul, de nem így történt és továbbra is zavarba jöttem. Alig vártam a csengő hangját, de olyan volt mintha az idő is ellenem dolgozna. Minél később csenget, csakhogy nekem rossz legyen. Hirtelen a semmiből előttem termet egy papírrepülő. Először nem foglalkoztam vele, de aztán észrevettem, hogy van, egy felírat az összehajtogatott gépen belül. Így hát kinyitottam, mert a tanár úr most már nem velem volt elfoglalva. A papíron ez állt:

Csak nem elpirult a kicsi Rose?! Haha… Tudjuk, hogy miről fantáziáltál, de ne hogy azt hidd, hogy kellenél neki. Ő egy igazi nőre vágyik és nem egy olyan kislányra, mint te. Soha nem fogsz senkinek sem kelleni. Mindenki menekül előled, pont, ahogy a szüleid és a nagynénéd is tette egykor.

Amikor ezeket a sorokat olvastam elkapott egy roham. Attól féltem, ha nem sikerül azonnal kijutnom a teremből megfulladok. Hála istennek, ahogy befejeztem az üzenet elolvasását azonnal kicsengettek. Én azon nyomban bedobtam a cuccomat a táskámba és még össze se cipzáraztam a táskám már a vállamra kaptam és rohantam is ki a teremből. A hátam mögött még hallottam a tanár hangját, de már nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy mielőbb kijussak ebből az épületből.

~ ~ ~

Miután sikerült kiszaladnom az iskolaudvarra a táskám ledobtam a földre, leültem, a fejem a combomra hajtottam és mélyeket lélegeztem. Nem akartam az egész iskola előtt leszégyenülni, hogy itt vagyok 20 éves és sírok. De alig bírtam magamban tartani. Minél nagyobbakat sóhajtottam, annál inkább éreztem, ahogy rám tör a sírhatnék. Végül egy kéz simított végig a hátamon. Annak ellenére, hogy nem néztem fel, és hogy háttal voltam az illetőnek, azonnal tudtam, hogy ki az. Senki más nem tudna megvigasztalni egyetlen érintéssel. Cassandra átölelte a hátam. Egyetlen egy betű sem hagyta el az ajkát, mégis tudtam, hogy velem van. Nem is volt szükség szavakra. Csak arra, hogy valaki szeressen.

- Nézzétek csajok, sír, mint a kisbaba. – mondta undorítóan röhögve Melissa és a barátnői.

Cass felállt és Melissa elé lépett.

- Takarodj innen, amíg még szépen mondom! Vagy a következő, aki sírni fog az te leszel. – emelte fel a hangját Cass, hogy megvédjen.

Hirtelen újra érezni kezdtem a libabőrt a hátamon. Tudtam, hogy újra a tekintete céljává váltam.

- Nézzétek lányok, idejött a nagymenő, hogy megvédje, aki benyal neki. – szólalt meg újra azon a nyávogós hangján Melissa, aki ezután keresztbe tette a kezét.

Hirtelen mindenki elhallgatott. Felemeltem a tekintetem, mert annak ellenére, hogy szomorú voltam mégis csak kíváncsi, hogy mitől lett olyan gyorsan csend. A következő pillanatban Stefan jelent meg a látómezőmben, ahogy egyszerre lefogja és átöleli Cassandrát, aki rúg, kapálózik. Elena pedig elé állt, hogy eltakarja az útból Melissát. Így próbálták megfékezni Casst, több – kevesebb sikerrel.

- Képzeld el, Rose nem nyal be nekem. Nincs szüksége arra, hogy így szerezzen barátnőket. Nem úgy, mint neked. Hiszen ki akarna a te barátnőd lenni?! Elárulom neked. SENKI!! – hangsúlyozta ki a barátnőm. – Csak azért vannak barátnőid, mert vannak még olyan hülye emberek, akik azt hiszik, ha kinyalják, a segged feljebb kerülnek a ranglétrán. – ordította Cassandra.

- Elég volt Cass! – szólt rá Stefan és Elena egyszerre.

Melissa meglepődve állt a dolgok után. Nem hitte volna, hogy valaki képes leégetni az egész iskola előtt. De mégiscsak akadt valaki, akinek sikerült. Ezután, elég erősnek éreztem már magam ahhoz, hogy odasétáljak elé. Amikor odaértem a tekintetünk találkozott. Mivel Stefant lefoglalta Cass, nem tudott velem törődni.

- A kis pincsi kutya visszatért közénk. – nevetett Melissa újra. – Nézzétek lányok, hogy mennyire könnyes a tekintette.! – mosolygott és csak mosolygott. - Csak nem halt meg anyuci és apuci?! – tette fel a kérdést tettetett beleéléssel, majd kezeit a szája elé emelte.

Amikor Melissa a szájára vette a szüleimet, hatalmas dühöt éreztem. Azt akartam, hogy neki is annyira fájjon, mint nekem. A következő pillanatban egy hatalmas csattanást hallottam, majd Melissa kiabálását. Megéreztem sajgó tenyerem és rájöttem, hogy én voltam az, aki megütötte. Valahogy abban a másodpercben, amíg ez megtörtént nem gondolkodtam. Egyszerűen csak éreztem a fájdalmat, a dühöt és az ürességet. Nem bírtam megállni, hogy ne üssem meg. 

Csak arra tudtam gondolni, hogy megérdemelte. Melissa és a barátnői elrohantak, én pedig a kezemre néztem, amelyikkel megütöttem Melissát és hangos nevetésben törtem ki. Akkor és ott nem számított semmi. Most az egyszer boldognak éreztem magam. Tudtam, hogy meg fognak büntetni, de egyszerűen nem érdekelt. Kizárólag arra tudtam gondolni, hogy mennyire jól esett. 

3.fejezet

                                                REBEKAH MIKAELSON

     HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Az iskola felé végig az az érzésem volt, hogy valaki figyel engem. A hátam libabőrös lett, a tenyerem izzadni kezdet és egy pillanatra el fogott egy különös érzés, nem tudnám megmondani, hogy voltaképpen mi is volt ez az érzés, csak azt tudtam, hogy bárki is figyel engem, nem fog bántani. De nem azért, mert jelenleg körülbelül 300 ember vesz körül, hanem, mert a libabőr és az izzadás nem attól volt, hogy féltem volna tőle. 

Éreztem már, hogy bámulnak, nem is egy ilyen alkalom volt. Akadt olyan esett, ahol féltem, de ez most más volt, mintha a libabőr és az izzadás azt jelentené, hogy vágyom rá. Ez viszont teljesen abszurd, hiszen ki vágyik egy olyan emberre, aki a távolból les rá. Abban viszont teljes egészében biztos voltam, hogy a félelem legcsekélyebb jelét sem mutatom. Egy másodperc elejéig sem jutott eszembe, hogy bántani akarna engem. Nem ismertem a kilétét, fogalmam sem volt, hogy ki Ő, egyszerűen csak azt tudtam, hogy nem fog bántani. Körbefordultam, legalább kétszer, de nem vettem észre senkit, aki engem nézne, vagy akár csak más lenne, semmi furcsa sem volt körülöttem. Kivéve talán Cass, aki úgy nézett rám per pillanat, mint akinek hirtelen hét feje nőtt.

- Ha kérdezni szeretnél valamit, ne tartsd magadban. – szólaltam meg egy mosoly kíséretében, mert feltűnt, hogy Cassandra nem fog kezdeményezni.

- Megmondanád, mégis miért forogsz körbe – körbe, mint egy földgömb? – tette fel az egyszerű kérdést Cass.

- Nincs olyan érzésed, mintha bámulnának? – kérdeztem vissza.

- N - e - m. – mondta lassan és tagoltan Cassandra. – Miért néznének minket?

- Nem tudom, egy pillanatra olyan volt, mintha valaki nézne engem. – mondtam ki, ami legbelül foglalkoztatott.

- Csak rosszul érezted, kicsi Rose. Biztos Damon miatt van ez. Na, de gyere, különben el fogunk késni az első töri óránkról az új tanárral. – súgta Cassandra, majd haladt a tömeggel tovább.

Még egyszer megfordultam, mert biztos voltam benne, hogy nem éreztem félre. Azt is éreztem, hogy még mindig ott van valahol és továbbra is engem figyelt a tekintetével. Viszont tudtam, hogy ez nem Damon, biztosra vettem, hogy ez valaki más. A táskám lecsúsztattam a vállamon és a földre dobtam, majd elindultam egyenesen. Nem tudom, miért pont arra, csak egyszerűen az érzéseimre hagyatkoztam. A buszok előttem sorakoztak, az udvar kihalt volt. Félelmetes volt, de mégsem féltem egy percig sem. A fű még nedves volt, a hajnali harmattól. A cipőm itt – ott vizes lett. Tovább haladtam a buszok irányába. 

A sok magas busz ott tornyosult felettem, én pedig elkezdtem egyesével benézni két busz közé. Hátha ott megtalálom, akit keresek. Éreztem, hogy valaki gyorsan elsuhan mellettem. Tudtam, hogy ilyet csak egy valami képes tenni. EGY VÁMPÍR. De még így sem féltem tőle. Egy pillanatra megtorpantam, majd hirtelen mozgolódást hallottam az utolsó busz körül. Odasiettem. Éppen be akartam nézni a busz mögé, amikor valaki megérintette a vállam. Egy hatalmas sikoly tört ki belőlem, miközben megfordultam a tengelyem körül és Cassandrával találtam szemben magam.

- Teljesen elment az eszed?! – ordítottam fel, miközben kezemet a szívemre tettem.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. – próbált rögtön kiengesztelni. – Láttam, hogy nem jössz mellettem, ezért visszafordultam, de már nem voltál sehol. Csak a táskádat találtam meg a fűben és körbenéztem, amikor észrevettem egy suhanó árnyat és ide futottam. Ekkor láttalak meg téged, hogy épp a busz mögé nézel be. Nem tudtam, hogy meg foglak ijeszteni. Tényleg sajnálom. – hadarta el gyorsan a mondatokat Cass és kutya szemekkel nézett rám.

- Nem kell bevetni a kutyatekintetet Cass. Nem haragszom, de legközelebb próbáld meg nem rám hozni a frászt. – mondtam kifújva a levegőt és már mosolyogva.

- És megtaláltad, akit kerestél? – kérdezte kíváncsian.

- Nem. Mindenesetre az biztos, hogy nem egy átlagos ember a kukkolóm. Túl gyors és túl csendes.

- Talán Damon akar rád ijeszteni? – kérdezte meg Cassandra már érdeklődve.

- Nem hiszem. Nem éreztem magam fenyegetve. Nem féltem. Inkább vágytam rá. Vágyakoztam utána. Legalábbis, azt hiszem. – mondtam lehajtott fejjel. Majd elsétáltam Cass mellett és elindultam, hogy felkapjam a táskám a földről.

- Várj! – sietett utánam Cass. - Te most azt mondod, hogy vágysz arra a szörnyetegre?! – kérdezte megdöbbenve.

Szembefordultam vele miután sikerült a táskám újra a vállamra helyezni.

- Nem tudom. Én… azt hiszem, hogy pontosan ezt állítottam. – vallottam be bátortalanul.

- Hihetetlen. Ha igaz, amit mondasz, akkor baj van, hiszen köztudott rólad, hogy gyűlölöd a vámpírokat. Különben is, nem is tudod, hogy ki ő, és hogy egyáltalán hogy néz ki. Lehet, hogy szörnyeteg. Vagy sorozatgyilkos.

- Nem minden a külső Cass, és nem hinném, hogy gyilkos lenne. Mármint mivel vámpír valószínűleg az, de az, ahogy rám nézett, még ha nem is láttam. Nem, nem szörnyeteg.  Higgy nekem, nem az. Ami pedig a vámpírságot illeti, igen teljes szívemből gyűlölöm őket. De vannak jók is nem csak gonoszak. Ki tudja, lehet, hogy ő is a jók közé tartozik.

- Nem tudom, talán. Mindenesetre velem maradsz. Nem hagylak egyedül. – jelentette ki Cass. – Majd én, megvédelek tőle.

- Most már mindegy. Elment. Már nem érzem a jelenlétét.

- Nem is baj. Menjen csak. Nem fogom hagyni, hogy bántson téged. Ezért ma lese tudsz majd vakarni magadról.

- Most viszont irány az osztályterem. – közöltem Cassel. – Legalábbis, ha nem akarunk elkésni.

- Menjünk, ismerjük meg az új tanárt. – mondta vidáman.

~ ~ ~

Az első gondolatom, ami vele kapcsolatban eszembe jutott, hogy gyönyörű. Már nem egy nőt láttam, de benne volt valami varázs, aminek nem tudtam ellenállni. Láttam, hogy hogyan vitatkozik Damonnel. Hatalmas bátorságra vall, hogy, szembe mert szállni vele. Vagy egyszerűen csak nem tudta róla, hogy vámpír. De abból a pillantásból, ahogy rá nézett inkább az elsőre szavazok, hogy nagyon is bátor nő. Ehhez kétség sem fér. A tekintetéből mégis a fájdalom, az üresség sugárzott. Nem tudtam, mi lehet az oka ennek, csak szerettem volna a karjaimba kapni és megvigasztalni. Elűzni a sok fájdalmat, amit valaha neki okozhattak. Nem adni neki mást csak szeretettet. Tekintetem egy perce se szakítottam el róla, még akkor sem, amikor megfordult és körbetekintet. Éreztem, hogy érzi a pillantásom, de nem érdekelt. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani róla a szemeimet. Hallottam, hogy a barátnőjével beszélget, aki elég ügyes kis boszorkány. Csinos, de számomra átlagos. A barátnője arról magyarázott neki, hogy biztos félre érti a dolgokat. Kicsi Rosenak nevezte. Már a nevét is megtudtam, ami mint kiderült illik is hozzá. ROSE. Gyönyörű név, gyönyörű nő. Azt hittem feladja, de nem, könnyedén ledobta a táskát a válláról és elindult pontosan felém. Azt reméltem talán valaki jön és eltéríti innen, mert ha meglátom rövid távolságon belül, közel hozzám, nem fogok tudni ellenállni neki. Nem szeretném, hogy bármi baja essen, de ha a közelembe jön, Ő tudni fog róla és nem hagyja majd, hogy akárcsak meg ismerkedjek vele. Idáig az összes nő, akit ismertem halott. Nem miattam, hanem a testvérem miatt, aki nem bírja elviselni mások boldogságát. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy ki is Rose, számomra tökéletes. Ezért kell távol maradnom tőle. Rose egyesével benézett a buszok közé és majdnem engem is észrevett, de még épp időben szaladtam hátra, a legutolsó busz mellé. 

Biztos felfigyelt a gyorsaságomra, mert egy pillanatra megtorpant, majd amikor a lábammal véletlenül ráléptem egy vékonyka faágra, ami hatalmas zajt adott ki az elhagyatott buszok között, újra egyenesen felém indult. Amikor már majdnem megint észrevett, hirtelen a barátnője tűnt fel mögötte. Rose sikított és kiabált, a barátnője pedig csak folyamatosan bocsánatot kért tőle. Majd mindketten elindultak vissza, az iskolaudvar felé. Közben továbbra is beszélgettek, de ezúttal nem hallgattam ki őket. Egy pillanatig még Roset néztem, holott tisztában voltam vele, hogy már nem szabadna itt lennem. De egyszerűen nem tudtam elmenni, pedig már itt lett volna az ideje. Így is túl sokáig néztem ŐT.