8.fejezet

                                                                               

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Megéreztem a vér fémes illatát. Csípte az orrom a bűz, de úgy tűnik az idegeneket nem zavarta. Megpróbálkoztam egy újabb sikollyal, de attól tartok ez már nem volt olyan hangos. Reméltem, hogy az első kiabálásom talán elhallatszott olyan messzire, hogy valaki a segítségemre siessen. Féltem. Nem is, inkább rettegtem. Kétségbeestem, mert rájöttem, ha meghalok, Zach bácsi egyedül marad. Újra abba a csapdában találná magát, amiből nem tud egymaga kikászálódni. Muszáj volt, hogy küzdjek. Nem magam miatt, hanem Zach miatt. De a vámpírok olyan erősen haraptak. Nagyon fájt és egy pillanatra, hagytam magam, mert arra gondoltam, ezáltal újra láthatom anyáékat. Lehunytam a szemem és olyan volt, mintha már előttem lennének. Azt mondták nekem, hogy küzdenem kell, de nem ment. Mindkét oldalt nagyon fájt a nyakam. A vér befolyt a pólóm alá, és fölötte is lefolyt egy kis vér, ezzel vérvörösre színezve a feliratot, ami amúgy is piros volt. Éreztem, hogy gyengülök. Feleszméltem, mert tudtam, hogy küzdenem kell. Megpróbáltam a kezem felemelni, amikor rájöttem, hogy a két napszemüveges férfi tartja fogva, mert onnan szívják magukba a véremet. A könnyeim patakokban folyt végig az arcomon, majd lehullottak a felsőmre, ahol eggyé olvadtak a véremmel. Nem számított már semmi. Tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem. Tisztában voltam vele, hogy ez az a pillanat, amit nem fogok túlélni, akárhogy is próbálkoznék. Legjobban azt sajnáltam, hogy én is beállok a sorba, és fájdalmat okozok Zachnek. 

Félig lehunyt szempilláim alól feltűnt egy árny, aki iramosan közeledett felénk. Azután már minden olyan gyorsan történt. Az idegen férfi a hátam mögé rohant és kitépte annak a férfinak a szívét, aki korábban a kést tartotta a nyakamhoz. A másik három férfi hirtelen elengedett engem, mert mindegyikük megijedt, az erősebb vámpírtól. Annak ellenére, hogy nem láttam a homályban a másik vámpírt, pontosan tudtam, hogy ki az. Ő volt az, aki tegnap mindenhova követett. Amikor a másik három férfi elengedett engem, zuhanni kezdtem. Vártam a becsapódás pillanatát, ami végül soha nem jött el. A hercegem elkapott engem, de ezzel futni hagyta a többi vámpírt. Arra gondoltam, hogy majd később megkeresi őket és leszámol velük, de nem érdeket, hogy megteszi – e vagy sem. Csak az foglalkoztatott, hogy most itt van velem, és hogy megmentette az életemet. Lassan a földre helyezett engem, én pedig még mindig félig lehunyt szempillákkal néztem fel rá. Egy halvány mosolyra még futotta tőlem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy megharapja a saját csuklóját, majd a kezét az ajkaimhoz teszi. Egyáltalán nem durván, hanem inkább lágyan. Adott választási lehetőséget, mert nem tette olyan közel hozzám. Én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megfogjam az övét és közelebb húzzam, de a cselekedetem végül kudarcba fulladt, s nem tudtam még csak megmozdítani sem. Egy röpke pillanatig eszembe jutottak anyáék, de rájöttem, hogy annak ellenére, hogy legszívesebben velük lennék, Zach bácsinak nagyobb szüksége van rám, mint nekem a szüleimre. Ezért nagyon lassan bólintani kezdtem, remélve, hogy észreveszi és közelebb hozza a csuklóját az ajkaimhoz. 

Az idegen férfi felfigyelt erre a gyenge mozdulatomra, s az ajkaimhoz érintette a kezét, amiből én inni kezdtem. Szemeim már teljesen nyitva voltak, a kezem pedig már sikerült felemelnem. Éreztem magamban az erőt, amit a vámpírok az előbb kiszívtak belőlem. Megemeltem a jobb karom és megfogtam a csuklóját. A nyelvemet kidugva még lenyaltam az utolsó csepp vért, ami éppen kifolyt a vékonyka pont alakú sebből. A következő pillanatban pedig már nem volt sehol a harapás nyoma. A bőr újra simává változott. Ez az egy jó dolog van a vámpírokban, hogy hamar gyógyulnak. Nagy nehezen sikerült felülnöm, de az is csak azért ment, mert az idegen férfi segített nekem. Mindkét kezemmel hirtelen a nyakamhoz kaptam, de a harapásoknak már nyoma sem volt. A kezeimet is megnéztem, de ott sem volt már látható. Ezután az idegen férfi szemébe néztem, de a hangomra még nem sikerült rátalálnom. Ő is engem nézett, majd a hajtincseket, amik a szemembe lógtak, a fülem mögé tűrte, azután a kezével végigsimított az arcomon. A keze nedves lett, hiszen a könnyeim még nem száradtak föl. A hangulat annak ellenére, hogy rémisztő volt, mégis kicsit bensőséges. Olyan volt, mintha évek óta ismerném ezt a fekete szemű idegent.

- A neved?! – tettem fel nagyon halkan a kérdést neki, mert még nem tért teljesen magához a hangom.

- Tessék? – kérdezett vissza az idegen.

- Nem tudom, mi a neved. – ismételtem el, de ezúttal már kicsit erősebben.

- Elijah. Elijah Mikaelson vagyok. – mondta miután már megértette a kérdésem.

- Rose vagyok. Rose Salvatore. – árultam el én is a nevem.

Ezután egy kis csend telepedett közénk. Én megpróbáltam felállni, ami még nem ment annyira, ezért Elijah segített nekem. ELIJAH! Illik a neve a külsejéhez. Bár még sohasem hallottam ehhez fogható nevet, de mégis ha ránéztem, a fekete szem és a nemes arcvonások tükrözték a nevét. Gyönyörű név egy nagyon jóképű vámpírhoz. Rájöttem, hogy szívesen megismerném közelebbről a már kevésbé idegenebb Elijaht. Mindenesetre, most csak szerettem volna haza jutni. De mielőtt ezt megtenném, még el kellett valamit intéznem. Gondolataimból a férfias hang ébresztett fel.

- Jól van, Miss Salvatore? – kérdezte, amikor észrevette, hogy egyelőre még képtelen vagyok megállni a saját lábamon.

Amikor kimondta a nevem a hátam libabőrős lett, a testem pedig bizserget. Beleremegtem abba a két szóba, hogy MISS SALVATORE!

- Azt hiszem… igen! – válaszoltam kedvesen egy újabb mosollyal együtt. – Köszönöm, hogy megmentett, Mr. Mikaelson. – súgtam halkan, mert a szemébe pillantottam és egy sokkal erősebb valamit éreztem. Nem tudom leírni, de most amikor belenéztem abba a sötét már – már fekete szempárba elkapott egy sokkal hevesebb érzés. Vágyakoztam utána. Minden porcikám arra vágyott, hogy megcsókoljon engem. Szerettem volna, ha megteszi. Mindennél jobban sóvárogtam azokra az ajkakra, melyen ott maradt egy kis vérfolt. A kezei ismét a derekam ölelik, én pedig egy lépést teszek felé, mire ő nem mozdul.  A szemeink rabul ejtik egymást, majd az arcom felé közelítem. Látom a szemeiben, hogy szeretné ő is viszonozni, de észreveszek egy halvány sugarat, ami annak ellenére, hogy csak egy másodpercig ragyogott, tudtam, hogy a félelem fénye. Ezért inkább a kezeimet a kezeire tettem és eltoltam magamtól. Amikor sikerült megállnom a lábamon egyedül, mindkettőnk arca felragyogott a boldogságtól. Ezután végre ő is megszólalt.

- Nagyon szívesen, bár nem tettem semmi olyat, amit más ne tett volna meg. – szerénykedett Elijah. – Igazából éppen a közelben voltam és meghallottam a sikolyát. – mesélte a férfi, s az öltönye zsebéből elővett egy fehér rongy zsebkendőt, majd beletörölte véres kezét.

Csak most tűnt fel, hogy véres a keze. Lepillantottam a lábamhoz és észrevettem egy szívet a földön. Furcsa borzongás futott át a testemen. Rájöttem, hogy még soha nem láttam egyetlen egy szívet sem. Ezután a tekintetem oldalra kaptam, ahol megpillantottam azt a férfit, aki nem rég még egy kést szorított a torkomhoz. Azonban még így is, hogy tudom, meg akart ölni, sajnáltam. Hiszen ő nem tett semmi rosszat, csak teljesített egy parancsot, amit kiadtak neki.

- Ha nem bántottam volna őt…., akkor ez most nem történik meg. – suttogtam nagyon halkan, s ismét végiggördült egy könnycsepp a már így is piszkos arcomon. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy elragadjanak az indulataim, de… b…bemocskolta a mama nevét… - halkult el a hangom, mikor erős kezek öleltek át.

- Nem a maga hibája volt. Hiszen nem tett semmi rosszat. Az a lány nagyon is megérdemelte azt a pofont tegnap. – mondta Elijah, miközben izmos karjaival gyengéden átölelt. – Szóval ő küldte ezeket a vámpírokat, Miss Salvatore? – kérdezte meg mialatt a kezével felemelte az állam.

Az ajkaink körülbelül fél méterre voltak egymástól és tudtam, hogy nem lenne szabad arra gondolnom, hogy mennyire elmerülnék bennük, mert nem fogja megtenni. Annak ellenére sem, hogy én a magam nevében mennyire vágynék rá.

- Nem Melissa volt, hanem az apja. – kezdtem el mesélni. – Az idegenek azt mondták, hogy Mr. Silverman üdvözletét küldi. – ismételtem vissza, amit korábban hallottam a vérszívóktól.

Majd az egyik kezemmel sikerült letörölnöm a könnycseppet, melyet talán a visszaemlékezés, talán a sokk váltott ki. Nem voltam benne biztos, hogy melyiktől is van. Ezután visszatettem mindkét kezem Elijah mellkasára, s ő csak gyengéden ringatni kezdett. A kezem alatt éreztem egyenletes szívdobogását. Az enyém ahhoz képest, mint egy dobpergés úgy vert. Viszont szép lassan kezdet minden visszaállni az eredeti állapotába. Egy pillanatig még egymásba karoltunk, majd szép lassan szétváltunk.

- Én… - kezdet bele Elijah. – Azt hiszem, ideje, ha haza megy, Miss Salvatore.

- Nem tudok. – jelentettem ki. – Nincs pótkerekem és itt térerő sincs, vagyis senkit nem tudok felhívni, hogy vontasson el. És ahogy láttam, Ön se autóval érkezett.

- Úgy gondoltam gyalog nem vesz… - kezdet bele egy újabb mondatba Elijah, de még épp időben fejezte be. – Szóval arra, gondoltam, hogy futva gyorsabban ideérek. – fejezte végül be a mondatott, de éreztem, hogy nem ezt akarta mondani. Mindenesetre ezzel most nem volt kedvem foglalkozni. Az elmélkedésből az ébresztett fel, hogy Elijah sebtében felkapott, de még meg várta, míg a karjaimat a nyaka köré fonom. Miután elhelyezkedtem, futni kezdett velem a karjaiban. Az erdő képe összemosódott, a két ház, amit elhagytunk kihaltnak tűnt. Sehol sem volt világítás vagy akárcsak beszédfoszlányok. Minden üresnek tűnt. Erősen kapaszkodtam Elijahba, mert nagyon gyorsan futott és meg kellett szoknom, hogy ilyen is van. Még soha senki, nem tett ilyet. De éreztem, hogy ajkam ennek ellenére mosolyra húzódik. A következő épület, ami bekerült a látómezőmbe a mi házunk volt. A fények világítottak kint is, pont, ahogyan bent. Elijah a bejárati ajtóig vitt engem, majd várt még egy pillanatot, mielőtt letett volna. Újra azok a szemek. A ragyogás. A vágy. A tekintete az enyémet kereste, s újra sikerült neki rabul ejteni őket. A következő másodpercben észrevettem, hogy ajkai a homlokomat súrolják. Én pedig lehunyt szemmel vártam a pillanatot, mely talán sosem jön el. Tudtam, hogy ennél több ma este nem fog kettőnk közt történni. Miután Elijah elengedte ajkaival a homlokom, lassan lábra állított. Egy röpke pillanat elejéig megingottam, amit ő segített kiküszöbölni. Ezután észrevettem, hogy leveti a zakóját, majd pedig rám teríti. A zakó meleg volt és pont olyan férfias illata volt, mint a gazdájának. Az illatok ezúttal elbódítottak. Mélyet szippantottam, próbáltam minél több aromát magamba szívni. A tekintetünk megint egymásba kapcsolódott, de ahogy a többi ez is csak rövid ideig tartott. A figyelmemet felkeltette, hogy hallgatózik.

- Ilyenkor már rég otthon szokott lenni. Biztos történt vele valami. – aggodalmaskodott Zach.

- A nagybátyja már nagyon aggódik maga miatt, Miss Salvatore. Jobb lenne, ha bemenne. – mondta Elijah, kissé szomorkásan.

- Én…, még egyszer nagyon köszönöm, amit ma értem tett, Mr. Mikaelson. – mondtam neki, pedig legbelül csak egyszerűen meg akartam csókolni. De visszafogtam magam. Nem tehettem meg.

- Tudja, hogyan hálálhatná meg nekem?! – kérdezte meg tőlem Elijah.

- Hallgatom Mr. Mikaelson. – válaszoltam rögtön.

- Arra kérném Miss Salvatore, hogy egyelőre ne meséljen senkinek sem a mi találkozásunkról. Most még nem szeretném, ha tudnának rólam. – vázolta fel az ötletét Elijah. – Ha rákérdeznek, mondja azt, hogy az őrangyala volt, aki segített magának.

- Most azonnal megyek és megkeresem. – hallatszott újra Zach bácsi hangja, bár nem volt vámpírhallásom, ezt még én is meghallottam.

- Miért nem szeretné, ha elárulnám magát? – kérdeztem vissza oldalra biccentett fejjel és felhúzott szemöldökkel.

- Ez egyelőre maradjon az én titkom. – mondta Elijah, majd kezet csókolt nekem.

A bóktól lehunytam a szemem, de megéreztem, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor távozott. A szemeim kipattantak, s elszomorodtam. Viszont tudtam, hogy még nem ment el, mert még mindig éreztem az a bizsergést, amit akkor szoktam, ha figyel engem. Sajnos amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment el. Belebújtam a zakójába és átöleltem magam. A sötétségbe bámultam remélve, hogy visszajön. A közelben egy kutya vonyítani kezdett, s a szél is feltámadt. Ezúttal a borzongás a hidegtől volt, nem pedig attól, hogy valaki a sötétben engem nézz.

 A gondolataimba mélyedtem, amikor meghallottam az ajtó nyikorgását. Megfordultam és három férfival találtam szemben magam. Zach kezében pedig egy telefon volt, amit épp Stefannak adott.

- Rose?! – kiáltott fel döbbenten Zach bácsi. Ebben a pillanatban lépett Elena is Stefan mellé.

Elengedtem magam, s csak álltunk és néztük egymást. A zakó pedig fokozatosan szétnyílt, így betekintést mutatott a pólómra. Éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Mikor rádöbbentem, hogy mit is láttak, azonnal összehúztam magamon a zakót, mert nem akartam, hogy jobban megrémüljenek a kelleténél.

- Úristen Rose… mi történt veled? – tette fel a kérdést Stefan, miután látta, hogy senki más nem tud megszólalni körülöttünk.

- Mr. Silverman rám küldött négy vámpírt, akik megtámadtak. Azután felbukkant egy erősebb vámpír, aki megmentett. – meséltem még mindig a sokkhatás alatt.

Ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkaimat észrevettem, hogy Zach egyre fehérebb és fehérebb lesz.

- Nincs semmi bajom, bácsikám. – mondtam sietve s gyorsan mellé léptem, mielőtt összeesne. – Tényleg, jól vagyok. – hazudtam. Csak nem tudtam eldönteni, hogy neki vagy magamnak.

- De hát… ki volt az a vámpír? – kérdezte meg Zach bácsi.

- Nem tudom, nem árulta el a nevét. Csak annyit mondott, hogy az őrangyalom.

Zach bácsi ekkor átölelt és ő is csak ringatni kezdett, ahogy korábban az őrangyalom is tette. Felfigyeltem Stefan és Damon szavak nélküli kommunikációjára s engem is érdekelt, hogy vajon miben sántikálnak.

- Zach bácsi, tudom, hogy szeretnél tovább ölelni, de nagyon szeretnék már lefürödni. - mondtam igazat, mert már nem bírtam elviselni ezt a mocskot.

Zach a következő pillanatban elengedett, de a kezeivel még felemelte az arcom. Anélkül, hogy megszólalt volna, tudtam, hogy arra vár, hogy jobban megerősítsem, azt hogy jobban vagyok.

- Tényleg jól vagyok, bácsikám. Ne aggódj. – nyugtatgattam Zachet.

- Sajnálom, de ahogy elmesélted a történetet én… én nem veszíthetlek el téged is. – bukott ki belőle, ami a legjobban nyomasztotta, s közben mindkét kezével megsimogatta az arcom.

Ezután észrevettem üveges tekintettét, s tudtam, hogy most egyáltalán nem fog megnyugodni.

- Nem fogsz elveszíteni. Ígérem. – tettem fogadalmat neki, amit komolyan is gondoltam. Nem fogom hagyni, hogy bárki elválasszon minket egymástól.

Egy puszit adtam Zach bácsi arcára, majd elléptem mellette és felindultam a szobámban. Útközben már levettem a zakót, majd amikor beértem a szobába az ágyra dobtam és rögtön a fürdőbe mentem. Kinyitottam a csapot, amiből meleg vízsugár folyt. Mielőtt beléptem volna még belenéztem a tükörbe. Egy olyan lány tekintett vissza, kinek arcán száradt könnyfoltok voltak. Az arca puffadt, a szeme feldagadt, az ajka kicserepesedett, de a tekintette mégis boldogságról árulkodott. Mert annak ellenére, hogy ma majdnem az életét vesztette ez a lány, mégis örült, hiszen a hercege a segítségére sietett és megmentette őt. Ezúttal ezekben a szempárokban, nem csak szomorúság csillogót, hanem végre boldogság is. S ez a lány nagyon remélte, hogy még viszont látja az őrangyalát, ELIJAH MIKAELSONT.