7.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  A napfény halvány sugarai sütöttek be az ablakon. Odakintről hallani lehetett a madarak halk, de mégis gyönyörű énekét, amit minden reggel meghallgattok ébredés után. A szemeim először csak résnyire nyitottam, mert a fény eleinte bántott. Azután már teljesen kinyitottam, s körbepillantottam. A jobb oldalamon feküdtem, a párna a fejemen. Először nem értettem, hogy hogyan is került oda, de aztán eszembe jutott a tegnap este. Az idegen férfi, a fürdőszoba, aztán meg Cassandra. Amikor felemeltem a fejem, a párna halk pukkanással a padlóra esett, én pedig a bal oldalamra hengeredtem. Cass szőkésbarna fürtjeivel találtam szembe magam. A barátnőm még mindig az igazak álmát aludta. Egy tincs nagyon vonzotta a tekintettem és a kezem is. Nem bírtam ki, hogy ne simítsam vissza a helyére. De mégis egy helyben maradtam, mert nem lett volna szívem felkelteni. Lehet, hogy ő is a hercegével álmodik. Ekkor hanyatt feküdtem és újra lehunytam a szemem. Egy másodperc alatt bekúszott a fekete szemű, nemes hercegem a tudatomba. Onnantól kezdve pedig már nem is tudtam elűzni őt. Ismét felrémlettek előttem a tegnap esti képek, amik arra késztettek, hogy furcsa hangokat adjak ki. Ezúttal nem tettem semmi ilyesmit csak élveztem minden pillanatát. Kicsit már olyan volt mintha valóságos lenne, de tudtam, hogy ez soha nem fog valóra válni, hiszen az idegen férfit több mint valószínű, hogy soha nem látom újra. Pedig mindennél jobban vágytam rá. A szemeim kipattantak, majd hirtelen felültem az ágyban. Rájöttem, hogy az, amire vágyok rossz, mert, hogy egy olyan illetőt szeretnék magam mellé tudni, aki egy vámpír. Nem bírtam még a gondolatát sem elviselni, hogy egy újabb szörnyeteg bukkan fel az életemben. Kimásztam az ágy szélére s a lábujjaimat a puha szőnyegbe mélyesztettem. A takarót leszedtem a testem többi részéről, s jól esett egy kis hűvös levegő. Az ősz közepén jártunk, de még egyáltalán nem volt hidegnek nevezhető a hőmérséklet. 

Mocorgást hallottam a hátam mögül, ezért hátra pillantottam a vállam felett, és szembe találtam magam Cass gyönyörű tengerkék szemeivel. Az ajkai mosolyra húzódtak, majd egy párna telibe találta az arcom. Hirtelen felkaptam a lábam mellől a párnát és már ütöttem is vissza. Hamarosan egy párnacsata kellős közepén találtuk magunkat. Mindketten ütöttünk, ahogy csak bírtunk és közben hatalmas kacagások töltötték meg a szoba csendjét. Én már nem bírtam, ezért feladtam, amit rögtön Cass is megtett, majd hanyatt feküdtem ismét és csak nevettem. Cassandra közben fogott egy darabokban lévő párnát és a csípőmhöz tette, majd úgy feküdt rá. Így most egy „T” betűt formáltunk. Mindketten levegő után kapkodtunk, s éreztem, ahogy a boldogság átjárja a testem. A pillanatot a telefonom csörgése törte meg, hogy jelezze, miszerint ideje felkelni. A padló halk, ütemes kopogása jelezte, hogy valaki éppen erre tart. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki is az illető. Felkönyököltem, s vártam a pillanatot, hogy Zach bácsi belépjen az ajtómon. A tekintetem közben gyorsan végigfuttattam körülöttünk és észrevettem, hogy az összes párnámból kijött a toll. Ami csak nagyobb mosolyt csalt már amúgy is fülig érő ajkaimra. Halk kopogás hallatszott, majd Zach dugta be a fejét az ajtón.

- Jó reggel, hölgyeim. Látom nem unatkoztak, ha már kora reggel csak a rosszaságon jár az eszük. – mondta Zach egy halvány mosollyal az arcán, s beljebb sétált.

- Ígérem, ha majd haza jövök, feltakarítok, de most muszáj, hogy felkeljünk és öltözködjünk, úgyhogy megkérnélek bácsikám, hogy fáradj ki a szobából vagy esetleg maradni szeretnél?! – tettem fel a Zach bácsi egyik rémálmának kérdését.

Zach azonnal megfordult és már hallottam is távolodó lépteinek zaját. Én pedig kicsúsztam Cass feje alól s odaléptem a gardróbszobába. Addig Cassandra a fürdőt vette kezelésbe. Ma egy tapadós fekete farmert veszek fel. Hozzá egy laza fehér pólót, amin egy piros felirat található. „FAITH AND HOPE”. A hajam a vállamig ért, ezért általában nem is szoktam felkötni. Most miután kiléptem a szobámba, Cass már az ágyam rendezte, de nem úgy, mint ahogy a normális emberek szokták, hanem varázslattal. Ajkamat egy újabb mosoly hagyta el, majd bevonultam a fürdőbe, s kifésültem a csomókat a hajamból. Belepillantottam a tükörbe, de ezúttal nem egy olyan lányt láttam, akinek beesett az arca, kinek sötét karikák húzódnak a szeme alatt, hanem egy lányt, akinek enyhén piros az arca és ragyog. Eljött. Újra itt a változás ideje. Ennek a lánynak fény csillogott a szemében. A boldogság és az öröm fénye. Miután kitárgyaltam magammal, hogy már sokkal jobban vagyok, visszatértem a szobámba, ahol Cass már várt rám.

- Összecsomagoltam a táskád, amíg bent voltál. – mondta Cassandra és a táskám felém nyújtotta. – Remélem ezúttal semmi olyan nem történt odabent.

Amikor ránéztem kacsintással elintézte a dolgokat. Vagyis, hogy nem gondolja komolyan, csak szívatni akar. Én pedig bosszúból a csípőmmel meglöktem, és amikor ő is ezt szerette volna csinálni, én szépen lassan megálltam, mintha hirtelen eszembe jutott volna valami ő pedig csak morgott egyet majd tovább sétált mellettem. Amikor leértünk Zach bácsi már várt ránk.

- Cassandra a szüleid üzenik, hogy a kocsid az iskola előtt van, és hogy hazafelé ne felejts el majd bevásárolni. – adta át az üzenetet Zach bácsi, miközben mindkettőnk kezébe egy - egy zacskót nyomott.

- Köszönöm. –mondta Cass, majd én is.

Zach bácsi kikísért az ajtóig, ott egy puszit nyomtam az arcára, majd elsiettünk, mert már megint késésben voltunk.

~ ~ ~

  Végül sikerült időben beérni, de ez csak azért volt, mert Cassandra vezetett. Bezártam a kocsimat, majd zsebre tettem a kulcsokat a kezeimmel együtt és azon kaptam magam közben, hogy körbetekintek, hátha meglátom a hercegem. Sajnos, most nem éreztem a jelenlétét, viszont feltűnt, hogy Melissa nem jött iskolába. A barátnői sincsenek itt. Talán mégis csak akkorát húztam be neki, hogy több napos a gyógyulási idő?! – kezdet marcangolni a bűntudat, amit idáig nem vettem észre. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem néz. Azt hittem van valami rajtam, de aztán egyre több diák sereglett körém. Tapsolni kezdtek és ujjongtak. Meg – megdicsértek, sőt kezet is fogtak velem, amiért elbántam Melissával. Ekkor derült ki, hogy pontosan mi is az örömforrás. Mindenki engem nézett és így belegondolva, nem is zavart. Pedig általában megbújok, hogy még véletlenül se kerüljek a középpontba, de most valahogy még tetszett is, hogy örömet sikerült okoznom nekik. De gyorsan lecsendesedtek a kedélyek, mert megszólalt a csengő, így mindenki kénytelen volt órára menni. Minket is beleértve. Az első óránk matematika volt, ami nagyon lassan és unalmasan telt. A tanárnő többször is kihívott a táblához, ahol legtöbbször csak leégettem magam, mert a matek már nem az erősségem. Vagyis ez azt eredményezte, hogy leginkább ő oldotta meg a feladatokat. Viszont ezúttal nem voltak a hátam mögött sutyorgások. Ami nagyon jól esett. Hát igen, most, hogy nincs itt Melissa és a barátnői, nem kell senkinek sem félnie. A legtöbben csak próbáljuk túlélni az iskola éveit. A következő óránk magyar volt, ahol szinte az egész osztály aludt. Éppen ez miatt telt el gyorsan az óra. Ezután egy tesi óra következet, ahol szintén nem kellett semmit csinálni, mert már mindent megcsináltunk. Szóval volt még egy töri óra, ami nagyon érdekes volt. Mr. Saltzman pont úgy mesélt el egy – egy történetet mintha átélte volna. De ez lehetetlen, hiszen ő nem volt vámpír. Ahhoz túl emberi volt. Most is ott lapultak a sötét karikák a szeme alatt, de már nem voltak olyan feltűnőek, mint tegnap. Mintha neki is sikerült volna kipihennie magát. 

Az utolsó óránk média volt, ami mindenki nagy kedvence. A tanárnő ugyanis filmeket szokott behozni, hogy azokat elemezzük. Ma például a „Titanic” volt terítéken. Pontosabban a vége, amikor Jack megmenti Rose életét. Ez az az óra, ami mindig nagyon gyorsan elrepül, de nem bántam, hogy már vége a sulinak. Délután fél egy volt az idő. A nap melegen sütött, de azért mégis kicsit hűvös volt a hideg szél miatt. A kabátot kicsit összébb húztam magamon, majd hirtelen elfogott egy rossz érzés, de amikor megláttam Casst elillant ez az érzés. Biztos voltam benne, hogy csak valamiféle utóhatás. Mindketten a saját kocsinkon mentünk be a Grillbe. A napunk továbbra is inkább unalmas volt. Ma a forgalom is normális létszámra csökkent. Elena és Stefan együtt leültek egy asztalhoz, majd elég mélyen elmélyültek egymás társaságában. Caroline és Bonnie is elég jól elvoltak, bár felbukkant Damon is az asztaluknál. Megpillantottam még Mr. Saltzmant a pultnál, aki egyedül kortyolgatta a whisky – t. Odaléptem elé, mert egy húzás alatt megint üres volt a pohara.

- Jó napot Mr. Saltzman! – köszöntem a töri tanárunknak.

- Jó napot, Miss Salvatore! Nem is tudtam, hogy itt dolgozik. – jegyezte meg a férfi, de már érződött rajta, hogy enyhén spicces állapotban van.

- Uram, nem szeretnék beleszólni a dolgába, de biztos, hogy az a megoldás, ha a pohár fenekére nézz?! – tettem fel egy egyszerű kérdést, ami most lehet, hogy neki túl bonyolult volt.

- Kisasszony, már megbocsásson, de arra, ami engem bánt nincs megoldás, úgyhogy nem, ez nem megoldás, ez csak egy dolog a felejtésre. – mondta ki nagy nehezen a szavakat, majd újra meghúzta a poharát, mikor rájött, hogy senki nem töltötte újra neki. – Miss Salvatore, ha kérhetem! – kért és parancsolt a töri tanárunk és közben mutogatott a pohárra.

Én pedig bevonultam a pult mögé és kihoztam egy újabb üveg finom whisky – t. Leültem Mr. Saltzman mellé a bárszékre és töltöttem neki pár kortyot. Ő azonnal lehúzta, majd újabb kört követelt. Ezúttal nem töltöttem neki, hanem inkább faggatni kezdtem.

- Szóval elmeséli, hogy mi az a nem megoldható probléma, ami miatt itt kötött ki?! – kérdeztem, miközben ránéztem barna szemeimmel.

- Sajnálom, de nem áll módomban beavatni önt a részletekbe. – mondta, s ez alatt kivette a kezemből a whisky – t.

- Én is sajnálom, de nem áll módomban tovább kiszolgálni önt, mert ittas. – s kivettem a kezéből az üveget, mielőtt még tölthetett volna magának. - Kérdezzen meg bárkit. És ha már itt tartunk.. – kezdtem belelendülni a dolgokba. – kérem a kocsi kulcsait. – fejeztem be a mondatot és a kezem a vállaival egy vonalba helyeztem.

- Nem jöttem kocsival. – próbált hazudni a tanár.

- Szép próbálkozás, de láttam reggel a kocsiját és biztos vagyok benne, ha most kilépek azon az ajtón, megpillantom odakint is. – magyaráztam el szép lassan a dolgokat a tanárnak.

- Rendben. Egyezzünk meg. Odaadom a kulcsokat és maga hagyja, hogy tovább igyak. – próbált alkudozni.

- Rendben, de ez az utolsó üveg, amit ma itt megihat. – jelentettem ki.

Mr. Saltzman a kocsi kulcsait a kezembe helyezte, én pedig elrejtettem a fiókba, ahová pont a részeg emberek ingóságait tesszük. Ez után tűnt csak fel, hogy már alig maradtak emberek, hiszen az idő szerint már este 8 óra volt. Odaszóltam Mattnek, hogy figyeljen a töri tanárra, mert eléggé részeg. Elmondtam neki, hogy elvettem tőle a kulcsokat, ezért nincs nagyon dolga vele, csak a figyelés. Megköszöntem neki, majd az öltözőbe léptem, hiszen le is járt a műszakom. Nem sokkal később Cassandrával egyszerre léptünk ki az ajtón, ahol elköszöntünk és megígértük, hogy este még hívjuk egymást. Mindenki ment a saját dolgára. Vagyis igazából csak Cass, mert neki kellett még bevásárolnia. Én egyenesen haza mentem. Beugrottam a kocsimba, bekacsoltam a biztonsági övet, amit minden egyes alkalommal megteszek. A kedvenc CD - m behelyeztem a lejátszóba, s egyszer csak felhangzottak az ismerős dallamok. A kocsim is beindítottam, de még vártam, hogy felmelegedjen kicsit a kocsi. Azután elindultam. Olyan sofőr voltam, aki azt az elvett vallotta, hogy „jobb félni, mint megijedni.” Tehát betartottam a szabályokat. Inkább későn érek haza, mint sehogy. 
A zene a maximális hangon szólt, amikor fura hangra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha defektet kaptam volna. Hátborzongató érzés futott újra végig rajtam, de megint csak nem foglalkoztam vele. Szép lassan leállítottam a motort, a világítás viszont még mindig éget. Kicsatoltam magam és kiszálltam, hogy megnézzem, mi történt. Kiléptem a kocsiból s hátrasétáltam. Leguggoltam, s akkor a kezembe akadt egy fém darab, ami bele volt szúrva a kocsim kerekébe. Fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda, hiszen az úton sehol máshol nem látok semmi ilyesmit. Egy pillanatra megint elkapott ez a furcsa érzés, amit egész nap követett. De még most sem foglalkoztam vele. Inkább kinyitottam a kocsiajtót és benyúltam a telefonomért, hogy segítséget hívhassak. A telefonom ekkor elkezdett sípolni, miszerint nincs térerő.

- Remek. Ennél jobb már nem is lehet. – mondtam ki hangosan a szavakat.

Ekkor egy autó lámpa fénye térített magamhoz. Hál Istennek, hogy járnak még erre emberek, hiszen erre nem sok ház van. Rajtunk kívül ezen a környéket még két másik család él. De ezt a kocsit, ami épp felém közelített, nem ismertem fel. A kocsi szép lassan közelíteni kezdet, a hátborzongató érzés meg egyre csak fokozódott. A kocsi megállt, majd négy nagyon magas férfi lépett ki a kocsiból. Az első, aki feltűnt, egy baseballsapkás férfi volt, aki valószínűleg nem ismerte a borotva eszközt, hiszen a szakálla majdnem a mellkasáig ért. Középen össze volt kötve. Teljes sportfelszerelés volt rajta. A másik kettőn farmer volt és napszemüveg, amit nem értettem, hiszen korom sötét volt. A negyedik férfi volt a legfélelmetesebb. Ő volt a legmagasabb. Rajta is baseballsapka volt. A kezén fekete kesztyű, bőrkabát és farmer. A kabát fel volt tűrve, így bepillantást nyerhettünk a tetkójába. A tetkó egy halálfejet rejtett. Egy lépést hátráltam, amikor hirtelen a semmiből a negyedik férfi mögöttem termett, s a nadrágja zsebéből váratlanul egy kést rántott elő, amit erősen a nyakamhoz is szorított. A másik három férfi is közelebb jött, s tudtam, hogy mindannyian vámpírok. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatnak tőlem, de most már belátom, hogy hiba volt nem foglalkozni azzal a hátborzongató érzéssel. Mind a hárman, akik előttem álltak, pillanatok alatt átváltottak vámpírfogakra és eres arcra. Megrémültem s egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Miss Salvatore... – kezdet bele az előttem álló férfi.

- Mr. Silverman üdvözletét küldi. – fejezte be a fülembe suttogva a negyedik férfi, aki mögöttem állt, s mindannyian egy szempillantás alatt belém haraptak. Az erdő csendjét egyedül az én sikolyom törte meg.