8.fejezet

                                                                               

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Megéreztem a vér fémes illatát. Csípte az orrom a bűz, de úgy tűnik az idegeneket nem zavarta. Megpróbálkoztam egy újabb sikollyal, de attól tartok ez már nem volt olyan hangos. Reméltem, hogy az első kiabálásom talán elhallatszott olyan messzire, hogy valaki a segítségemre siessen. Féltem. Nem is, inkább rettegtem. Kétségbeestem, mert rájöttem, ha meghalok, Zach bácsi egyedül marad. Újra abba a csapdában találná magát, amiből nem tud egymaga kikászálódni. Muszáj volt, hogy küzdjek. Nem magam miatt, hanem Zach miatt. De a vámpírok olyan erősen haraptak. Nagyon fájt és egy pillanatra, hagytam magam, mert arra gondoltam, ezáltal újra láthatom anyáékat. Lehunytam a szemem és olyan volt, mintha már előttem lennének. Azt mondták nekem, hogy küzdenem kell, de nem ment. Mindkét oldalt nagyon fájt a nyakam. A vér befolyt a pólóm alá, és fölötte is lefolyt egy kis vér, ezzel vérvörösre színezve a feliratot, ami amúgy is piros volt. Éreztem, hogy gyengülök. Feleszméltem, mert tudtam, hogy küzdenem kell. Megpróbáltam a kezem felemelni, amikor rájöttem, hogy a két napszemüveges férfi tartja fogva, mert onnan szívják magukba a véremet. A könnyeim patakokban folyt végig az arcomon, majd lehullottak a felsőmre, ahol eggyé olvadtak a véremmel. Nem számított már semmi. Tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem. Tisztában voltam vele, hogy ez az a pillanat, amit nem fogok túlélni, akárhogy is próbálkoznék. Legjobban azt sajnáltam, hogy én is beállok a sorba, és fájdalmat okozok Zachnek. 

Félig lehunyt szempilláim alól feltűnt egy árny, aki iramosan közeledett felénk. Azután már minden olyan gyorsan történt. Az idegen férfi a hátam mögé rohant és kitépte annak a férfinak a szívét, aki korábban a kést tartotta a nyakamhoz. A másik három férfi hirtelen elengedett engem, mert mindegyikük megijedt, az erősebb vámpírtól. Annak ellenére, hogy nem láttam a homályban a másik vámpírt, pontosan tudtam, hogy ki az. Ő volt az, aki tegnap mindenhova követett. Amikor a másik három férfi elengedett engem, zuhanni kezdtem. Vártam a becsapódás pillanatát, ami végül soha nem jött el. A hercegem elkapott engem, de ezzel futni hagyta a többi vámpírt. Arra gondoltam, hogy majd később megkeresi őket és leszámol velük, de nem érdeket, hogy megteszi – e vagy sem. Csak az foglalkoztatott, hogy most itt van velem, és hogy megmentette az életemet. Lassan a földre helyezett engem, én pedig még mindig félig lehunyt szempillákkal néztem fel rá. Egy halvány mosolyra még futotta tőlem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy megharapja a saját csuklóját, majd a kezét az ajkaimhoz teszi. Egyáltalán nem durván, hanem inkább lágyan. Adott választási lehetőséget, mert nem tette olyan közel hozzám. Én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megfogjam az övét és közelebb húzzam, de a cselekedetem végül kudarcba fulladt, s nem tudtam még csak megmozdítani sem. Egy röpke pillanatig eszembe jutottak anyáék, de rájöttem, hogy annak ellenére, hogy legszívesebben velük lennék, Zach bácsinak nagyobb szüksége van rám, mint nekem a szüleimre. Ezért nagyon lassan bólintani kezdtem, remélve, hogy észreveszi és közelebb hozza a csuklóját az ajkaimhoz. 

Az idegen férfi felfigyelt erre a gyenge mozdulatomra, s az ajkaimhoz érintette a kezét, amiből én inni kezdtem. Szemeim már teljesen nyitva voltak, a kezem pedig már sikerült felemelnem. Éreztem magamban az erőt, amit a vámpírok az előbb kiszívtak belőlem. Megemeltem a jobb karom és megfogtam a csuklóját. A nyelvemet kidugva még lenyaltam az utolsó csepp vért, ami éppen kifolyt a vékonyka pont alakú sebből. A következő pillanatban pedig már nem volt sehol a harapás nyoma. A bőr újra simává változott. Ez az egy jó dolog van a vámpírokban, hogy hamar gyógyulnak. Nagy nehezen sikerült felülnöm, de az is csak azért ment, mert az idegen férfi segített nekem. Mindkét kezemmel hirtelen a nyakamhoz kaptam, de a harapásoknak már nyoma sem volt. A kezeimet is megnéztem, de ott sem volt már látható. Ezután az idegen férfi szemébe néztem, de a hangomra még nem sikerült rátalálnom. Ő is engem nézett, majd a hajtincseket, amik a szemembe lógtak, a fülem mögé tűrte, azután a kezével végigsimított az arcomon. A keze nedves lett, hiszen a könnyeim még nem száradtak föl. A hangulat annak ellenére, hogy rémisztő volt, mégis kicsit bensőséges. Olyan volt, mintha évek óta ismerném ezt a fekete szemű idegent.

- A neved?! – tettem fel nagyon halkan a kérdést neki, mert még nem tért teljesen magához a hangom.

- Tessék? – kérdezett vissza az idegen.

- Nem tudom, mi a neved. – ismételtem el, de ezúttal már kicsit erősebben.

- Elijah. Elijah Mikaelson vagyok. – mondta miután már megértette a kérdésem.

- Rose vagyok. Rose Salvatore. – árultam el én is a nevem.

Ezután egy kis csend telepedett közénk. Én megpróbáltam felállni, ami még nem ment annyira, ezért Elijah segített nekem. ELIJAH! Illik a neve a külsejéhez. Bár még sohasem hallottam ehhez fogható nevet, de mégis ha ránéztem, a fekete szem és a nemes arcvonások tükrözték a nevét. Gyönyörű név egy nagyon jóképű vámpírhoz. Rájöttem, hogy szívesen megismerném közelebbről a már kevésbé idegenebb Elijaht. Mindenesetre, most csak szerettem volna haza jutni. De mielőtt ezt megtenném, még el kellett valamit intéznem. Gondolataimból a férfias hang ébresztett fel.

- Jól van, Miss Salvatore? – kérdezte, amikor észrevette, hogy egyelőre még képtelen vagyok megállni a saját lábamon.

Amikor kimondta a nevem a hátam libabőrős lett, a testem pedig bizserget. Beleremegtem abba a két szóba, hogy MISS SALVATORE!

- Azt hiszem… igen! – válaszoltam kedvesen egy újabb mosollyal együtt. – Köszönöm, hogy megmentett, Mr. Mikaelson. – súgtam halkan, mert a szemébe pillantottam és egy sokkal erősebb valamit éreztem. Nem tudom leírni, de most amikor belenéztem abba a sötét már – már fekete szempárba elkapott egy sokkal hevesebb érzés. Vágyakoztam utána. Minden porcikám arra vágyott, hogy megcsókoljon engem. Szerettem volna, ha megteszi. Mindennél jobban sóvárogtam azokra az ajkakra, melyen ott maradt egy kis vérfolt. A kezei ismét a derekam ölelik, én pedig egy lépést teszek felé, mire ő nem mozdul.  A szemeink rabul ejtik egymást, majd az arcom felé közelítem. Látom a szemeiben, hogy szeretné ő is viszonozni, de észreveszek egy halvány sugarat, ami annak ellenére, hogy csak egy másodpercig ragyogott, tudtam, hogy a félelem fénye. Ezért inkább a kezeimet a kezeire tettem és eltoltam magamtól. Amikor sikerült megállnom a lábamon egyedül, mindkettőnk arca felragyogott a boldogságtól. Ezután végre ő is megszólalt.

- Nagyon szívesen, bár nem tettem semmi olyat, amit más ne tett volna meg. – szerénykedett Elijah. – Igazából éppen a közelben voltam és meghallottam a sikolyát. – mesélte a férfi, s az öltönye zsebéből elővett egy fehér rongy zsebkendőt, majd beletörölte véres kezét.

Csak most tűnt fel, hogy véres a keze. Lepillantottam a lábamhoz és észrevettem egy szívet a földön. Furcsa borzongás futott át a testemen. Rájöttem, hogy még soha nem láttam egyetlen egy szívet sem. Ezután a tekintetem oldalra kaptam, ahol megpillantottam azt a férfit, aki nem rég még egy kést szorított a torkomhoz. Azonban még így is, hogy tudom, meg akart ölni, sajnáltam. Hiszen ő nem tett semmi rosszat, csak teljesített egy parancsot, amit kiadtak neki.

- Ha nem bántottam volna őt…., akkor ez most nem történik meg. – suttogtam nagyon halkan, s ismét végiggördült egy könnycsepp a már így is piszkos arcomon. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy elragadjanak az indulataim, de… b…bemocskolta a mama nevét… - halkult el a hangom, mikor erős kezek öleltek át.

- Nem a maga hibája volt. Hiszen nem tett semmi rosszat. Az a lány nagyon is megérdemelte azt a pofont tegnap. – mondta Elijah, miközben izmos karjaival gyengéden átölelt. – Szóval ő küldte ezeket a vámpírokat, Miss Salvatore? – kérdezte meg mialatt a kezével felemelte az állam.

Az ajkaink körülbelül fél méterre voltak egymástól és tudtam, hogy nem lenne szabad arra gondolnom, hogy mennyire elmerülnék bennük, mert nem fogja megtenni. Annak ellenére sem, hogy én a magam nevében mennyire vágynék rá.

- Nem Melissa volt, hanem az apja. – kezdtem el mesélni. – Az idegenek azt mondták, hogy Mr. Silverman üdvözletét küldi. – ismételtem vissza, amit korábban hallottam a vérszívóktól.

Majd az egyik kezemmel sikerült letörölnöm a könnycseppet, melyet talán a visszaemlékezés, talán a sokk váltott ki. Nem voltam benne biztos, hogy melyiktől is van. Ezután visszatettem mindkét kezem Elijah mellkasára, s ő csak gyengéden ringatni kezdett. A kezem alatt éreztem egyenletes szívdobogását. Az enyém ahhoz képest, mint egy dobpergés úgy vert. Viszont szép lassan kezdet minden visszaállni az eredeti állapotába. Egy pillanatig még egymásba karoltunk, majd szép lassan szétváltunk.

- Én… - kezdet bele Elijah. – Azt hiszem, ideje, ha haza megy, Miss Salvatore.

- Nem tudok. – jelentettem ki. – Nincs pótkerekem és itt térerő sincs, vagyis senkit nem tudok felhívni, hogy vontasson el. És ahogy láttam, Ön se autóval érkezett.

- Úgy gondoltam gyalog nem vesz… - kezdet bele egy újabb mondatba Elijah, de még épp időben fejezte be. – Szóval arra, gondoltam, hogy futva gyorsabban ideérek. – fejezte végül be a mondatott, de éreztem, hogy nem ezt akarta mondani. Mindenesetre ezzel most nem volt kedvem foglalkozni. Az elmélkedésből az ébresztett fel, hogy Elijah sebtében felkapott, de még meg várta, míg a karjaimat a nyaka köré fonom. Miután elhelyezkedtem, futni kezdett velem a karjaiban. Az erdő képe összemosódott, a két ház, amit elhagytunk kihaltnak tűnt. Sehol sem volt világítás vagy akárcsak beszédfoszlányok. Minden üresnek tűnt. Erősen kapaszkodtam Elijahba, mert nagyon gyorsan futott és meg kellett szoknom, hogy ilyen is van. Még soha senki, nem tett ilyet. De éreztem, hogy ajkam ennek ellenére mosolyra húzódik. A következő épület, ami bekerült a látómezőmbe a mi házunk volt. A fények világítottak kint is, pont, ahogyan bent. Elijah a bejárati ajtóig vitt engem, majd várt még egy pillanatot, mielőtt letett volna. Újra azok a szemek. A ragyogás. A vágy. A tekintete az enyémet kereste, s újra sikerült neki rabul ejteni őket. A következő másodpercben észrevettem, hogy ajkai a homlokomat súrolják. Én pedig lehunyt szemmel vártam a pillanatot, mely talán sosem jön el. Tudtam, hogy ennél több ma este nem fog kettőnk közt történni. Miután Elijah elengedte ajkaival a homlokom, lassan lábra állított. Egy röpke pillanat elejéig megingottam, amit ő segített kiküszöbölni. Ezután észrevettem, hogy leveti a zakóját, majd pedig rám teríti. A zakó meleg volt és pont olyan férfias illata volt, mint a gazdájának. Az illatok ezúttal elbódítottak. Mélyet szippantottam, próbáltam minél több aromát magamba szívni. A tekintetünk megint egymásba kapcsolódott, de ahogy a többi ez is csak rövid ideig tartott. A figyelmemet felkeltette, hogy hallgatózik.

- Ilyenkor már rég otthon szokott lenni. Biztos történt vele valami. – aggodalmaskodott Zach.

- A nagybátyja már nagyon aggódik maga miatt, Miss Salvatore. Jobb lenne, ha bemenne. – mondta Elijah, kissé szomorkásan.

- Én…, még egyszer nagyon köszönöm, amit ma értem tett, Mr. Mikaelson. – mondtam neki, pedig legbelül csak egyszerűen meg akartam csókolni. De visszafogtam magam. Nem tehettem meg.

- Tudja, hogyan hálálhatná meg nekem?! – kérdezte meg tőlem Elijah.

- Hallgatom Mr. Mikaelson. – válaszoltam rögtön.

- Arra kérném Miss Salvatore, hogy egyelőre ne meséljen senkinek sem a mi találkozásunkról. Most még nem szeretném, ha tudnának rólam. – vázolta fel az ötletét Elijah. – Ha rákérdeznek, mondja azt, hogy az őrangyala volt, aki segített magának.

- Most azonnal megyek és megkeresem. – hallatszott újra Zach bácsi hangja, bár nem volt vámpírhallásom, ezt még én is meghallottam.

- Miért nem szeretné, ha elárulnám magát? – kérdeztem vissza oldalra biccentett fejjel és felhúzott szemöldökkel.

- Ez egyelőre maradjon az én titkom. – mondta Elijah, majd kezet csókolt nekem.

A bóktól lehunytam a szemem, de megéreztem, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor távozott. A szemeim kipattantak, s elszomorodtam. Viszont tudtam, hogy még nem ment el, mert még mindig éreztem az a bizsergést, amit akkor szoktam, ha figyel engem. Sajnos amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment el. Belebújtam a zakójába és átöleltem magam. A sötétségbe bámultam remélve, hogy visszajön. A közelben egy kutya vonyítani kezdett, s a szél is feltámadt. Ezúttal a borzongás a hidegtől volt, nem pedig attól, hogy valaki a sötétben engem nézz.

 A gondolataimba mélyedtem, amikor meghallottam az ajtó nyikorgását. Megfordultam és három férfival találtam szemben magam. Zach kezében pedig egy telefon volt, amit épp Stefannak adott.

- Rose?! – kiáltott fel döbbenten Zach bácsi. Ebben a pillanatban lépett Elena is Stefan mellé.

Elengedtem magam, s csak álltunk és néztük egymást. A zakó pedig fokozatosan szétnyílt, így betekintést mutatott a pólómra. Éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Mikor rádöbbentem, hogy mit is láttak, azonnal összehúztam magamon a zakót, mert nem akartam, hogy jobban megrémüljenek a kelleténél.

- Úristen Rose… mi történt veled? – tette fel a kérdést Stefan, miután látta, hogy senki más nem tud megszólalni körülöttünk.

- Mr. Silverman rám küldött négy vámpírt, akik megtámadtak. Azután felbukkant egy erősebb vámpír, aki megmentett. – meséltem még mindig a sokkhatás alatt.

Ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkaimat észrevettem, hogy Zach egyre fehérebb és fehérebb lesz.

- Nincs semmi bajom, bácsikám. – mondtam sietve s gyorsan mellé léptem, mielőtt összeesne. – Tényleg, jól vagyok. – hazudtam. Csak nem tudtam eldönteni, hogy neki vagy magamnak.

- De hát… ki volt az a vámpír? – kérdezte meg Zach bácsi.

- Nem tudom, nem árulta el a nevét. Csak annyit mondott, hogy az őrangyalom.

Zach bácsi ekkor átölelt és ő is csak ringatni kezdett, ahogy korábban az őrangyalom is tette. Felfigyeltem Stefan és Damon szavak nélküli kommunikációjára s engem is érdekelt, hogy vajon miben sántikálnak.

- Zach bácsi, tudom, hogy szeretnél tovább ölelni, de nagyon szeretnék már lefürödni. - mondtam igazat, mert már nem bírtam elviselni ezt a mocskot.

Zach a következő pillanatban elengedett, de a kezeivel még felemelte az arcom. Anélkül, hogy megszólalt volna, tudtam, hogy arra vár, hogy jobban megerősítsem, azt hogy jobban vagyok.

- Tényleg jól vagyok, bácsikám. Ne aggódj. – nyugtatgattam Zachet.

- Sajnálom, de ahogy elmesélted a történetet én… én nem veszíthetlek el téged is. – bukott ki belőle, ami a legjobban nyomasztotta, s közben mindkét kezével megsimogatta az arcom.

Ezután észrevettem üveges tekintettét, s tudtam, hogy most egyáltalán nem fog megnyugodni.

- Nem fogsz elveszíteni. Ígérem. – tettem fogadalmat neki, amit komolyan is gondoltam. Nem fogom hagyni, hogy bárki elválasszon minket egymástól.

Egy puszit adtam Zach bácsi arcára, majd elléptem mellette és felindultam a szobámban. Útközben már levettem a zakót, majd amikor beértem a szobába az ágyra dobtam és rögtön a fürdőbe mentem. Kinyitottam a csapot, amiből meleg vízsugár folyt. Mielőtt beléptem volna még belenéztem a tükörbe. Egy olyan lány tekintett vissza, kinek arcán száradt könnyfoltok voltak. Az arca puffadt, a szeme feldagadt, az ajka kicserepesedett, de a tekintette mégis boldogságról árulkodott. Mert annak ellenére, hogy ma majdnem az életét vesztette ez a lány, mégis örült, hiszen a hercege a segítségére sietett és megmentette őt. Ezúttal ezekben a szempárokban, nem csak szomorúság csillogót, hanem végre boldogság is. S ez a lány nagyon remélte, hogy még viszont látja az őrangyalát, ELIJAH MIKAELSONT.

7.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  A napfény halvány sugarai sütöttek be az ablakon. Odakintről hallani lehetett a madarak halk, de mégis gyönyörű énekét, amit minden reggel meghallgattok ébredés után. A szemeim először csak résnyire nyitottam, mert a fény eleinte bántott. Azután már teljesen kinyitottam, s körbepillantottam. A jobb oldalamon feküdtem, a párna a fejemen. Először nem értettem, hogy hogyan is került oda, de aztán eszembe jutott a tegnap este. Az idegen férfi, a fürdőszoba, aztán meg Cassandra. Amikor felemeltem a fejem, a párna halk pukkanással a padlóra esett, én pedig a bal oldalamra hengeredtem. Cass szőkésbarna fürtjeivel találtam szembe magam. A barátnőm még mindig az igazak álmát aludta. Egy tincs nagyon vonzotta a tekintettem és a kezem is. Nem bírtam ki, hogy ne simítsam vissza a helyére. De mégis egy helyben maradtam, mert nem lett volna szívem felkelteni. Lehet, hogy ő is a hercegével álmodik. Ekkor hanyatt feküdtem és újra lehunytam a szemem. Egy másodperc alatt bekúszott a fekete szemű, nemes hercegem a tudatomba. Onnantól kezdve pedig már nem is tudtam elűzni őt. Ismét felrémlettek előttem a tegnap esti képek, amik arra késztettek, hogy furcsa hangokat adjak ki. Ezúttal nem tettem semmi ilyesmit csak élveztem minden pillanatát. Kicsit már olyan volt mintha valóságos lenne, de tudtam, hogy ez soha nem fog valóra válni, hiszen az idegen férfit több mint valószínű, hogy soha nem látom újra. Pedig mindennél jobban vágytam rá. A szemeim kipattantak, majd hirtelen felültem az ágyban. Rájöttem, hogy az, amire vágyok rossz, mert, hogy egy olyan illetőt szeretnék magam mellé tudni, aki egy vámpír. Nem bírtam még a gondolatát sem elviselni, hogy egy újabb szörnyeteg bukkan fel az életemben. Kimásztam az ágy szélére s a lábujjaimat a puha szőnyegbe mélyesztettem. A takarót leszedtem a testem többi részéről, s jól esett egy kis hűvös levegő. Az ősz közepén jártunk, de még egyáltalán nem volt hidegnek nevezhető a hőmérséklet. 

Mocorgást hallottam a hátam mögül, ezért hátra pillantottam a vállam felett, és szembe találtam magam Cass gyönyörű tengerkék szemeivel. Az ajkai mosolyra húzódtak, majd egy párna telibe találta az arcom. Hirtelen felkaptam a lábam mellől a párnát és már ütöttem is vissza. Hamarosan egy párnacsata kellős közepén találtuk magunkat. Mindketten ütöttünk, ahogy csak bírtunk és közben hatalmas kacagások töltötték meg a szoba csendjét. Én már nem bírtam, ezért feladtam, amit rögtön Cass is megtett, majd hanyatt feküdtem ismét és csak nevettem. Cassandra közben fogott egy darabokban lévő párnát és a csípőmhöz tette, majd úgy feküdt rá. Így most egy „T” betűt formáltunk. Mindketten levegő után kapkodtunk, s éreztem, ahogy a boldogság átjárja a testem. A pillanatot a telefonom csörgése törte meg, hogy jelezze, miszerint ideje felkelni. A padló halk, ütemes kopogása jelezte, hogy valaki éppen erre tart. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki is az illető. Felkönyököltem, s vártam a pillanatot, hogy Zach bácsi belépjen az ajtómon. A tekintetem közben gyorsan végigfuttattam körülöttünk és észrevettem, hogy az összes párnámból kijött a toll. Ami csak nagyobb mosolyt csalt már amúgy is fülig érő ajkaimra. Halk kopogás hallatszott, majd Zach dugta be a fejét az ajtón.

- Jó reggel, hölgyeim. Látom nem unatkoztak, ha már kora reggel csak a rosszaságon jár az eszük. – mondta Zach egy halvány mosollyal az arcán, s beljebb sétált.

- Ígérem, ha majd haza jövök, feltakarítok, de most muszáj, hogy felkeljünk és öltözködjünk, úgyhogy megkérnélek bácsikám, hogy fáradj ki a szobából vagy esetleg maradni szeretnél?! – tettem fel a Zach bácsi egyik rémálmának kérdését.

Zach azonnal megfordult és már hallottam is távolodó lépteinek zaját. Én pedig kicsúsztam Cass feje alól s odaléptem a gardróbszobába. Addig Cassandra a fürdőt vette kezelésbe. Ma egy tapadós fekete farmert veszek fel. Hozzá egy laza fehér pólót, amin egy piros felirat található. „FAITH AND HOPE”. A hajam a vállamig ért, ezért általában nem is szoktam felkötni. Most miután kiléptem a szobámba, Cass már az ágyam rendezte, de nem úgy, mint ahogy a normális emberek szokták, hanem varázslattal. Ajkamat egy újabb mosoly hagyta el, majd bevonultam a fürdőbe, s kifésültem a csomókat a hajamból. Belepillantottam a tükörbe, de ezúttal nem egy olyan lányt láttam, akinek beesett az arca, kinek sötét karikák húzódnak a szeme alatt, hanem egy lányt, akinek enyhén piros az arca és ragyog. Eljött. Újra itt a változás ideje. Ennek a lánynak fény csillogott a szemében. A boldogság és az öröm fénye. Miután kitárgyaltam magammal, hogy már sokkal jobban vagyok, visszatértem a szobámba, ahol Cass már várt rám.

- Összecsomagoltam a táskád, amíg bent voltál. – mondta Cassandra és a táskám felém nyújtotta. – Remélem ezúttal semmi olyan nem történt odabent.

Amikor ránéztem kacsintással elintézte a dolgokat. Vagyis, hogy nem gondolja komolyan, csak szívatni akar. Én pedig bosszúból a csípőmmel meglöktem, és amikor ő is ezt szerette volna csinálni, én szépen lassan megálltam, mintha hirtelen eszembe jutott volna valami ő pedig csak morgott egyet majd tovább sétált mellettem. Amikor leértünk Zach bácsi már várt ránk.

- Cassandra a szüleid üzenik, hogy a kocsid az iskola előtt van, és hogy hazafelé ne felejts el majd bevásárolni. – adta át az üzenetet Zach bácsi, miközben mindkettőnk kezébe egy - egy zacskót nyomott.

- Köszönöm. –mondta Cass, majd én is.

Zach bácsi kikísért az ajtóig, ott egy puszit nyomtam az arcára, majd elsiettünk, mert már megint késésben voltunk.

~ ~ ~

  Végül sikerült időben beérni, de ez csak azért volt, mert Cassandra vezetett. Bezártam a kocsimat, majd zsebre tettem a kulcsokat a kezeimmel együtt és azon kaptam magam közben, hogy körbetekintek, hátha meglátom a hercegem. Sajnos, most nem éreztem a jelenlétét, viszont feltűnt, hogy Melissa nem jött iskolába. A barátnői sincsenek itt. Talán mégis csak akkorát húztam be neki, hogy több napos a gyógyulási idő?! – kezdet marcangolni a bűntudat, amit idáig nem vettem észre. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem néz. Azt hittem van valami rajtam, de aztán egyre több diák sereglett körém. Tapsolni kezdtek és ujjongtak. Meg – megdicsértek, sőt kezet is fogtak velem, amiért elbántam Melissával. Ekkor derült ki, hogy pontosan mi is az örömforrás. Mindenki engem nézett és így belegondolva, nem is zavart. Pedig általában megbújok, hogy még véletlenül se kerüljek a középpontba, de most valahogy még tetszett is, hogy örömet sikerült okoznom nekik. De gyorsan lecsendesedtek a kedélyek, mert megszólalt a csengő, így mindenki kénytelen volt órára menni. Minket is beleértve. Az első óránk matematika volt, ami nagyon lassan és unalmasan telt. A tanárnő többször is kihívott a táblához, ahol legtöbbször csak leégettem magam, mert a matek már nem az erősségem. Vagyis ez azt eredményezte, hogy leginkább ő oldotta meg a feladatokat. Viszont ezúttal nem voltak a hátam mögött sutyorgások. Ami nagyon jól esett. Hát igen, most, hogy nincs itt Melissa és a barátnői, nem kell senkinek sem félnie. A legtöbben csak próbáljuk túlélni az iskola éveit. A következő óránk magyar volt, ahol szinte az egész osztály aludt. Éppen ez miatt telt el gyorsan az óra. Ezután egy tesi óra következet, ahol szintén nem kellett semmit csinálni, mert már mindent megcsináltunk. Szóval volt még egy töri óra, ami nagyon érdekes volt. Mr. Saltzman pont úgy mesélt el egy – egy történetet mintha átélte volna. De ez lehetetlen, hiszen ő nem volt vámpír. Ahhoz túl emberi volt. Most is ott lapultak a sötét karikák a szeme alatt, de már nem voltak olyan feltűnőek, mint tegnap. Mintha neki is sikerült volna kipihennie magát. 

Az utolsó óránk média volt, ami mindenki nagy kedvence. A tanárnő ugyanis filmeket szokott behozni, hogy azokat elemezzük. Ma például a „Titanic” volt terítéken. Pontosabban a vége, amikor Jack megmenti Rose életét. Ez az az óra, ami mindig nagyon gyorsan elrepül, de nem bántam, hogy már vége a sulinak. Délután fél egy volt az idő. A nap melegen sütött, de azért mégis kicsit hűvös volt a hideg szél miatt. A kabátot kicsit összébb húztam magamon, majd hirtelen elfogott egy rossz érzés, de amikor megláttam Casst elillant ez az érzés. Biztos voltam benne, hogy csak valamiféle utóhatás. Mindketten a saját kocsinkon mentünk be a Grillbe. A napunk továbbra is inkább unalmas volt. Ma a forgalom is normális létszámra csökkent. Elena és Stefan együtt leültek egy asztalhoz, majd elég mélyen elmélyültek egymás társaságában. Caroline és Bonnie is elég jól elvoltak, bár felbukkant Damon is az asztaluknál. Megpillantottam még Mr. Saltzmant a pultnál, aki egyedül kortyolgatta a whisky – t. Odaléptem elé, mert egy húzás alatt megint üres volt a pohara.

- Jó napot Mr. Saltzman! – köszöntem a töri tanárunknak.

- Jó napot, Miss Salvatore! Nem is tudtam, hogy itt dolgozik. – jegyezte meg a férfi, de már érződött rajta, hogy enyhén spicces állapotban van.

- Uram, nem szeretnék beleszólni a dolgába, de biztos, hogy az a megoldás, ha a pohár fenekére nézz?! – tettem fel egy egyszerű kérdést, ami most lehet, hogy neki túl bonyolult volt.

- Kisasszony, már megbocsásson, de arra, ami engem bánt nincs megoldás, úgyhogy nem, ez nem megoldás, ez csak egy dolog a felejtésre. – mondta ki nagy nehezen a szavakat, majd újra meghúzta a poharát, mikor rájött, hogy senki nem töltötte újra neki. – Miss Salvatore, ha kérhetem! – kért és parancsolt a töri tanárunk és közben mutogatott a pohárra.

Én pedig bevonultam a pult mögé és kihoztam egy újabb üveg finom whisky – t. Leültem Mr. Saltzman mellé a bárszékre és töltöttem neki pár kortyot. Ő azonnal lehúzta, majd újabb kört követelt. Ezúttal nem töltöttem neki, hanem inkább faggatni kezdtem.

- Szóval elmeséli, hogy mi az a nem megoldható probléma, ami miatt itt kötött ki?! – kérdeztem, miközben ránéztem barna szemeimmel.

- Sajnálom, de nem áll módomban beavatni önt a részletekbe. – mondta, s ez alatt kivette a kezemből a whisky – t.

- Én is sajnálom, de nem áll módomban tovább kiszolgálni önt, mert ittas. – s kivettem a kezéből az üveget, mielőtt még tölthetett volna magának. - Kérdezzen meg bárkit. És ha már itt tartunk.. – kezdtem belelendülni a dolgokba. – kérem a kocsi kulcsait. – fejeztem be a mondatot és a kezem a vállaival egy vonalba helyeztem.

- Nem jöttem kocsival. – próbált hazudni a tanár.

- Szép próbálkozás, de láttam reggel a kocsiját és biztos vagyok benne, ha most kilépek azon az ajtón, megpillantom odakint is. – magyaráztam el szép lassan a dolgokat a tanárnak.

- Rendben. Egyezzünk meg. Odaadom a kulcsokat és maga hagyja, hogy tovább igyak. – próbált alkudozni.

- Rendben, de ez az utolsó üveg, amit ma itt megihat. – jelentettem ki.

Mr. Saltzman a kocsi kulcsait a kezembe helyezte, én pedig elrejtettem a fiókba, ahová pont a részeg emberek ingóságait tesszük. Ez után tűnt csak fel, hogy már alig maradtak emberek, hiszen az idő szerint már este 8 óra volt. Odaszóltam Mattnek, hogy figyeljen a töri tanárra, mert eléggé részeg. Elmondtam neki, hogy elvettem tőle a kulcsokat, ezért nincs nagyon dolga vele, csak a figyelés. Megköszöntem neki, majd az öltözőbe léptem, hiszen le is járt a műszakom. Nem sokkal később Cassandrával egyszerre léptünk ki az ajtón, ahol elköszöntünk és megígértük, hogy este még hívjuk egymást. Mindenki ment a saját dolgára. Vagyis igazából csak Cass, mert neki kellett még bevásárolnia. Én egyenesen haza mentem. Beugrottam a kocsimba, bekacsoltam a biztonsági övet, amit minden egyes alkalommal megteszek. A kedvenc CD - m behelyeztem a lejátszóba, s egyszer csak felhangzottak az ismerős dallamok. A kocsim is beindítottam, de még vártam, hogy felmelegedjen kicsit a kocsi. Azután elindultam. Olyan sofőr voltam, aki azt az elvett vallotta, hogy „jobb félni, mint megijedni.” Tehát betartottam a szabályokat. Inkább későn érek haza, mint sehogy. 
A zene a maximális hangon szólt, amikor fura hangra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha defektet kaptam volna. Hátborzongató érzés futott újra végig rajtam, de megint csak nem foglalkoztam vele. Szép lassan leállítottam a motort, a világítás viszont még mindig éget. Kicsatoltam magam és kiszálltam, hogy megnézzem, mi történt. Kiléptem a kocsiból s hátrasétáltam. Leguggoltam, s akkor a kezembe akadt egy fém darab, ami bele volt szúrva a kocsim kerekébe. Fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda, hiszen az úton sehol máshol nem látok semmi ilyesmit. Egy pillanatra megint elkapott ez a furcsa érzés, amit egész nap követett. De még most sem foglalkoztam vele. Inkább kinyitottam a kocsiajtót és benyúltam a telefonomért, hogy segítséget hívhassak. A telefonom ekkor elkezdett sípolni, miszerint nincs térerő.

- Remek. Ennél jobb már nem is lehet. – mondtam ki hangosan a szavakat.

Ekkor egy autó lámpa fénye térített magamhoz. Hál Istennek, hogy járnak még erre emberek, hiszen erre nem sok ház van. Rajtunk kívül ezen a környéket még két másik család él. De ezt a kocsit, ami épp felém közelített, nem ismertem fel. A kocsi szép lassan közelíteni kezdet, a hátborzongató érzés meg egyre csak fokozódott. A kocsi megállt, majd négy nagyon magas férfi lépett ki a kocsiból. Az első, aki feltűnt, egy baseballsapkás férfi volt, aki valószínűleg nem ismerte a borotva eszközt, hiszen a szakálla majdnem a mellkasáig ért. Középen össze volt kötve. Teljes sportfelszerelés volt rajta. A másik kettőn farmer volt és napszemüveg, amit nem értettem, hiszen korom sötét volt. A negyedik férfi volt a legfélelmetesebb. Ő volt a legmagasabb. Rajta is baseballsapka volt. A kezén fekete kesztyű, bőrkabát és farmer. A kabát fel volt tűrve, így bepillantást nyerhettünk a tetkójába. A tetkó egy halálfejet rejtett. Egy lépést hátráltam, amikor hirtelen a semmiből a negyedik férfi mögöttem termett, s a nadrágja zsebéből váratlanul egy kést rántott elő, amit erősen a nyakamhoz is szorított. A másik három férfi is közelebb jött, s tudtam, hogy mindannyian vámpírok. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatnak tőlem, de most már belátom, hogy hiba volt nem foglalkozni azzal a hátborzongató érzéssel. Mind a hárman, akik előttem álltak, pillanatok alatt átváltottak vámpírfogakra és eres arcra. Megrémültem s egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Miss Salvatore... – kezdet bele az előttem álló férfi.

- Mr. Silverman üdvözletét küldi. – fejezte be a fülembe suttogva a negyedik férfi, aki mögöttem állt, s mindannyian egy szempillantás alatt belém haraptak. Az erdő csendjét egyedül az én sikolyom törte meg.

6.fejezet

 (Bárki, aki olvassa, jelezném, hogy a rész vége felé elég pikáns részek vannak. Csak saját felelőségre olvasd el)

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

    

Abba akartam hagyni a sírást. Nem akartam, hogy fájjon. Csak szerettem volna végre elfelejteni a dolgokat és egyszer az életben boldog lenni. Azt akartam, hogy legyen már végre vége. Megőrjít a bűntudat. Pedig tudom, hogy mindenki azt szeretné, ha tovább lépnék, de nem megy. Akárhányszor tervezem is el, hogy most majd másképp lesz, mindig jön egy Melissa és romba dönti a nehezen felépített falakat. Mialatt Zach bácsi engem próbált megvigasztalni, tudtam, hogy ő is pontosan azt érzi, amit én. Már ő sem olyan, mint régen. Benne is megváltozott valami. De együtt valahogy képesek voltunk túlélni. Már semmi mást nem teszünk, csak túléljük a mindennapokat. Éreztem, hogy elfogytak a könnyeim. A szempilláim összeragadtak, az arcom maszatos lett a sok sírástól. Folyt az orrom és a hangom még mindig nem tért magához. Nem akartam elengedni Zachet, de mint minden alkalommal most is megtettem, mert annak ellenére, hogy mindketten ugyan abban a csapdában rekedtünk, jobban szeretem ezeket a dolgokat Cassel megbeszélni. Igaz, hogy nem tudja, hogy hogyan segítsen, de nem is kell. Nekem már az is elég, hogy mellettem van. És ő pontosan tudja ezt. Ahogy máskor, úgy most is mögém lépett és hátulról ölelt át. Zach bácsi pedig tett egy lépést hátra. Cassandra is a derekam ölelte át, én meg a kezeimet a kezeire tettem. Egy külső szemlélő azt hihette, hogy talán van köztünk valami, de aki ismert minket az tudta, hogy csak elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Semmi többről nincs itt szó. Igazából nem érdekel mások véleménye. Az embereket nem érdekli, hogy talán történt valami azzal a szerencsétlen lánnyal, amiért sír, és a családjánál, a barátainál keres vigaszt. Újra lehunytam a szemem, de éreztem, hogy az idegen férfi, akit láttam már álmomban, sietősen távozik a helyszínről. A szemeim kipattantak és azonnal körbetekintettem. Meg kellett tudnom a nevét. Cass elvette kezeit a derekamról én pedig ismételten csak forogtam. Eközben a mentőautó hangos szirénával köddé vált az úton. A rendőrautó még mindig itt állt, de Forbes sheriff egyelőre nem erőltette a dolgokat. Eközben észrevettem a férfit, aki éppen a kocsija felé igyekszik. Nem úgy mintha menekülne, de azért a lépéseiből mégis érezhető volt, hogy siet. Utána iramodtam. Reméltem, hogy még sikerül vele beszélnem. A lépéseim megszaporáztam, de még így is kétséges volt, hogy beérem - e. Gyorsan felmértem a távolságot köztünk, és úgy döntöttem, ideje futni. Ezért, hát szaladni kezdtem. Már majdnem elértem, amikor Damon vágott be elém. A következő pillanatban, pedig a földön vagyunk, alattam Damon,én meg rajta ülök lovaglóülésben. Hirtelen felpillantottam és az idegen is rám nézett. A következő pillanatban viszont köddé válik. Beült a kocsijába és már ott sem volt. Lenéztem az alattam fekvő Damonre és elkapott egy újabb dühroham. Miért van az, hogy ha én szeretnék valamit, az sohasem valósul meg, mert valaki tönkreteszi azt?! Morcosan és kisírt szemmel tekintettem Damonra. Közben már mindenki megérkezett körénk. Voltak ott jó akarok és olyanok is, akik csak a pletykák miatt voltak körülöttünk.

- Nem szívesen kergetlek le magamról, de a hasamon ülsz, és már kezd zsibbadni. - közölte velem Damon, aki levegőt is alig bírt venni.

- Erre még azelőtt kellett volna gondolnod, mielőtt az utamba álltál. Mit keresel egyáltalán itt?! Senki nem kérte, hogy gyere ide. Azzal tennél mindenkinek egy szívességet, ha fognád a cuccod és eltakarodnál ebből a városból. Ahhoz legalább értesz, ha máshoz már nem is. - válaszoltam én is neki, majd felálltam, hogy ő is fel kellhessen végre a földről.

- Minden rendben, Rose?! - sietett a kérdéssel Cass, aki rögtön mellém is lépett. Annak ellenére, hogy fogalma sem volt miért gyűlölöm Damont, mégis mellém állt. Tartotta a szavát, miszerint nem ereszt senkit sem a közelembe. De egy pillanatra mintha mégis láttam volna egy halvány ragyogást a szemében. Talán kíváncsi volt, ki ő és mit akar tőlem, hogy mi az, ami arra ösztökélt engem, hogy így beszéljek vele. Vagy csak megtetszett neki Damon. - futott át rajtam egy gyors gondolat, amit rögtön elvetettem, hiszen tudom, hogy bukik a rosszfiúkra, de nem hinném, hogy Damon az esete lenne.Vagy mégis?!

- Rose, megszólalnál végre, ahelyett, hogy olyan furcsa arckifejezéseket produkálsz? - jött az újabb kérdés, most Zach bácsitól.

- Semmi bajom sincs, amíg Damon nem jön a közelembe, mert a következő, akit a sürgősségire kell vinni, az ő lesz. - hangzott az egyszerű és tömör válasz, majd hátat fordítottam. Így pont szembe találtam magam Zach bácsival, aki rosszallóan nézett rám. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem tettem és mondtam semmi olyat, amit ő ne gondolt volna ugyanígy. Majd lesütötte a pillantását és többé nem nézett a szemembe. Most már végképp nem értettem semmit.

- Mi a baj, bácsikám? - tettem fel ezúttal én a kérdést.

- Szeretném, ha kicsit kedvesebb lennél vele, Rose. - kezdett bele Zach, de amikor rám pillantott nyilván észrevette az arckifejezésem, mert így szólt. - Tudom, tudom. Sok rossz írható a rovására, de Stefan szerint meg akar változni, ezért megengedtem neki, hogy itt maradjon. Kap még egy esélyt tőlem és azt szeretném, ha te is adnál neki. Lehet, hogy ezúttal nem kell csalódnunk benne. - mondta a bácsikám, bár az utolsó szavak leginkább Damonnek szóltak.

Megdöbbenésemben szóhoz sem jutottam. Arra kér engem, hogy miután tönkretett minket, csak tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna?! Na, nem. Abból nem eszik egyikük sem. Én aztán még a szobám közelébe se fogom engedni. Felőlem fel is fordulhat, akkor sem adok neki újabb lehetőséget. Az enyémét már eljátszotta öt évvel ezelőtt.

- Forbes sheriff, ha van kérdése szeretnék minél hamarabb túlesni rajta, hogy aztán haza mehessek, mert nagyon elfáradtam.

- Rendben, Rose. - szólt hozzám kedvesen, Caroline Forbes édesanya. Ő a helyi sheriff, aki nagyon ügyes volt annak ellenére, hogy nő volt. Szőke haja a válláig ért. A természete megnyerő volt. Velem mindig is kedves volt. Miután anyáék meghaltak, voltak, akik elzárkóztak előlünk, de ő nem tartozott ebbe a csoportba. A kezét felém nyújtotta, én pedig elsétáltam vele. A rendőrautó mellett vette fel a jegyzőkönyvet. Nem bántam. Cassandra végig jelen volt és néha tett nem épp odaillő megjegyzéseket Melissáról. Ami, valljuk, be mind igaz volt, de nem biztos, hogy épp a sheriff előtt kellett volna kimondani. A kihallgatás, ami leginkább egy baráti beszélgetéshez hasonlított, nem tartott tovább 10 percnél, amit nem is bántam.

- Ha bármi más is eszedbe jutna, Rose, tudod, hogy hol tudsz elérni. - mondta Forbes sheriff.

- Köszönöm szépen. - válaszoltam én is ugyanolyan kedvesen, mint ő.

- Viszont, biztosan számíthatsz arra, hogy Mr. Silverman, később még megpróbál kapcsolatba lépni veled, vagy akár fel is jelenteni, de nem ijedünk meg akkor sem. Minden rendben lesz. - szorította meg búcsúzóul a kezemet a sheriff majd a kis csapatával együtt ők is köddé váltak. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy mit is tegyek. Haza szerettem volna menni, de a munkámat sem hagyhatom itt. Segélykérőn Cassre néztem, akivel eldöntöttük, hogy haza megyünk. Újra beléptünk a Grillbe, de ezúttal valami nyomasztó érzés vett körül minket. Mindenki úgy nézett rám, mintha azt várnák, mikor török ki újra. Lehajtott fejjel sétáltam végig Cassandrával az asztalok között, mígnem a polgármesterbe és a feleségébe nem ütköztem. Hirtelen felkaptam a fejem és máris átkoztam magam, amiért a földet bámultam, ahelyett, hogy inkább előre néztem volna.

- S…sajnálom. - dadogtam el egy bocsánatkérést.

- Semmi baj, Rose. - szólalt meg Richard Lockwood, akitől távol állt a kedvesség, annak ellenére is, hogy ő a mi szerény városkánk polgármestere.

- El tudjuk képzelni min mész most keresztül. Senki nem vonja kétségbe, hogy most inkább egyedül lennél, magadban. Hidd el, túljutunk ezen is. - szólalt meg az eddig szótlan Caroline Lockwood, aki közben enyhén megszorította a kezem. Tőle se vár az ember kedvességet. Leginkább lenézik az embereket, csak mert mások. de mindig így volt ez. Ezen már semmi sem tud változtatni. Nem mintha bárkit is érdekelnének Lockwoodék. Mindenki csak azért megy el egy - egy vacsorájukra vagy táncmulatságukra, mert nem akar senki rosszban lenni vele.

- Köszönöm, hogy megértik. - nyögtem ki a mondatott egy visszafogott mosoly kíséretében. - Ha megbocsájtanak, akkor most szeretnék beszélni, a főnökömmel, hogy haza mehessek.

- Persze, persze. Menjen csak. Viszontlátásra. - mondta Mr. Lockwood s a választ meg se várva, már is tovább lépett feleségével együtt.

- Ez furcsa volt. - jelentettem ki Cassnek. - Nem csak furcsa, hanem még hátborzongató is, azt hiszem. - mondtam miközben kirázott a hideg.

- Hát az biztos, hogy általában nem állnak szóba velünk. - helyeselt Cassandra.

- Inkább menjünk, mert már tényleg szeretnék otthon lenni.

Újra nekiindultunk az útnak, ami úgy tűnt, hogy hosszú lesz. Végül mégis csak sikerült elérni a főnök irodáját. Halkan kopogtattam az ajtón.

- Tessék! - hallatszott ki egy erős férfihang a zárt ajtó mögül.

Annál is halkabban nyitottam be, mint ahogy az előbb kopogtam. Cass kint maradt, mert úgy gondoltam, hogy ide most egyedül kell bejönnöm.

- Nem szívesen zavarlak meg, főnök, de szeretnék haza menni, amennyiben nem okoz problémát a hiányom. - mondtam csendesen, hiszen nem tudtam, hogy épp milyen hangulatban találom.

- Gondolom Miss Davis is szeretne magával menni.

- Csak, ha megoldható. Szívesen itt maradunk mindketten. - vágtam rá azonnal, pedig legszívesebben vettem volna egy forró fürdőt, amit aztán a hatalmas, puha, meleg ágyam követett volna.

- Miss Salvatore… - kezdett bele a főnököm.- Azok után, ami az előbb történt csak annyit tudok segíteni, hogy most elengedem magát és persze Miss Davist. Ahogy látom, a létszám egyre csökken. Nem lesz szükség magukra. Úgyhogy menjen haza, pihenje ki magát, aztán sok szeretettel várom vissza holnap. - mondta kedvesen a főnök, amit kicsit furcsának is tartottam, hiszen ő nem szokott ilyen lenni.

- Köszönöm szépen. - mondtam én is kedvesen és a pillanat hevében erősen magamhoz öleltem. Majd gyorsan egy puszit leheltem az arcára s már robogtam is ki az ajtón. Kintről még hallatszott a nevetése, ami az én ajkaimat is mosolyra késztette, de nem annyira, hogy tovább tartson pár másodpercnél. Cassandrával futottunk is a táskánkért, amit az öltözőben hagytunk munka előtt. Igaz, hogy mindketten autóval jöttünk, de ezúttal Cass kivette a kocsi kulcsokat a kezemből és már legalább három lépéssel előrébb járt. Még véletlenül se engedte, hogy én vezessek. Viszont most nem zavart. Inkább csak hátradőltem a kocsimban, és élveztem, hogy száguldunk.

~ ~ ~

  Mivel Cassandra vezetett, ezért az út nem tartott tovább 10 percnél. Ez idő alatt csend uralkodott a kocsiban, de ezt sem bántam, mert annak ellenére, hogy kibeszéltem volna magamból mindent, most nem ment, mivel akkor újra fel kellene tépnem a sebeket, amelyeket oly gondosan megpróbáltam összevarrni az évek során. A látómezőmben felbukkant a már jól ismert hely. Cass lassan leparkolta a kocsit, kettő másik mellett. Ami azt jelentette, hogy Zach bácsi és Stefan is haza jöttek már. Vagyis, mivel már Damon is újra itt lakik, minden valószínűség szerint ő is itt van. Most nem volt kedvem veszekedni senkivel. Egyedül a szobám sötétjére vágytam. Semmi másra.

- Jól vagy? - hangzott fel a kérdés Cass szájából.

Oldalra pillantottam és Cass féltő tekintetével találtam szemben magam. A keze még a sebváltón volt, én pedig odanyúltam majd kezeit az enyémek közé csúsztattam és erősen megszorítottam. Úgy gondoltam ez többet mond minden szónál. Ezek után a tekintettem megint a házra kaptam, és rájöttem, hogy mindegy, hogy mi történik. Azok az évek, amelyek fájdalmat rejtenek, örökké ebben a házban ragadtak. Akárhányszor is próbálunk majd tovább lépni, jön egy újabb Damon és tönkreteszi azt. Szomorúan, de mégis bizakodva szálltam ki a kocsiból. Arra gondoltam, hogy talán mégis van egy cseppnyi reményünk még. A hátsó ülésről kiszedtük a táskánkat majd karöltve sétáltunk be a házba. Mennyei illatok szállingóztak végig a házon. Zach bácsi megint pizzát süt. Mindannyiunk nagy kedvence.

- Sziasztok, megjöttünk. - kiabáltam ki a konyhába.

Nem érkezett válasz a kiáltásomra, ezért félve, de mégis beléptem a konyhaszobába. Ott találtam egy asztalnál ülve Stefant, Elenát, Damont és Zach bácsit. Innen látszott, hogy milyen remek hangulat uralkodik a szobában. Ránéztem Damonra és újra beugrottak a mélyen eltemetett képek. Máris elment a kedvem a vacsorától. Ezért rögtön megfordultam és felsétáltam Cassal az oldalamon a szobámba. A táskát ledobtam az ágy mellé és Cassandra is pontosan ezt tette. Bevágtattam a gardróbszobámba és egy friss pizsamát kerestem Cassnek. Megtaláltam egy olyan ruhát, amit még ő hagyott itt. Néha fel - felbukkannak itt - ott olyan holmik, amik eredetileg Cass tulajdonát képezik, mégis valahogy itt ragadtak. Ha megtalálom őket, mindig kimosom, hátha legközelebb hasznát veszik majd. Ez most pont egy ilyen alkalom. Kijöttem a gardróbból és hozzávágtam Casshez a cuccát. Sikerült fejen találnom, ami hatalmas mosolyt váltott ki mindkettőnkből.Ezután felhajtottam a takarót és kivettem a saját ruhám a párna mellől. A következő utam a fürdőszobába vezetett, ami össze volt kötve a hálószobámmal. Egy halk csattanással becsuktam az ajtót és be is zártam. Úgy gondoltam egyszer s mindenkorra kizárok mindent és mindenkit a tudatomból és ebbe még Cass is beletartozott. Szerettem őt, de néha már - már nagyon féltett, pedig ő szokott bajba kerülni. Hamar sikerült levetnem a ruháimat, de mielőtt beálltam volna a zuhany alá, ahol már folyt a meleg víz, belepillantottam a tükörbe. Az arcomon még mindig látszódtak a sírás jelei. A bal kezemmel meg akartam érinteni az arcom, amikor beugrott, hogy hogyan tartott a kezébe az idegen férfi és, hogy én hogy simítottam végig az arcán. 
Lehunytam a szemem és semmi mást nem tettem csak elképzeltem, hogy az a férfi, most nem a karjaiban tart, hanem szerelmeskedik velem. A kezem a hajába túr. Érzem a meleg lehelettét a nyakamon és végig a testem minden pontján. A mosolya beragyogja a sötét szobát. Lassan hatol belém, végig vigyázva rám, hiszen tudja, hogy előtte még soha senkivel nem voltam. Én viszont többre vágyom. Ennek pedig úgy adok hangot, hogy egyre hangosabban nyögdécselek alatta. A csókjaira vágyom, ezért az egyik kezemet elveszem a hátáról, és a fejére csúsztatom, hogy később lehúzhassam magamhoz. 
Ajkai az enyémet érik és a nyelvével is ugyanazt a ritmust diktálja, amit az ágyban. Egyre gyorsabb és hevesebben ütemet veszünk fel, míg érzem, hogy közeledek valami felé, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Érzem, hogy a nemes hercegem az ujját is beveti, csakhogy előbb elérhessem azt a valószínűleg varázslatos érzést, amit ő már pontosan érzett korábban. A testünk izzadt és egyre hevesebben érzem, azt a dolgot, amit mások csak orgazmusnak hívnak. Aztán hirtelen nagyon meleg lett, és sikítani is szerettem volna, amit nem tudtam, hiszen a fekete szemű még mindig rabul ejtette az ajkaimat. Egy pillanat volt csak, mire megéreztem azt a tényleg varázslatos érzést, mely leginkább két szerelmes közt alakul ki. Éreztem, hogy szétárad bennem valami, azután ő következet. Onnan tudtam, hogy elengedte ajkaimat, hangosan kiejtette a nevem a száján, majd rám rogyott, de ez egy cseppet sem zavart. Éreztem, ahogy a hüvelyem körülöleli a hímvesszőjét. Miután minden elcsendesedett, a hercegem kicsúszott belőlem és mellém feküdt.Majd magához húzott és átölelt, amíg el nem aludtam.

A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy valaki dörömböl az ajtón. Majd Cass hangja jutott el a tudatomig.

- Rose, te most tényleg maszturbálsz?! - kérdezte is meg mondta is Cass. Nem tudtam eldönteni a hangsúlyából.

- Nem. - vágtam rá azonnal a választ, amiből sejteni lehetett, hogy igen is pont azt teszem.

Az egyik kezem a hajamban volt, a másikkal a mosdókagylót markoltam. Éreztem, hogy bizsereg az egész testem és, hogy egy helyen összpontosul minden. Az arcképem nem láttam, hiszen a csapból folyó forró víz miatt, minden bepárásodott. A kezemmel, amivel az előbb még a hajam kócoltam össze, most a tükörre tettem, és lemostam róla a párát.

- Rose, ez undi. - tért magához Cass a megdöbbenésből. - Azt hiszem, én nem szeretnék már fürdeni. - mondta, majd hallottam léptei hangját, amit a szőnyeg elnyelt. Később az ágy csendes nyikorgását.

Visszafordultam a tükörképemhez. Az arcom piros volt, a hajam kócos. A homlokomon izzadságcseppek fénylettek. Letekintettem és észrevettem, hogy az ujjaim elfehéredtek. A következő pillanatban megráztam a fejem és a zuhanyzó elé sétáltam, Kicsit lejjebb állítottam a hőfokot, mert úgy éreztem, ennyi forróság már éppen elég volt mára. Mindenhol megmostam magam, azután jöhetett a szappan is. Mire mindennel végeztem már besötétedett. Zavarban voltam, hiszen ha azokat a hangokat, amiket az ábrándozásom során kiadtam, a valóságban is kijött, akkor most Cassandra agyon fog szekálni, mert élvezni fogja, hogy zavarban vagyok. De hát mindenen túl kell egyszer esni. Kiléptem a fürdőből, s lekapcsoltam a világítást. Cass rám nézett és tudtam, hogy tudja, hogy mit tettem. Szép lassan odabotorkáltam az ágyhoz s gyorsan beugrottam, mert kicsit hideg volt, az előbbi forrósághoz képest. A takarót a nyakamig húztam, mert úgy gondoltam, hogyha nem szólok semmit, ki tudom zárni Casst, de nem jött össze. Cassandra még véletlenül se hagyta volna szó nélkül.

- Akkor te most tényleg…. már, mint igazán maszturbáltál?! - jött az ismétlő kérdés.

A kezem a szemeim elé tettem és közben felültem az ágyban.

- Nem Cass. Nem maszturbáltam, csak egy pillanatig azt képzeltem, hogy az a férfi szenvedélyesen szeretkezik velem. - közöltem vele a tényeket.

- Hát édesem, meg kell mondjam, hogy az nem csak egy pillanat volt. Legalább 10 percen keresztül ezt halottam. És hát ez csak egyre fokozódott. - mondta miközben látta, hogy már vörösebb nem is lehetnék.

- Nem, nem tartott olyan sokáig. Inkább menj fürödni, mert nem marad meleg víz. - mondtam bosszúsan, mert lezártnak tekintettem a témát.

Majd újra a nyakamig húztam a takarót és elmerültem az álmok birodalmában. De mielőtt elnyelt volna a fáradság még halottam, ahogy Cassandra a fürdőszoba felé menet, egyre furcsább és hangosabb nyögéseket add ki magából, csakhogy engem piszkálhasson. Mielőtt még elért volna a fürdőig, én gyorsan megfogtam a párnát a fejem alól, és hozzávágtam, ami természetesen mellé ment, mert mire odaért, Cass bemenekült a fürdőszoba rejtekébe. De továbbra se hagyta abba a furcsábbnál furcsább hangok kiadását. Én pedig elloptam a másik oldalról a párnát és a fejemre húztam, hogy kizárhassam a bizarr hangokat, amiket Cassandra bosszúból adott ki. Éreztem, hogy ajkam mosolyra húzódik, mielőtt végleg elnyelt volna az álom.

5.fejezet

(Ebben a részben előfordulnak trágár szavak. Nem sok, csak egy kettő. Mindenki csak saját felelősségre olvassa el.)

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Hihetetlen boldogság vett körül. Nem tudtam másra gondolni, csak, hogy végre sikerült megütnöm Melissát. Az udvar közepén álltam. Mellettem Elena, Stefan és a barátnőm, Cassandra voltak. Körbepillantottam és feltűnt, hogy az összes ember az udvaron engem bámul. De most az egyszer nem érdekelt. Sőt, kifejezetten örültem neki, hogy engem néznek. Bár senki nem értette a vita okát, vagy, hogy mi okoz nekem ekkora örömet, de nem is érdekelt. Én tudtam és ez a lényeg. Tisztában voltam vele, hogy ebből még bajom lesz, hiszen Melissa egy nagyfejes lánya. Vagyis amint apuci tudomást szerez a dologról, következmények is lesznek.

- Jól vagy Rose?! – lépett mellém Cass, s kezeit a vállamra tette, miközben feltett egy olyan kérdést, amit oly sokszor mindenki mostanában.

- Igen. Nagyon is jól érzem magam. Jól esett ez a pofon. – mondtam mosolyogva.

Ekkor a tekintettem az iramosan közeledő igazgatónőre, Melissára és a barátnőire villant. Én pedig már vártam ezt a pillanatot.

- Miss Salvatore! – kiáltott rám az igazgatónő.

- Parancsoljon, igazgatónő. – mondtam kedvesen.

- Igaz, hogy bántotta Miss Silvermant? – tette fel a kérdést, pont, ahogy számítottam.

- Én??? – tetettem megdöbbenést. – Nem tettem semmit. Nem tehetek arról, ha a kis hercegnő azt hitette el magával, hogy én bántottam. – közöltem vele az információkat.

- Tehát nem maga volt? – kérdezett vissza meglepetten.

- Ne higgyen neki, igazgatónő! Csak át akarja verni magát. – jött a vékonyka ideges hang. – Ő volt. Mindenki látta.

- Valóban. Mégis kicsoda?! – tettem fel egy újabb kérdést, ezúttal Melissához intézve.

Az igazgatónő körbepillantott és senkit nem látott, aki igazolta volna Melissa állítását. Ekkor viszont Cassandrára, Elenára és Stefanra nézett kérdőn.

- Én nem láttam semmit. – állt ki mellettem Cass és Elena.

- És ön Mr. Salvatore?

- Nem, nem láttam semmit, igazgatónő. – mondta majd mellém állt. – Csak annyit, hogy Miss Silverman kigúnyolja az unokahúgomat, azért, mert meghaltak a szülei.

- Igaz ez Miss Silverman?! Tényleg sértegette Miss Salvatorét?! – intézte a kérdését ezúttal Melissához.

- Én… igen, de ő megütött. – mondta még mindig nyávogós hangon. – Nyoma fog maradni annak, hogy bántott. Nem látja?!

Melissa arcát odamutatta az igazgatónőnek, aki semmi különöset nem vett észre rajta. Ezután az igazgatónő elnézést kért tőlem, mert megvádoltak, majd Melissától is elvárta ugyanezt. Meg is tette, bár látszott rajta, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan. Nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy nem sikerült neki bemártania. Ezután az igazgatónő elment, és Melissa és a barátnői is követték. Biztos voltam benne, hogy a kis árulkodós megkapja majd a magáét. Ezután, kétszer is meggondolja, hogy kivel szórakozzon. Elegem lett abból, hogy mindig én vagyok a szegény lány, akinek a szülei meghaltak. VÉGE!! Soha többé nem fogom hagyni, hogy valaki bántson. Most, hogy ezt eldöntöttem újra felkaptam a táskám és boldogan elindultam újra az iskolába. Ezen túl, ha bárki az utamba áll az nagyon megfizet érte.

~ ~ ~

Iskola után Cass és én elmentünk a Grillbe, ahol mindketten pincérnőként dolgozunk, hogy keressünk egy kis mellékest. Minden nap egyformán telt. Kivéve ez a mai. Abban a percben, hogy beléptünk nagy nyüzsgés fogadott minket. A főnök megkért, hogy azonnal álljunk munkába, mert kevesen vannak, viszont sok a vendég. 

Mi pedig gyorsan ledobtuk a táskánk az öltözőbe és azonnal magunkra kaptunk egy – egy kötényt. Fogtunk még tálcát és egy kis füzetecskét és már mentünk is körbe – körbe, hogy felvegyük a rendelést. Matt is itt dolgozott. Ő Elena volt pasija, Stefan és Elena osztálytársa. Remekül kijöttünk vele. Kedves fiú és a maga módján jó pasi is, bár sose vonzott igazán. 
Épp visszavittem egy rendelést a fiúkhoz, amikor megéreztem újból azt a bizsergést, ami egész nap a nyomomban volt. Megfordultam a tengelyem körül és az illetőt kerestem. Viszont mivel ilyen sokan voltak nem igazán tudtam, hogy ki is lehet az. Pont ebben a percben kellett egy újabb csapat tininek megjelennie a Grillben. Lassan Stefan és Elena is megjelent, Bonnieval és Carolineal. A nyomukban felbukkant még Tyler is, akivel mostanság igen jóban voltak. Azután hirtelen a semmiből Damon is felbukkant. Elegem lett, hogy folyton folyvást a nyomomban van. Szerintem elég egyértelműen fogalmaztam reggel. Észrevettem, hogy elindult felém, ezért gyors elmentem Cass mellett és egy asztalhoz siettem. Amikor hátrapillantottam Damon bosszúsnak tűnt, de Cassandra lazán elintézte helyettem. 

Ezután a látómezőmben észrevettem az új töri tanárunkat, Elena nagynénjének, Jennának a társaságában. Abban reménykedtem, hogy végre talán lesz egy kis nyugtom, ezért kerestem is magamnak egy asztalt, hogy sikerüljön lenyugodnom. Nem sokra rá, meg is pillantottam, hogy a 4 – es asztalnál a polgármester felesége, Caroline Lockwood és egy idegen férfi ülnek, viszont nincs előttük ital. Odasiettem, ne hogy azt híreszteljék majd el, hogy milyen rossz hely a Grill, mert nincs kiszolgálás. Amikor odaléptem egyikük sem pillantott fel. Majd a férfi, aki öltönyben volt, hirtelen rám nézett és tudtam, hogy Ő az. 

Kétségem sem volt afelől, hogy ez az a férfi, aki ma reggel az iskola előtt engem bámult, mert abban a pillanatban, hogy felpillantott rám, újra elkapott a bizsergés, amibe az egész testem beleremegett. A torkom kiszáradt, a szívem hevesebben vert és pillangók röpködtek a hasamban. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Egyelőre nem is terveztem, pedig belül egy hangocska azt súgta, hogy kérdezzek, de egy hang se jött ki a torkomon. Az idegen szemeibe néztem és észrevettem valamit, amit eddig még csak az álmaimban láttam. A férfinak szinte már FEKETE szemei voltak, amikhez társultak a NEMES arcvonások. Ami még tetőzi ezeket a tulajdonságokat, hogy mindezt barna haj keresztezte. Nem lógott a szemeibe, ahhoz túl rövid volt. De mégis legszívesebben beletúrtam volna, csak, hogy megtapasztalhassam, hogy tényleg olyan puha – e a haja mint amilyennek tűnik. Hihetetlen volt. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem.

Ott állt előttem, azaz ült, a HERCEGEM. Ő volt benne az összes eddigi álmomba. Amikor rádöbbentem erre, váratlanul elkapott egy újabb roham. A füzet kiesett a kezemből és éreztem, hogy kezdem elveszteni az egyensúlyom. Az idegen férfi, aki az álombeli hercegem is volt egyben, gyorsan reagált és még épp időben elkapott, mielőtt még sikerült volna leégetnem magam az egész étterem előtt. De sajnos mégse tudta láthatatlanná tenni a történteket, ezért mindenki látta, hogy majdnem elájultam. A férfi a karjaiban tartott. Én pedig elpirultam, hogy mégis hogyan lehetek ekkora balek. A karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig nem tett semmi mást csak rám mosolygott, ami tökéletesen ugyan olyan volt, mint álmomban. Nem, ez nem lehet. Nem lehet valódi. Biztos csak álmodom. Elvettem a bal kezem a nyakáról és végigsimítottam vele az arcát. Ő pedig annak ellenére, hogy nem ismert, az arcát belesimította a tenyerembe. Beleremegtem, amit minden valószínűség szerint ő is észrevett. Röpke pillanatig még egymáshoz simultunk, majd segített a lábamra állni. A kezeit viszont még nem vette el a derekamról. Most, hogy végre a saját lábaimon állok, kezdem magamat zavarban érezni, hiszen mindenki minket bámul. Tekintetem megint csak rá szegeztem és még mindig nem találtam szavakat arra, hogy hogyan is lehetséges, hogy itt van előttem. A kezem még mindig az arcán volt, és most amikor elmosolyodott nem csak, hogy láttam a gödröcskéket az ajkai mentén, de éreztem is. Leírhatatlan érzés volt. Nem akartam, hogy a pillanat vége szakadjon, de már nem volt értelme, hogy a karjaiban tartson. Egyszeriben észhez tértem, és elhúzódtam tőle, majd lehajoltam a füzetemért. Váratlanul gúnyos kacajt hallottam oldalról. A földön guggolva odanéztem és észrevettem Melissát. Visszafordultam és minden figyelmem a papírok és a füzet összeszedésére fordítottam. Egy másodperc elejéig lehunytam a szemem, hogy mindenkit kizárhassak a fejemből és, hogy végre sikerüljön megnyugodnom.

- Úgy tűnik, nem csak, hogy a töri tanár az eseted, hanem ez a férfi is, aki akár még az apád is lehetne. – kezdett bele a mondókájába Melissa. – Egy nap alatt két pasi is?! Ez igen. Hát nem tudom, hogy ki hogyan hívja ezt, de a mi körünkbe ezeket a nőket „kurváknak” hívják. – mondta hatalmas mosollyal az arcán.

Ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, minden elcsendesedett. A zene is elhalkult a rádióban és most megint mindenki engem nézett. Nem tudtam, nem figyelembe venni, hogy mindenki hallgat körülöttem. Csak azt remélhettem, hogy nemsokára újra nyüzsgés lesz. De addig is, amíg ez meg nem történik, csak lapítok csendben. A papírokat és a füzetet már szépen összeszedtem, de eszem ágában sem volt még felállni.

- Tudod, ahogy elnézlek, nem is látok mást csak egy kurvát, aki meghajol az összes pasi előtt, aki az útjába kerül. Nem vagy jobb, mint az anyád. Ő is csak ahhoz értett, hogyan tegye szét a lábát. – jegyezte meg nyugodtan, azon a nyávogós hangján.

Ezt már nem tűrhettem szó nélkül. Ha Melissa a közelemben van, nem tudok reálisan gondolkodni. Pillanatnyi dühtől vezérelve, feltápászkodtam és neki estem Melissának, aki ettől a földre borult. Én pedig rámásztam és azonnal ütni kezdtem, ahol csak értem. Egyszerűen nem számított semmi. Azt akartam, hogy visszavonja, amit mondott. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy valakik felrángatnak Melissáról. Egyre csak távolodok és már nem érem el. Közben a barátnői őt is felsegítették. Melissa orrából ömlött a vér. Több mint valószínű, hogy sikerült eltörnöm. De nem érdekelt. Tovább harcoltam azokkal, akik lefogtak. Kiabáltam, üvöltöttem, hogy engedjenek el, de nem tették meg. Sőt erősebben fogtak le. Mindketten a karom szorították, én pedig a lábammal többször is elindultam, de a kezek tulajdonosai nem engedtek el. Hirtelen a mentők és a rendőrség hangjai hallatszottak a távolból. Eközben Melissa szítok szavakat használt ellenem, amivel csak jobban felhúzott. Próbáltam lenyugodni. Sőt Cassandra is odajött és próbált megnyugtatni, de még neki sem sikerült. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy nem elég, hogy engem lekurvázott, de még az anyámat is, aki nincs itt és nem tudja megvédeni magát. Elena, Bonnie, Caroline és Cass elém álltak. Amikor éreztem, hogy a fiúk nem fognak elengedni engem, abbahagytam az ugrándozást és egy könnycsepp csordult ki a szememből. Le akartam törölni, de nem tudtam, hiszen a fiúk még mindig nem engedtek el. Ekkor hátrapillantottam először jobb oldalra, ahol észrevettem Stefant. Tudtam, hogy a másik oldalon Damon lesz. Végül, amikor balra is átnéztem nem Damon volt, aki lefogott, hanem az idegen férfi. A tekintetünk újra találkozott, de ezúttal a könnyek elhomályosították őt. Rosszul éreztem magam, hiszen nem kellett volna ennyire kitörnöm. Főleg nem az idegen előtt. Furcsálltam is, hogy ő a másik, aki lefogott, de nem érdekelt. Csak egy eldugott helyett akartam keresni, ahol kisírhatom magam. Végül először Stefan, majd az idegen engedett el. Először megdörzsöltem a karjaimat, aztán megfordultam, hogy szemben legyek velük, amikor is nem csak az ő szemeiket vettem észre. Most tűnt csak fel, hogy mindenki engem bámul. Mindenki sutyorgott mögöttem, nem zavartatva magukat, hogy hallom – e vagy sem. Lehajtottam a fejem, mert nem akartam, hogy bárki is lásson ilyen állapotban. Ekkor egy hang ütötte meg a fülem.

- Senkinek nincs dolga?! – intézte a kérdést az idegen a tömegnek célozva.

Ismét a szemeibe néztem, de most sem tudtam egy másodpercnél tovább nézni. Nem is volt rá időm, mert a következő pillanatban Forbes sheriff jelent meg mögöttem.

- Rose, elmesélnéd nekem, hogy mi történt? – kérdezte kedvesen.

Még mindig nem jött ki hang a torkomon, ezért csak bólintani tudtam. A szabad kezemmel végül letöröltem a könnyeket az arcomról és felemelt fejel sétáltam ki az épületből, ahol már Zach bácsi várt rám a rendőrautó mellett. Oldalra fordítottam a fejem és észrevettem Melissát a barátnőivel. De most a szülei is mellette álltak. Hallottam a mentősök hangját, ahogy próbálják megnyugtatni a szülőket, hogy nem történt semmi komolyabb sérülés Melissával.

- Úgy gondoltam, hogy szeretnéd, ha a bácsikád is jelen lenne a kihallgatáson. – kezdett bele újra a sheriff. – Tudom, hogy most össze vagy zavarodva, Rose. Később a többieket is ki fogjuk hallgatni. Mindenkit, aki ma odabent volt a Grillbe, csakhogy tisztában lehessünk a dolgokkal, de Melissa édesapja nem engedte, hogy beszéljek a lányával, ezért kezdem veled.

Még mindig nem tudtam megszólalni. Olyan volt mintha nem is tudnám, hogy hogyan kell beszélni. Mintha csak elfelejtettem volna a szavakat. Odaléptem Zach bácsi elé, és ő nem tett semmi mást, csak átölelt. Abban a pillanatban, hogy a homlokom a vállaihoz ért, előtört belőlem minden fájdalom és keserűség, ami ma meghatározta a napomat. Kezeimmel átkaroltam a derekát, ő pedig a fejét a fejemre helyezte és csak hagyta, hogy kisírjam magam. Pont úgy, ahogy én is hagytam neki annak idején.