10.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Ajkai forrón tapadtak ajkaimra. Éreztem, hogy küzd magával, hogy folytassa - e a csókot, avagy abbahagyja. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell csókolózni, hiszem még soha senki nem ért hozzám úgy, ahogy most ő teszi éppen. Féltem, hogy rájön, hogy mi a helyzet, de közben mégis minden másodpercét élveztem. Ajkaim lassan szétnyitottam és utat engedtem neki. A csók folyamatosan mélyült, ahogy nyelve táncot kezdett lejteni az enyémmel. Eközben a kezem óvatosan felcsúsztattam a mellkasán, egészen a nyakáig, ahol összekulcsoltam őket. A fejem, hol jobbra, hol balra forgattam, pont ellentétesen, ahogy Elijah tette. Az orrunk néha – néha összekoccant, s ez mosolyra késztett. Végre boldogság áradt szét a testemben. Éreztem, hogy Elijah lesz az, aki számomra elhozza a várva várt boldogságot. A kezei a derekamon pihentek, miközben elmélyítette a csókunkat. A nyelve valahogy mindenhol ott volt. Felfedezett mindent, ami még rejtély volt számára. A kezei közelebb húztak magához, ahol már éreztem vágyának bizonyítékát a csípőmnek feszülni. A testem belebizsergett abba a sok érzésbe, mely most folyamatosan ostromolt. A lábujjamig bizseregtem és valami furcsa érzés motoszkált a lábam közt. Nem értettem még a dolgokat, de biztos voltam benne, hogy Elijah tisztában van vele, mekkora hatást kelt bennem. Alig kaptam levegőt, de ez egyáltalán nem zavart. Újra éreztem a bizonytalanságát a csókunkban. Viszont ezúttal már nem tudtam megállítani. Ajkai lassan elengedték az enyém, majd a kezei lecsusszantak a derekamról és most csak ott állt előttem, mintha máris bánná a dolgokat. Én viszont nem engedtem el a nyakát. A tekintetemmel a tekintetét kerestem, melyet el akart rejteni előlem, de végül valami miatt mégis rám emelte a fekete szemeit. A tekintetében boldogság ragyogott, de ezt most felváltotta a félelem halvány fénye. Alig észrevehető, de mégis ott volt. Tudtam, hogy az, hiszen nem egyszer láttam már a saját tekintetemben visszatükröződni. Félt valamitől, vagyis a hallottak alapján valakitől. Viszont mielőtt kinyithattam volna a szám, ő gyorsan levette a kezeimet a nyaka körül és amilyen váratlanul lépett ma este az erkélyemre, olyan hirtelen távozott az otthonomból. A távolból még hallani lehetett a bejárati ajtó becsapódásának hangját. Ezután ott álltam, megalázottan és szomorúan. A legszívesebben most sírni szerettem volna, de megálljt parancsoltam a könnyeimnek, mert már belefáradtam a mások miatti sírásba.

~ ~ ~

A mézédes ajkai, melyektől alig bírtam elszakadni, pedig tudtam, hogy csak bajt hozok rá. Ha megtalál engem, bántani fogja, ahogy a korábbi nőkkel tette, akik csak közel kerültek hozzám. Annak ellenére, hogy nem tudtam, hogy hol van, éreztem, hogy lassan megtaláljuk egymást, és akkor nem lehetett Rose a közelemben. Őt nem tudnám elveszteni. Rose más, mint a többi lány, akikkel korábban találkoztam. Ő olyan… nem is tudom…, ártatlan. Viszont a hallottak alapján elveszített már elég embert ahhoz, hogy tudjam nem szabad még egyet elveszítenie. 
A csókunk teljes mértékig az én hibám volt. Nem lett volna szabad a falnak döntenem, miközben alig pár centi választott el minket. Ezidáig sikerült megőriznem a hideg vérem, de ezúttal túl közel volt hozzám. Az ajkai, azok a puha, pirosas ajkak vonzották a tekintetem. A szemeiben pedig megláttam a vágyat, mely a végső rúgást adta. Láttam, ahogy azt akarja, hogy megtegyem. Én pedig képtelen voltam ellenállni, pedig pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad. De azok az ajkak… Hirtelen elvesztettem a fejem, s csak arra emlékeztem, ahogy a mézédes ajkai az ajkaimat zárták össze. A keze a nyakamra kulcsolódott. Az én kezeim pedig a derekán pihentek. Ezután éreztem, ahogy magam felé húzom őt, hogy érezze a vágyam. A csókunk egyre mélyült, miközben végig azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám megóvni őt. Leginkább magamtól. Eldöntöttem, hogy véget vetek ennek, most mielőtt valami olyan történne, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Ajkaimmal lassan elszakadtam ajkaitól. A kezeimet is elvettem a derekáról, hogy végképp megszűnjön minden kapcsolat közöttünk. Láttam a szemében a megbántottságot, de azt is, hogy kíváncsi arra, hogy mit miért teszek. Biztos hallotta, amikor mondtam, hogy nem tehetem meg. Igen, valószínűleg emiatt nézett rám ilyen mélyrehatóan. A tekintetem kutatta, melyet szerettem volna elrejteni előle. Nem láthatta meg benne, hogy mennyire kívántam, mert mellette a félelem is ott volt. Viszont az agyam nem volt képes irányítani a tetteimet, ezért volt az is, hogy mégiscsak ráemeltem a mogyoróbarna szemekre a tekintetem. Elvesztem. Éreztem, hogy nincs megállás. Vége. A kezeimmel gyorsan levettem kezeit a nyakam körül, mert muszáj volt eltávolodnom tőle. Láttam a megbántottságot és a szomorúságot a tekintetében, de nem tehettem mást. Amilyen gyorsan érkeztem, olyan hamar el is tűntem. A bejárati ajtó becsapódásával sikerült kirekesztenem a hangokat a fejemből. Az illatát, a barna szemeit, a mézédes csókját. Nem lehetek a közelébe, és ha ehhez az kell, hogy elmenjek, hát megteszem. Ezúttal túl nagy lenne a fájdalom, melyet Rose maga mögött hagyna, ha megtalálná őt. Nem hagyom, hogy bántsa őt. Ami azt jelenti, hogy többet nem láthatom. A gyönyörű barna szemeket, melyek lassan két éjszaka nem hagynak aludni.

~ ~ ~

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Nem is fordultam hátra, csak futottam. Azt hittem azzal, ha szaladok, ki tudom őt zárni az elmémből. Fogalmam sem volt hova, vagy meddig, egyszerűen csak muszáj volt. Éreztem, ahogy a hűvös, őszi szél belekap az ingembe, s átfutott a hideg a hátamon. A felsőm alá is bekúszott, ezzel libabőrt okozva a testem minden pontján. A kocsim nem messze parkolt attól a helytől, ahol ma megtámadták Roset. Nem mentem el. Ő úgy tudta igen, de nem tudtam. Hiba volt. El kellett volna mennem, viszont azt hittem talán szüksége lesz rám. Bolond voltam. Miért pont rám lenne szüksége, amikor a házban hemzsegnek a vámpírok?! Ha elmentem volna, most nem akarnék vissza menni hozzá, hogy a karjaimba kapjam és felvigyem a szobájába, ahol az ágyra fektetve a magamévá tenném. Régen volt egy gyönyörű nő, aki iránt hasonló érzéseket tápláltam, de azóta senki iránt nem éreztem így. Most sem értem, hogy mi ütött belém. Messzire mentem azzal, hogy csókot loptam tőle. Méghozzá nagyon messzire. Nem lett volna szabad, mert most sokkal jobban vágyom a közelségére, mint két napja, mikor megláttam az iskola előtt. Viszont ha a közelembe engedem, meghal, hiszen ő soha nem fogja hagyni, hogy akárcsak egy percre is boldog legyek. Mindig is ő volt a középpontban. Az fájt neki a legjobban, ha boldogok voltunk. Attól félt, hogy ez miatt esetleg elveszít minket.

De ez butaság volt, mert mi együtt leszünk örökkön - örökké. Történjen bármi, soha nem veszítene el minket, de már megtanultam, hogy nem szabad közel engednem magamhoz senkit. Nem fogom hagyni, hogy őt is bántsa. Ha kell, én magam fogok tört döfni a szívébe, hogy megállítsam. A futás miatt kiizzadtam. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, majd folytak végig az arcom mentén. Egy simítással le is töröltem őket. Ezután pedig kinyitottam a kocsim ajtaját, mely egy fekete porsche panamera turbo volt. Imádtam a kocsit. Leginkább a gyorsaságát. Mielőtt beszálltam volna a kocsiba, megálltam egy pillanatra és hátra néztem a vállam fölött. Tudtam, hogy értelmetlen, hiszen már rég nem látszik a háza, de akkor is egy belső hang erre késztetett, és én hagytam neki, hogy legyűrjön. A távolban minden csendes és sötét volt. A szél hangját lehetett néha – néha hallani, ahogy belekap a falevelekbe. A tekintetem nem tudtam levenni arról a pontról, ahova Rose házát képzeltem. Hihetetlen, hogy mennyire kívánom őt, miközben pontosan tudom, hogy úgy is halál lesz a vége. Mindig az a vége. Ezekkel a szomorú gondolatokkal fordítottam hátat, s ültem be a volán mögé. Ezután bekapcsoltam az övet, beindítottam a kocsit, s csak nyomtam a gázt. A tájak elsuhantak mellettem, s észre se vettem, de megérkeztem arra a helyre, melyet jelenleg az otthonomnak hívtam. Egy elhagyatott ház volt, oda ugyanis nem kell, hogy behívjanak. Pont megfelelt az igényeimnek. Kicsi volt, de otthonos. Egyelőre még egyedül vagyok itt, viszont gondolom, hamarosan már többen leszünk. Főleg ha megtalálom végre a bátyámat, Klaust és általa Rebekaht is. Engem csak az érdekel, hogy hol van a családom. Többé már nem érdekel Klaus és a paranoiája. Többé nem hagyom, hogy uraljon engem. Én csak boldog akarok végre lenni. Letelepedni egy nő mellett, s gyerekeket nevelni, még ha vámpírként erre képtelen is vagyok, hiszen nem tudok utódot nemzeni. De ez cseppet sem zavar, merthogy rengeteg módja van, hogy manapság valakinek családja legyen. Habár Klaus sose fogja hagyni ezt. Tudom. Ismerem. A lépcsőn ballagtam felfelé, amikor eszembe jutott Rose gyönyörű arca. A mogyoróbarna szemek, melyek fel – felvillantak a szemem előtt. A bal kezem a zsebembe csúsztattam, míg a jobbal a korlátot markoltam, s húztam végig felfelé a lépcsőn. A bal kezemmel hozzáértem a telefonomhoz, s rögtön eszembe jutott a ma este. Ezután mindent újra lejátszottam a fejemben. A találkozást, azt, hogy behívott engem, mert megbízott bennem, a kakaót a konyhában, mit még soha nem ittam, s a csókot, mely feledhetetlen volt. A lépcső tetején leültem a földre, s elgondolkodtam azon, hogy most mihez is kezdjek Roseal. Percekig csak ültem a lépcső tetején, s elmélkedtem, hogy mi is legyen a kialakult helyzettel, mely a két nap alatt létre jött kettőnk között. Végül, mivel nem jutottam előrébb inkább felálltam, s bevonultam a fürdőszobába, villámgyorsan lefürödtem, majd egy alsógatyát és egy pólót kaptam magamra, és befeküdtem az ágyba. A kezem a fejem alatt volt, míg a hátamon feküdtem, s végig csak a plafont bámultam. Még mindig nem tudtam mihez kezdjek, de egy valamit tudtam. Nem fogom engedni, hogy bárki más hozzá érjen Rosehoz rajtam kívül. Garantálom. Végül előkaptam a telefonom a nadrágom zsebéből, mely az ágyam mellett hevert a földön, s rákattintottam az utolsó hívó számára. A számot átírtam névre. Rose Salvatore. Ezek után egy üzenetet küldtem neki, mely csak pár szóból állt, de mégis minden egyes szó lényegre törő volt.

~ ~ ~

Elijah Mikaelson. Ez a név visszhangzott a fejemben, miközben a férfi a konyhában a falnak döntött. Nem érzékeltem az arcát, mert a sötét szoba eltakarta előlem azt, egyedül csak a szemeit láthattam, mely mélyrehatóan tekintett rám. A következő pillanatban ajkai ajkaimra tapadnak…..

- Rose, kelj már fel végre!! – hallottam egy messzinek tűnő hangot, majd oldalra fordulva leborultam az ágyról. Hangos nevetés hallatszott a szoba minden pontján. Egyszerre több ember nevetését lehet hallani. A kezem kicsit felhorzsolódott, ahogy a szőnyegre borulva kissé megcsúszott azon. A kezeim dörzsölgetve ültem fel a padlón, amikor feltűnt, hogy nem a szobámban vagyok az ágyamban, hanem a nappaliban a kanapén. Azaz már a földön. A szemem résnyire nyitottam, mikor észrevettem, hogy Zach bácsi fél méterre mellettem állt és nevetett, mialatt Damon, Stefan és Elena velem szemben az ajtónál álltak és onnan visszhangzott a nevetésük. A szobába pont ebben a pillanatban lépett be Cass, aki amint észrevette, hogy a földön vagyok és mindenki nevet körülöttem rajtam kívül, az ő ajkai is felfelé gördültek, majd pedig ő is nevetni kezdett. Szerintem fogalma sem volt mi történt, de nevetett a többiekkel, mert ki nem maradna egy ilyen buliból. Komoran álltam fel, s egyenesen Damonnel találtam szemben magam. Rögtön elkapott a hányinger, ezért inkább felkaptam a takarót, rendbe tettem, s a helyére raktam. A párnákat is megigazítottam. A dohányzóasztalra néztem, s feltűnt egy bögre, melyben, hajnalban még egy újabb adag kakaó volt, miután Elijah ismét eltűnt. A többire nem is emlékeztem, de ezek szerint nem mentem vissza a szobámba, hanem letelepedtem a kanapén. Talán nem akartam Cassandrát felébreszteni, avagy inkább csak egyedül lettem volna, azok után, hogy a titokzatos Elijah megcsókolt engem. Lehunytam a szemem és újból eszembe jutott a csók. A kezem az ajkamhoz érintettem, mikor mindenki elhallgatott a szobában. Ezzel sikerült felhívniuk a figyelmem, ezért lassan kinyitottam a szemem és konkrétan mindenki azt bámulta, ahogy a kezem az ajkaim simogatták. Vagyis sikerült lebuktatnom magam. A következő pillanatban fogtam magam és egyenes háttal, felszegett fejjel kisétáltam a nappaliból, majd felszaladtam a lépcsőn a szobámba. Legszívesebben vettem volna egy forró fürdőt, de nem volt időm rá. Várt a suli. Tehát ahelyett, hogy a zuhany alá léptem volna, inkább kinyitottam a gardróbszoba ajtaját és felkaptam egy fekete tapadós nadrágot, meg egy piros kockás inget. Ezután a fürdőbe mentem, ahova már Cass is követet, nyomában Zach bácsival. A földön ott hevert a tegnapi ruhám, ami vértől ázott volt. Hirtelen minden jókedvem elszállt, s egy pillanatra a félelem érzése futott át rajtam. Végül ismételten nem foglalkoztam vele, csak felkaptam a fésűt s kifésültem a csomókat a hajamból, utána fogtam magam és egyszerűen csak kisétáltam a fürdőből.

- Tudom, hogy jól vagy Rose…, de biztos, hogy ma iskolába szeretnél menni?! - kérdezte meg aggódva Zach, aki jelen pillanatban elém állt, hogy még véletlenül se tudjak elszökni előle.

- Zach bácsi…, kérlek. – mondtam szomorúan, amikor újra előtörtek az emlékek. – Mondanám, hogy jól vagyok, de hazugság lenne. – válaszoltam neki, miközben a szemeibe tekintettem. – De nem fogom hagyni, hogy Melissa vagy az apja győzzön. Ha kell, felveszem a harcot, mert nem fognak tönkretenni. – mondtam mindezt felszegett állal. – Különben is Cass végig mellettem lesz. Nem lesz semmi bajom. – nyugtatgattam tovább Zachet. – Szeretlek. – mondtam lágyan egy hatalmas öleléssel és egy arcra puszival. Ezután a táskám kerestem, de rájöttem, hogy a kocsimban maradt. Tehát csak a könyveket ragadtam magamhoz, s vonultam végig a házon. Kint már Cass várt a kocsiban. Én pedig beültem, s már indultunk is, hogy végigszenvedjünk egy újabb napot a suliban. A város felé közeledve megálltunk a kocsimnál. A férfi és a szíve is eltűnt, de a vére még mindig a földön fénylett. Én ki se szálltam a kocsiból. Cassandra hozta el az összes cuccom. A táskám az ölembe nyomta, én pedig kipakoltam a tegnapi cuccom, s helyette a mait tettem bele. Újra a gázra lépet, de én még visszafordultam egyszer, amikor ismét előtörtek belőlem az emlékek. Ahogy ott vergődtem a férfiak között. A látóteremben már rég nem látszott a kocsim, de valahogy mégse tudtam nem rá gondolni. A megmentőmre, aki később csókot lopott tőlem, aztán se szó, se beszéd magamra hagyott a gondolataimmal. Előrefordultam az ülésen s csak az elsuhanó tájat figyeltem. A kezeimet a táskámra tettem, amikor valami furcsa, kemény dolog vonta magára a figyelmem. Lepillantottam a táskám azon részére ahol az a valami volt. Kicipzáraztam a hátizsákot, majd kivettem belőle egy téglalap alakú, piros csomagolópapírba bújtatott dobozkát. Egy fehér masni ölelte körül az ismeretlen dolgot. Kíváncsian tekintettem hol Cassre, hol a dobozra. Beértük az iskola parkolójába és Cassandra lelassított, majd beparkolt a szokásos helyére. Ezután leállította a motort és kíváncsian felém fordult. Én pedig habozás nélkül kicsomagoltam a dobozt. A kezemben pedig nem más volt, mint egy telefon. Méghozzá nem is egy olcsó darab. A kezemben tartottam egy 250$ - os telefont. Egy piros Samsung Galaxy A3 – t vett nekem valaki, plusz egy hófehér tokot is. Amikor kivettem a dobozt a csomagolópapírból egy kártya esett ki.

- Ki küldte a telefont? – kíváncsiskodott a volán mögül Cass.

- Fogalmam sincs, de derítsük ki. – válaszoltam nem teljesen kielégítve a kíváncsiságát, mialatt a kezembe fogtam a kártyát.

A kezeim lassan szétnyitották a kártyát, amin ez állt:

„Sajnálom, hogy tönkretettem a telefonod.”

- Nincs rajta név. – mondtam Cassnek, aki erre elszomorodott.

- Akkor ez azt jelenti, hogy van egy titkos rajongód. – lelkesedett fel újra a barátnőm. – Nem tudod, hogy ki lehet az? – kérdezett rá.

- Egyáltalán nem tudom, ki lehet. – próbáltam füllenteni Cassandrának, hiszen pontosan tudtam, hogy ki volt az, aki a telefont vette nekem.

- Azt írja az üzenetben, hogy sajnálja, hogy tönkretette a másik telefonod, szóval ne próbáld meg nekem beadni, hogy nem tudod, hogy ki küldte. – szegezte nekem a tényeket Cass, miközben mindent sejtető pillantást vetett rám.

Soha nem tudtam igazán hazudni. Valahogy mindig sikerült lebuknom. Általában azért, mert ilyenkor elfordítom a tekintetem róluk, hiszen ha épp hazudok, nem tudok az emberek szemébe nézni.

- Jól van. – adtam be a derekam. – Szóval, aki a telefont vette nek..

- Csak azt ne mond, hogy az a férfi volt, aki tegnapelőtt mindenhová követett téged. A fekete szemű, nemes herceged. – mondta mindezt mosolyogva.

- Rendben, akkor nem mondok semmit. – mondtam neki, vagyis inkább az ablaknak, hiszen eközben kifelé bámultam. Néztem, ahogy a diákok elsétálnak a kocsi mellett, besietve a suliba, hogy még az órák előtt kibeszélhessék a tegnapi, avagy a korábbi szaftos pletykákat. A távolban észrevettem Melissát, ahogy a barátainak és még pár előkelőbb ember gyerekének meséli a tegnapelőtti történéseket. Legalábbis gyanítom, hogy rólam lehet szó, hiszen közben folyton az orrára mutogat. Cassandra csendben ül a volán mögött. Ráemelem tekintettem, hogy megnézzem milyen súlyos a helyzet. Eközben ő végig engem bámult, tátott szájjal.

- Ő volt, aki tegnap megmentett téged igaz? – kérdezett rá, pedig már rég tudta a választ.

- Igen. Elijah volt az, aki a suliban utánam leskelődött, és az is, aki megmentette az életem. – vázoltam fel neki tömören a dolgokat.

- Akkor most szépen mindent elmesélsz nekem! Mégpedig azonnal!! – mondta az ujjával is figyelmeztetve engem, de közben felfelé görbült a szája. – Minden részletet hallani akarok. MINDENT!! – hangsúlyozta ki ezt az egyetlenegy szót.

- Ahogy a kis boszi kívánja. – mondtam neki, pedig tudtam, hogy utálja, ha így hívom. Mikor láttam, hogy szóra nyitja a száját, belekezdtem a mesélésbe. – Szóval, addig te is tudod, hogy megéreztem, hogy valaki figyel engem. De nem tudtuk, hogy ki az. Tehát tegnap egész nap valami furcsa érzés kerített a hatalmába, de nem foglalkoztam vele, mert úgy gondoltam ez mind Damon miatt van. Aztán hazafelé jöttem az úton, amikor defektet kaptam. – meséltem el minden egyes részletet lehunyt szemmel. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, mialatt lehunyva tartottam a szemem és újra felidéztem a tegnap estét. – Szóval, aztán egy másik autó jött, s a rossz előérzett csak fokozódott. Aztán négy vámpír szállt ki a kocsiból, s támadott rám. Amikor azt hittem esélyem sincs megmenekülni felbukkant Ő. Megölt egy vámpírt, a többit meg szaladni hagyta, hogy engem megmentsen. Azután adott a véréből, s így sikerült meggyógyulnom. Végül bemutatkozott és elmondta, hogy Elijah Mikaelsonnak hívják. Váltottunk pár szót, de nekem végig az járt a fejemben, hogy mennyire szeretném megcsókolni őt. Végül is nem tettük meg, csak haza hozott és hát… ott hagyott engem veletek. Elment, pedig mennyire szerettem volna, ha marad. Mindegy. Szóval ott tartottam, hogy hazahozott. Aztán az éjszaka nem tudtam aludni, folyton az a jelenet játszódott le előttem, ami aznap este történt. Végül feladtam az alvás lehetőségét, s kimentem az erkélyre, mert téged viszont nem szerettelek volna felkelteni. Hűvös volt kicsit az idő, s a kezem végül a zakó zsebébe csúsztattam. Ahol találtam egy telefonszámot, s tudod, milyen kíváncsi természetem van. – mondtam Cassnak, aki ismét szóra nyitotta volna a száját, de én újból belé fojtottam a szavakat.

- Mond, hogy nem hívtad fel. Kérlek! – sikerült mégis szóhoz jutnia Cassnek.

- De, felhívtam. – mondtam végig fenntartva a szemkontaktust. – Aztán, letettem. Mivel aggódott értem átjött hajnalban, s annyira megijesztett, hogy sikerült ledobnom a telefonom, ami darabokra tört. Végül… behívtam… a házba… - mondtam halkan, tagoltan, lesütött szemekkel. Ebben a percben épp a telefonom dobozán egy pici pöttyöt kezdtem tanulmányozni.

- Mit csináltál?! – emelkedett meg a hangja a kérdés vége felé. – Azt hallottam, hogy behívtad a házadba, de ez képtelenség, hiszen te nem tennél ilyet. – mondta, mialatt le nem vette volna a tekintetét rólam. Éreztem a tarkóm bizsergéséből, hogy most minden idegszálával rám figyel.

- Jól hallottad Cassandra. – álltam már én is a pillantását. – Behívtam, s meg kínáltam egy bögre kakaóval is. Vagyis kettővel. Végül nem sokat, de beszélgettünk. Csakhogy eközben valaki épp ezt az időt választotta arra, hogy lejöjjön a konyhába inni, s mivel Elijah nem akart lebukni, merthogy egyelőre senki nem tudhat a létezéséről, elbújtunk az ajtó mögött. Ő meg túl közel volt hozzám, s végül hát…

- Rose Salvatore, azt ne mond, hogy megcsókoltad! – mondta döbbent hangon.

- Nem, nem csókoltam meg. – mondtam, s hallottam, ahogy Cassnek egy nagy kő esik le a szívéről.

- Hála istennek, hogy nem tetted meg. – mondta egy mosoly kíséretében.

- Ő volt az, aki megcsókolt ENGEM. – mondtam neki kihangsúlyozva egyes szavakat, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Minden érzelem nélkül, majd fogtam a táskám, az új telefonom, s kiszálltam a kocsiból. Magára hagyva a döbbent Cassandrát.

9.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Rövidnadrágban és egy szál trikóban léptem ki a fürdőszoba melegéből a hűvös, csendes és teljesen kivilágított szobámba. Zachnek azt mondtam korábban, hogy minden rendben, hogy jól vagyok. De ez nem igaz, semmi sem volt rendben. Valahogy mégis boldogság járta át a testem. Az ágyamhoz érve a lábaim a puha szőnyegbe mélyesztettem, s a kezem közé vettem a sötét zakót, mely a paplan felett hevert. Először csak figyeltem a felsőt, később már az orromhoz emeltem, mert kíváncsi voltam, hogy még mindig olyan illata van – e mint a hercegemnek. Nem csalódtam. Orrom a puha anyaghoz ért, s már meg is éreztem azt a különleges kölni illatot, mely a zakóból áradt, de pont csak annyira, hogy az ember elmerülhessen az illatok egzotikus világában. Korábban még soha nem éreztem ehhez fokható illatot. Nem tudom, mi volt ez, csak annyit tudtam, hogy egyszerűen csodálatos volt. Már percek óta a zakót szagolgattam, amikor Cassandra rohant be az ajtómon. Épp, hogy csak megpördültem a tengelyem körül, már a karjai közt is voltam, s éreztem, hogy sikerül végre megnyugodnia. A bal kezemmel átöleltem, míg a jobb kezemben továbbra is a zakót tartottam. Gyorsan kapkodta a levegőt, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon gyorsan érkezett ide. Most az egyszer nem is bántam, nem szerettem volna egyedül lenni... féltem. Sok esetben erősnek tűnök, de egyáltalán nem vagyok az. Egy ilyen este után pedig nem vágyok másra, csak a legjobb barátnőmre és a meleg ágyamra. Cass már nem ölelt tovább, hanem a kezei közé vette az arcom, s mélyen a szemeimbe tekintett.

- Tudom, hogy ma már sokszor feltették neked a „jól vagy” kérdést, ezért én nem traktállak vele, de muszáj volt látnom téged, hogy tényleg minden rendben van – e veled. – mondta aggódva Cass.

- Köszönöm. – válaszoltam halkan, mert nem volt erőm a beszélgetéshez. Csak ennyire futotta a hangomból. Ezután megfordultam, felhajtottam a takarót, lassan belebújtam a zakóba, amit Elijah itt hagyott nekem, s bemásztam az ágyba. Cass betakargatott, mint oly sokszor régen; csak a fejem látszott ki. A lábaim a hasamhoz húztam, míg végül magzati pózban feküdtem az ágyban, csendben. A szemeim lehunytam, s megpróbáltam mindent kizárni a tudatomból. Cassandra eközben gyorsan levetkőzött, s a még mindig itt lévő pizsamájába bújt. A következő pillanatban azt éreztem, hogy az ágy túlsó vége besüpped Cass súlya alatt, végül meleg kezek ölelték át a derekam, s érzem Cass meleg testét a hátamon, ahogy a meleg lehelete az arcom súrolja. Ezután nem emlékszem már semmi másra.

 "Halál. Egyetlenegy szó, mely képes örökre emberéleteket megváltoztatni. Úgy képzeltem el, hogy akkor következik be, amikor már kiöregedtem ebből a világból, ha már nincs rám szüksége a férjemnek, a gyermekeimnek, vagy akár az unokáimnak. TÉVEDTEM. A halál gyorsabban jött, mint az elalvás, ijesztő és hideg, de a szerencsések élhetnek még előtte, viszont az olyanoknak, mint én, nem jár a boldogság. Rettentően félek, de tudom, hogy anya és apa csak arra várnak, hogy belépjek a mennyország kapuin, és újra együtt lehessünk. Talán még Gail nénit is láthatom. Végre meglelhetem a boldogságom, mit oly régóta keresek, s mit eddig nem találtam meg. Látom anya ragyogó kék szemét, mely végigkövet a kikövezett úton. Eközben apának ismerős gödröcskék jelennek meg az arcán, mosolyog. Mindketten csak rám várnak, a kezem feléjük nyújtom, de mielőtt hozzájuk érhetnék, valami elkezd lefelé húzni.

Megpillantom a testem, ahogy a négy vámpír az életem szívja ki belőlem. Ezúttal csak a fájdalmat érzem, már nincs boldogság, öröm. Itt már csak a szenvedés és a fájdalom maradt meg. Anyuék arca egyre csak távolodik tőlem, de nem adom fel és továbbra is a kezem nyújtom feléjük, viszont a szüleim ezúttal már nem mosolyognak... szomorúak. Nem tudom miért, aztán látom, ahogy apa átkarolja anyát, miközben anyának a könnyei patakokban folyik le az arcán. Anyámmal egymásra nézünk és gyengéden bólint egyet, megértettem mire gondol.

A következő pillanatban már csak a sötét tájat látom a vámpírok mögött. A vér fémes bűzét, s a fogva tartóim fogait, a testem minden pontján. Már tudok harcolni, de egyedül nem megy, anyáékhoz fohászkodom, hogy segítsenek. Ezután megjelenik Ő. Éreztem, nem is, tudtam, hogy meg fogok menekülni, segíteni fog az őrangyalom, mindig és mindenhol. Megölte az egyik támadom, de a többit nem, hiszen velem foglalkozott ahelyett. A fekete szemeit rám emeli és beszél hozzám, de a tudatom csalfa játékot űz velem, s nem közvetíti tovább a hallottakat, így nem értem, amit mond. Csak nézem a gyönyörű fekete szemeket, melyek álmomban már oly sokszor elvarázsoltak. A kezemmel végigsimítok az arcán, majd a tarkójánál fogva magam felé húzom, hogy ajkammal végre egy apró csókot leheljek ajkaira. Mindeközben egy név jut az eszembe: ELIJAH MIKAELSON…."

Hirtelen ültem fel az ágyban, a testem verejtékben ázott. A homlokomon izzadság cseppek folytak végig, miközben a kezemet apró remegések hagyják el, a jobbal végigsimítottam az ajkaimon. Lehunytam a szemem s próbáltam visszaemlékezni a megmentőmre, de mindhiába, az agyam újra csúfos játékot űzött velem, s nem volt hajlandó elképzelni a férfit, kire oly nagyon és mélyen vágytam. Lepillantottam és észrevettem, hogy Elijah zakója még mindig rajtam van. Újra megszagoltam, de ezúttal alig érezni az illatát, most leginkább csak a saját illatom érzem. Szomorúan elengedtem a zakót, felhajtottam a takarót, majd a lábam újra a puha szőnyegre helyeztem. Halkan felálltam, de a sötét miatt alig láttam valamit. Egy másodperc elejéig csak álltam ott, a sötét szoba közepén, s próbáltam hozzászoktatni a szemeim a sötétséghez. Végül miután minden körvonalazódni látszott, léptem egyet, majd még egyet. A lábaim egyenesen az erkélyhez vezetek, ahol elhúztam a függönyt. A hold gyönyörű ragyogása egy pillanatra megállásra késztetett, gyönyörködtem a látványban, majd nagyon halkan a kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, mialatt imádkoztam, hogy ne nyikorogjon. Kilépve hűs levegő csapta meg a lábaimat. Óvatosan lépkedtem, míg az egyetlenegy kerti bútordarabhoz nem értem, mi az erkélyt díszítette, az említett szék párnás volt. Mikor leültem a hideg átcsapott a rövidnadrág vékony anyagán is, de nem zavart, bár a zakót kissé összehúztam magamon, mert a hideg a felsőm alá is besurrant. A tekintetem újra a holdra tévedt, majd egy fekete szempár kúszott vissza a tudatomba. A kezeim a zakó zsebeibe csúsztatva egy furcsa dolgot tapintottam meg, megragadtam s kiemeltem a papírt. A cetlin egy telefonszám volt látható, semmi több. A kíváncsiság furdalta az oldalam, ezért visszalopakodtam az éjjeliszekrényemhez, s megragadtam a telefonom, majd újra kislisszoltam az erkélyre, vissza a helyemre. Ismét kényelembe helyeztem magam, a hold ragyogó fénye mellett feloldottam a telefonom kódját és bepötyögtem a telefonszámot a készülékbe. Egy pillanatig eltöprengtem azon, hogy felhívjam – e a számot vagy inkább hagyjam a dolgokat úgy, ahogy vannak. Aztán rájöttem, hogy nincs veszíteni valóm. Végül a tárcsázás gombra nyomtam, s a telefonom egy pillanattal később már ki is csenget. Pont úgy, ahogy az én szívem is vert, lassan, ütemesen. Aztán az éj csendjét egy ismerős hang szakította félbe.

- Elijah Mikaelson. – szólt bele a vonal túloldaláról az őrangyalom, mély, férfias hangon.

Egy pillanatig szóhoz se jutottam, észre se vettem, hogy nem beszélek, addig míg Elijah nem figyelmeztetett engem.

- Hahóó… - mondta már kicsit ingerültebb hangon.

- Szia… - suttogtam nagyon halkan bele a telefonba. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni az ismeretlen telefonszámot.

- Rose?! – jött a meglepett hang a túloldalról.

Ahogy kimondta a nevem, a testem bizseregni kezdett, a szívem hevesebben vert, s már nem fáztam többé. Nem vágytam semmi másra csakhogy, újra kimondja a nevem…

- Miss Salvatore?! Miért nem válaszol?! – kérdezte meg Elijah kedvesen.

- Én… öhm… sajnálom, hogy telefonáltam. Aaa… zakójában volt a cetlin egy telefonszám, én pedig felhívtam és ezután kiderült, hogy magát hívtam. – hadartam el egy levegővel a mondatot. - Sajnálom, én… nem akartam zavarni. - Majd gondolkodás nélkül bontottam a vonalat. A telefont még mindig az ujjaim közt szorongattam, annak ellenére, hogy nem is ismerem a férfit, valami mégis vonz engem. Talán a fekete szemei, a barna hajzuhatag, mely kihangsúlyozza nemes arcvonásait, az ajkai, mik folyton vonzzák a tekintetem, a lágy, férfias hangja?? Nem tudnám megmondani. De ez ŐRÜLTSÉG, hiszen ő egy VÁMPÍR. Biztos félreértem a kis halk hangokat, melyek azt súgják, hogy újra hívjam fel őt. A kezemmel gyengéden megütöttem az arcom, ki akartam törölni őt a fejemből. Felálltam, s a korlátra támaszkodtam, miközben újra a holdat figyeltem, nem sokkal később rezegni kezdett a telefonom. Észrevettem a telefonszámot, s úgy döntöttem nem veszem fel. Az ujjaim egy pillanatra a zöld gombra helyeztem, de helyette mégis a piros gombot nyomtam meg. Fogalmam sincs, mi történik velem épp, de nem tetszik, a lehető legrosszabb érzés, mikor egy olyan valakit kedvelsz meg, akit nem lenne szabad. Vámpír… folyton - folyvást ez zakatol a fejemben. Ez az egész nagyon – nagyon rossz, tudom, de akkor miért van az, hogy csak rá tudok gondolni?! Hogy szeretném, ha a közelemben lenne?! Ha ajkaival csókot lopna az ajkaimról?! Nem értem magam, olyan után vágyakozok, ami után nem lenne szabad, ez pedig megrémít.

- Jó estét, Miss Salvatore!– szólalt meg egy hang a hátam mögött.

Egy hangos sikítás kíséretében a telefonom a földön landolt és darabokra tört. Elijah is és én is lehajoltunk, amivel csak azt értük el, hogy a fejünk egymásnak ütődött. Mindketten odakaptuk a kezünk, de a tekintetét még véletlenül se szakította volna el rólam. Újra lehajoltam, hogy felszedjem a telefonom darabjait.

- Nagyon sajnálom, nem akartam megijeszteni, de nem vette fel a telefont és aggódtam maga miatt. – mondta bocsánatkérően, miközben lehajolt és segíteni kezdet.

- Semmi baj. Én csak… nagyon megijedtem. – válaszoltam egy halvány mosollyal, hogy tudja, egyáltalán nem haragszom rá.

- De most miattam összetört a telefonja.

- Ne törődjön vele, majd holnap veszek egyet magamnak.! – mondtam bátorítóan. – Amúgy is újat akartam már venni.

Miután felszedtük a telefon darabjait, beléptem a szobámba, s mindent a kukába dobtam, kivéve a kártyát, azt az asztalra helyeztem. Megfordultam abban a hitben, hogy Elijah majd követ engem, de ez nem történt meg. Atán kapcsoltam, hogy ameddig nem hívják be, nem tud belépni a házba. Mivel Zack és én vagyunk a ház tulajdonosai nekem is jogom van behívni bárkit. Az ajtóhoz sétáltam, s a kezem a kilincsre helyeztem. A fejem az ajtónak döntöttem s az őrangyalomra néztem. Kár volt a tekintetét keresni, mert megint ott tartottam, hogy a hangom szabadságot vett ki, mindig ez van, amikor a közelemben van. Hangosan megköszörültem a torkom, s a tekintetem elszakítottam az ajkairól, vissza a szemeire.

- Mr. Mikaelson, lenne kedve bejönni? – suttogtam el a szavakat, melyek önkéntelenül is kicsúsztak.

- Miss Salvatore, tudja, hogy nem lenne szabad ezt a kérdést feltennie?! – suttogta el a kérdését Elijah, miközben egyre közelebb és közelebb jött, végül megállt az ajtótól pár centire.

- Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ha egyszer behívom ide magát, akkor onnantól kezdve nem lehet innen kitiltani. – világosítottam fel Mr. Mikaelsont.

- De ha tudja… akkor miért hív be? – kérdezte meglepődve Elijah.

- Mert teljes mértékig megbízom magában. – válaszoltam neki őszintén, mialatt mélyen a szemeibe néztem.

Láttam a meglepődést az arcán, majd azt, ahogy harcol magával. Végül egy halvány mosoly hagyta el az ajkát, s bólintott, én pedig arrébb léptem, és beengedtem őt. A tekintetével az én tekintetem kereste, de mivel végig a földet bámultam megállt mellettem, ujjaival az állam alá nyúlt. Azt akarta, hogy a szemébe nézzek, én pedig képtelen voltam ellenállni. Érintésétől az állam bizseregni kezdet, a szívem újra hevesebben vert, s nem akartam, hogy elengedjen.

- Miért? – kérdezte Elijah suttogva.

- Nem tudom. – válaszoltam halkan és őszintén. – Fogalmam sincs.

Egyetlenegy szó, mégis mindent megváltoztat.

Az ajkai ismét olyan közel voltak, csak egy picit kellene előrébb hajolnom, s máris megcsókolhatnám. De rendre intettem magam, nem lehet. A tekintetünk fogva tartotta a másikét, végül Elijah elengedte az állam és a kezével most az arcomon simította végig. Mindeközben Cass hirtelen megmozdult, ezzel pedig sikerült felébresztenie minket a bódultságból. Megfogtam a kezét és magam után húzva kiléptünk a szobámból, végigsétáltunk a folyóson majd le a lépcsőn, végül a konyhában kötöttünk ki. Még mindig Elijah kezét szorongattam, pedig már nem volt szükség rá. Amikor végre rájöttem, hogy jó lenne, ha elengedném a kezét, szomorúság töltött el, mégis megtettem. A hűtőhöz léptem s kinyitottam, tejet kerestem, aztán a szekrényben kakaót, végül két bögrét szedtem le a polcról. Elkészítettem mind a két bögrébe a kakaót, majd a mikroba tettem egy percre. Visszafordultam és észrevettem, hogy Elijah még mindig áll, viszont a tekintetét nem szakította el rólam.

- Kérem, üljön le nyugodtan! – mondtam lesütött tekintettel. Mindig gondom volt azzal, ha valakinek a szemébe kellett néznem hosszabb ideig, kivéve talán Elijaht, vele valahogy könnyebben ment ez a dolog. Végül mikor megfordultam, hogy kivegyem a bögréket, feltűnt, hogy Elijah végre kényelembe helyezte magát. Ezután a két bögrével a kezemben ültem le az asztalhoz. A bal lábamat magam alá helyeztem, míg a jobb lábamat felhúztam a mellkasomig, ezt követően a bögrémet a kezem közé vettem, s a számhoz emeltem. Megkóstoltam a kakaót, ami végül leégette a nyelvem, egy pillanatig fájt, de aztán elmult. A kakaót újra a számhoz emeltem, de ezúttal megfújtam, mielőtt beleittam volna. A bögrém pereme felett Elijaht néztem, ahogy a saját italát tanulmányozza, mintha még soha nem ivott volna ilyet.

- Öhmm… kakaó. – mondtam nagyon halkan, igazából olyan halkan, hogy azt hittem csak képzeltem, hogy megszólaltam, hiszen Elijah nem reagált.

Egyre furcsábban vizsgálgatta a bögrét. Egy pillanatig néztem még, kortyoltam egyet a meleg italból majd a lábaimat a földre helyeztem, a kezemből a bögrét az asztalra tettem, s csak néztem Elijaht.

- Mr. Mikaelson, jól van? – kérdeztem meg, mialatt a kezem a kezére helyeztem. Ezzel sikerült visszazökkentenem a jelenbe.

Viszont még mindig nem szólt egy szót sem hozzám, csak rám emelte fekete tekintetét, mely most újra elvarázsolt. A gyomorgörcs ismét megjelent, a szívem is hevesebben vert, s nem vágytam másra, csakhogy a puha ajkai végre összeolvadjanak az enyémekkel, a gondolat hirtelen tört fel és nem hagyta abba, addig, míg a kezem el nem vettem a kezéről. Ezután mintha egy ollóval elvágtak volna egy madzagot, megszűnt minden képzelés, ábránd, álom.

- Sajnálom. – mondtam alig hallhatóan. – Meg sem kérdeztem, hogy mit szeretne inni, csak azt hittem…, hogy…. Mindegy nem lényeges, hogy én mit hittem. – magyarázkodtam, majd felálltam, s bögrémet a mosogatóhoz vittem, ezután visszasétáltam az asztalhoz, s már azon voltam, hogy elviszem Elijah bögréjét is, amikor hirtelen a kezével lefogta az enyémet. Kérdőn néztem rá, de ő ahelyett, hogy engem nézett volna, a bögréhez nyúlt és megkóstolta a kakaót. A tekintetét még mindig az italon tartotta, mikor visszahelyezte a bögrét az asztalra, üresen. Ezután végre rám emelte a tekintetét, s onnantól kezdve le se vette rólam. Istenem, miért lenne olyan nehéz egy mondatot mondania?! Miért tesz úgy, mint egy néma ember?! Kezdet idegesíteni a dolog.

- Kaphatnék még egyet? – kérdezte meg Elijah, miközben a keze még mindig fogva tartotta a karomat.

- Persze. – mondtam meglepett hangon, de amikor a bögréért nyúltam volna, rájöttem, hogy még mindig nem engedett el Elijah. – A kezem….

- Ooo… elnézést. Nem vettem észre. – mondta Elijah kicsit elvörösödve.

Ezek után újra elővettem a tejet és a kakaót, majd két perc alatt egy újabb bögrét készítettem a vendégemnek. Annak ellenére, hogy egyikünk sem szólt a másikhoz egy szót sem, valahogy minden tökéletesnek tűnt, úgy volt jó az egész, ahogy volt. Visszahelyezkedtem a székembe, mialatt Elijaht figyeltem.

- Miért jött el hozzám ma este? – csúszott ki a számon a kérdés, mi furdalta az oldalam.

- Azért Miss Salvatore, mert nem vette fel a telefont és előtte meg nem értettem, amit mondott. Azt hittem megint bajban van, csak megszerettem volna bizonyosodni arról, hogy jól van.

- De hát elég lett volna, ha a távolból figyel rám, hiszen már két napja, hogy ezt teszi. – világosítottam fel.

- Honnan tudja, hogy figyelem? – jött egy újabb kérdés Elijahtól, melyben volt egy kis meglepettség is.

- Hát, mert… - kezdtem bele a mondatba, de aztán rájöttem, hogy nem mondhatom, hogy mert érzem, mert minden másodpercben mikor fekete tekintetét rám emeli, az egész testem belebizsereg. Nem, ezt határozottan nem mondhatom neki.

- Szóval, honnan tudja? – tette fel ugyanazt a kérdést az őrangyalom.

- Én… csak tudom és kész. Inkább az a kérdés, hogy miért bámul engem. – dobtam vissza a labdát neki.

Erre persze már nem érkezett válasz, gondolhattam volna.

- Most mennem kell, mert ha meglátja, hogy magával vagyok, önt is bántani fogja, és ezt nem akarom. – hadarta el a mondatott Elijah.

- Tessék? Ki fog bántani? – jöttek sorba a kérdéseim, melyekre nem érkezett válasz.

Elijah felállt a székből, a bögrét az én bögrém mellé tette a mosogatóba majd megfordult, hogy elinduljon kifelé, de én előtte még elé álltam. Nem kellettek szavak, tudtam, hogy retteg valamitől, vagyis inkább valakitől. A kezem a vállaira helyeztem, amikor hirtelen felfigyelt valamire. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy az ajtó mögött vagyunk és Elijah a kezét a számra helyezi, mintha csak azt szeretné, hogy csendben maradjak. A tekintetem rá emeltem, mire ő elvette a kezét a számról és kétoldalt a falnál támaszkodott meg. Ezek után már én is hallottam a közeledő léptek halk zaját, tudtam, hogy valaki felébredt, ami azt jelenti, hogy észrevehetik Elijaht velem, miközben ő el szeretne rejtőzni. Az arca ismét túl közel volt és féltem, hogy ezúttal nem leszek képes ellenállni neki. A tekintete folyton a szemem és az ajkam között járt le – fel, mint egy lift. Egy másodperccel később hallottam, ahogy valaki bebotorkál a konyhába. Lámpát nem kapcsolt az illető, de láttam, ahogy a hűtő fénye felfénylik a sötét szobában, ezután egy üveg ásványvízzel a kezében kisétált a konyhából. Nem sokkal később már elhaltak a hangok, melyek megzavarták az éjszaka csendjét. A tekintetemmel újra az ő tekintetét keresem, ez idő alatt ő, a jobb kezét elvette a falról és végigsimított az arcomon.

- Nem szabad, nem tehetem meg. – suttogta nagyon halkan a szavakat, melyekről azt hittem, hogy csak az én képzeletem szüleményei.

A tekintete rabul ejtette az enyémeket, a kezei a hajam simították hátra. Az egyik ujját lassan végighúzza az ajkaimon. Láttam a tekintetében, hogy szeretné megtenni, de valamiért nem teszi meg. Ezek után minden olyan hirtelen és gyorsan történt, az egyik pillanatban még egymás tekintetét keressük, a másikban pedig ajkai az én ajkaimat súrolták. És én képtelen voltam ellenállni.

8.fejezet

                                                                               

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Megéreztem a vér fémes illatát. Csípte az orrom a bűz, de úgy tűnik az idegeneket nem zavarta. Megpróbálkoztam egy újabb sikollyal, de attól tartok ez már nem volt olyan hangos. Reméltem, hogy az első kiabálásom talán elhallatszott olyan messzire, hogy valaki a segítségemre siessen. Féltem. Nem is, inkább rettegtem. Kétségbeestem, mert rájöttem, ha meghalok, Zach bácsi egyedül marad. Újra abba a csapdában találná magát, amiből nem tud egymaga kikászálódni. Muszáj volt, hogy küzdjek. Nem magam miatt, hanem Zach miatt. De a vámpírok olyan erősen haraptak. Nagyon fájt és egy pillanatra, hagytam magam, mert arra gondoltam, ezáltal újra láthatom anyáékat. Lehunytam a szemem és olyan volt, mintha már előttem lennének. Azt mondták nekem, hogy küzdenem kell, de nem ment. Mindkét oldalt nagyon fájt a nyakam. A vér befolyt a pólóm alá, és fölötte is lefolyt egy kis vér, ezzel vérvörösre színezve a feliratot, ami amúgy is piros volt. Éreztem, hogy gyengülök. Feleszméltem, mert tudtam, hogy küzdenem kell. Megpróbáltam a kezem felemelni, amikor rájöttem, hogy a két napszemüveges férfi tartja fogva, mert onnan szívják magukba a véremet. A könnyeim patakokban folyt végig az arcomon, majd lehullottak a felsőmre, ahol eggyé olvadtak a véremmel. Nem számított már semmi. Tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem. Tisztában voltam vele, hogy ez az a pillanat, amit nem fogok túlélni, akárhogy is próbálkoznék. Legjobban azt sajnáltam, hogy én is beállok a sorba, és fájdalmat okozok Zachnek. 

Félig lehunyt szempilláim alól feltűnt egy árny, aki iramosan közeledett felénk. Azután már minden olyan gyorsan történt. Az idegen férfi a hátam mögé rohant és kitépte annak a férfinak a szívét, aki korábban a kést tartotta a nyakamhoz. A másik három férfi hirtelen elengedett engem, mert mindegyikük megijedt, az erősebb vámpírtól. Annak ellenére, hogy nem láttam a homályban a másik vámpírt, pontosan tudtam, hogy ki az. Ő volt az, aki tegnap mindenhova követett. Amikor a másik három férfi elengedett engem, zuhanni kezdtem. Vártam a becsapódás pillanatát, ami végül soha nem jött el. A hercegem elkapott engem, de ezzel futni hagyta a többi vámpírt. Arra gondoltam, hogy majd később megkeresi őket és leszámol velük, de nem érdeket, hogy megteszi – e vagy sem. Csak az foglalkoztatott, hogy most itt van velem, és hogy megmentette az életemet. Lassan a földre helyezett engem, én pedig még mindig félig lehunyt szempillákkal néztem fel rá. Egy halvány mosolyra még futotta tőlem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy megharapja a saját csuklóját, majd a kezét az ajkaimhoz teszi. Egyáltalán nem durván, hanem inkább lágyan. Adott választási lehetőséget, mert nem tette olyan közel hozzám. Én pedig megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megfogjam az övét és közelebb húzzam, de a cselekedetem végül kudarcba fulladt, s nem tudtam még csak megmozdítani sem. Egy röpke pillanatig eszembe jutottak anyáék, de rájöttem, hogy annak ellenére, hogy legszívesebben velük lennék, Zach bácsinak nagyobb szüksége van rám, mint nekem a szüleimre. Ezért nagyon lassan bólintani kezdtem, remélve, hogy észreveszi és közelebb hozza a csuklóját az ajkaimhoz. 

Az idegen férfi felfigyelt erre a gyenge mozdulatomra, s az ajkaimhoz érintette a kezét, amiből én inni kezdtem. Szemeim már teljesen nyitva voltak, a kezem pedig már sikerült felemelnem. Éreztem magamban az erőt, amit a vámpírok az előbb kiszívtak belőlem. Megemeltem a jobb karom és megfogtam a csuklóját. A nyelvemet kidugva még lenyaltam az utolsó csepp vért, ami éppen kifolyt a vékonyka pont alakú sebből. A következő pillanatban pedig már nem volt sehol a harapás nyoma. A bőr újra simává változott. Ez az egy jó dolog van a vámpírokban, hogy hamar gyógyulnak. Nagy nehezen sikerült felülnöm, de az is csak azért ment, mert az idegen férfi segített nekem. Mindkét kezemmel hirtelen a nyakamhoz kaptam, de a harapásoknak már nyoma sem volt. A kezeimet is megnéztem, de ott sem volt már látható. Ezután az idegen férfi szemébe néztem, de a hangomra még nem sikerült rátalálnom. Ő is engem nézett, majd a hajtincseket, amik a szemembe lógtak, a fülem mögé tűrte, azután a kezével végigsimított az arcomon. A keze nedves lett, hiszen a könnyeim még nem száradtak föl. A hangulat annak ellenére, hogy rémisztő volt, mégis kicsit bensőséges. Olyan volt, mintha évek óta ismerném ezt a fekete szemű idegent.

- A neved?! – tettem fel nagyon halkan a kérdést neki, mert még nem tért teljesen magához a hangom.

- Tessék? – kérdezett vissza az idegen.

- Nem tudom, mi a neved. – ismételtem el, de ezúttal már kicsit erősebben.

- Elijah. Elijah Mikaelson vagyok. – mondta miután már megértette a kérdésem.

- Rose vagyok. Rose Salvatore. – árultam el én is a nevem.

Ezután egy kis csend telepedett közénk. Én megpróbáltam felállni, ami még nem ment annyira, ezért Elijah segített nekem. ELIJAH! Illik a neve a külsejéhez. Bár még sohasem hallottam ehhez fogható nevet, de mégis ha ránéztem, a fekete szem és a nemes arcvonások tükrözték a nevét. Gyönyörű név egy nagyon jóképű vámpírhoz. Rájöttem, hogy szívesen megismerném közelebbről a már kevésbé idegenebb Elijaht. Mindenesetre, most csak szerettem volna haza jutni. De mielőtt ezt megtenném, még el kellett valamit intéznem. Gondolataimból a férfias hang ébresztett fel.

- Jól van, Miss Salvatore? – kérdezte, amikor észrevette, hogy egyelőre még képtelen vagyok megállni a saját lábamon.

Amikor kimondta a nevem a hátam libabőrős lett, a testem pedig bizserget. Beleremegtem abba a két szóba, hogy MISS SALVATORE!

- Azt hiszem… igen! – válaszoltam kedvesen egy újabb mosollyal együtt. – Köszönöm, hogy megmentett, Mr. Mikaelson. – súgtam halkan, mert a szemébe pillantottam és egy sokkal erősebb valamit éreztem. Nem tudom leírni, de most amikor belenéztem abba a sötét már – már fekete szempárba elkapott egy sokkal hevesebb érzés. Vágyakoztam utána. Minden porcikám arra vágyott, hogy megcsókoljon engem. Szerettem volna, ha megteszi. Mindennél jobban sóvárogtam azokra az ajkakra, melyen ott maradt egy kis vérfolt. A kezei ismét a derekam ölelik, én pedig egy lépést teszek felé, mire ő nem mozdul.  A szemeink rabul ejtik egymást, majd az arcom felé közelítem. Látom a szemeiben, hogy szeretné ő is viszonozni, de észreveszek egy halvány sugarat, ami annak ellenére, hogy csak egy másodpercig ragyogott, tudtam, hogy a félelem fénye. Ezért inkább a kezeimet a kezeire tettem és eltoltam magamtól. Amikor sikerült megállnom a lábamon egyedül, mindkettőnk arca felragyogott a boldogságtól. Ezután végre ő is megszólalt.

- Nagyon szívesen, bár nem tettem semmi olyat, amit más ne tett volna meg. – szerénykedett Elijah. – Igazából éppen a közelben voltam és meghallottam a sikolyát. – mesélte a férfi, s az öltönye zsebéből elővett egy fehér rongy zsebkendőt, majd beletörölte véres kezét.

Csak most tűnt fel, hogy véres a keze. Lepillantottam a lábamhoz és észrevettem egy szívet a földön. Furcsa borzongás futott át a testemen. Rájöttem, hogy még soha nem láttam egyetlen egy szívet sem. Ezután a tekintetem oldalra kaptam, ahol megpillantottam azt a férfit, aki nem rég még egy kést szorított a torkomhoz. Azonban még így is, hogy tudom, meg akart ölni, sajnáltam. Hiszen ő nem tett semmi rosszat, csak teljesített egy parancsot, amit kiadtak neki.

- Ha nem bántottam volna őt…., akkor ez most nem történik meg. – suttogtam nagyon halkan, s ismét végiggördült egy könnycsepp a már így is piszkos arcomon. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy elragadjanak az indulataim, de… b…bemocskolta a mama nevét… - halkult el a hangom, mikor erős kezek öleltek át.

- Nem a maga hibája volt. Hiszen nem tett semmi rosszat. Az a lány nagyon is megérdemelte azt a pofont tegnap. – mondta Elijah, miközben izmos karjaival gyengéden átölelt. – Szóval ő küldte ezeket a vámpírokat, Miss Salvatore? – kérdezte meg mialatt a kezével felemelte az állam.

Az ajkaink körülbelül fél méterre voltak egymástól és tudtam, hogy nem lenne szabad arra gondolnom, hogy mennyire elmerülnék bennük, mert nem fogja megtenni. Annak ellenére sem, hogy én a magam nevében mennyire vágynék rá.

- Nem Melissa volt, hanem az apja. – kezdtem el mesélni. – Az idegenek azt mondták, hogy Mr. Silverman üdvözletét küldi. – ismételtem vissza, amit korábban hallottam a vérszívóktól.

Majd az egyik kezemmel sikerült letörölnöm a könnycseppet, melyet talán a visszaemlékezés, talán a sokk váltott ki. Nem voltam benne biztos, hogy melyiktől is van. Ezután visszatettem mindkét kezem Elijah mellkasára, s ő csak gyengéden ringatni kezdett. A kezem alatt éreztem egyenletes szívdobogását. Az enyém ahhoz képest, mint egy dobpergés úgy vert. Viszont szép lassan kezdet minden visszaállni az eredeti állapotába. Egy pillanatig még egymásba karoltunk, majd szép lassan szétváltunk.

- Én… - kezdet bele Elijah. – Azt hiszem, ideje, ha haza megy, Miss Salvatore.

- Nem tudok. – jelentettem ki. – Nincs pótkerekem és itt térerő sincs, vagyis senkit nem tudok felhívni, hogy vontasson el. És ahogy láttam, Ön se autóval érkezett.

- Úgy gondoltam gyalog nem vesz… - kezdet bele egy újabb mondatba Elijah, de még épp időben fejezte be. – Szóval arra, gondoltam, hogy futva gyorsabban ideérek. – fejezte végül be a mondatott, de éreztem, hogy nem ezt akarta mondani. Mindenesetre ezzel most nem volt kedvem foglalkozni. Az elmélkedésből az ébresztett fel, hogy Elijah sebtében felkapott, de még meg várta, míg a karjaimat a nyaka köré fonom. Miután elhelyezkedtem, futni kezdett velem a karjaiban. Az erdő képe összemosódott, a két ház, amit elhagytunk kihaltnak tűnt. Sehol sem volt világítás vagy akárcsak beszédfoszlányok. Minden üresnek tűnt. Erősen kapaszkodtam Elijahba, mert nagyon gyorsan futott és meg kellett szoknom, hogy ilyen is van. Még soha senki, nem tett ilyet. De éreztem, hogy ajkam ennek ellenére mosolyra húzódik. A következő épület, ami bekerült a látómezőmbe a mi házunk volt. A fények világítottak kint is, pont, ahogyan bent. Elijah a bejárati ajtóig vitt engem, majd várt még egy pillanatot, mielőtt letett volna. Újra azok a szemek. A ragyogás. A vágy. A tekintete az enyémet kereste, s újra sikerült neki rabul ejteni őket. A következő másodpercben észrevettem, hogy ajkai a homlokomat súrolják. Én pedig lehunyt szemmel vártam a pillanatot, mely talán sosem jön el. Tudtam, hogy ennél több ma este nem fog kettőnk közt történni. Miután Elijah elengedte ajkaival a homlokom, lassan lábra állított. Egy röpke pillanat elejéig megingottam, amit ő segített kiküszöbölni. Ezután észrevettem, hogy leveti a zakóját, majd pedig rám teríti. A zakó meleg volt és pont olyan férfias illata volt, mint a gazdájának. Az illatok ezúttal elbódítottak. Mélyet szippantottam, próbáltam minél több aromát magamba szívni. A tekintetünk megint egymásba kapcsolódott, de ahogy a többi ez is csak rövid ideig tartott. A figyelmemet felkeltette, hogy hallgatózik.

- Ilyenkor már rég otthon szokott lenni. Biztos történt vele valami. – aggodalmaskodott Zach.

- A nagybátyja már nagyon aggódik maga miatt, Miss Salvatore. Jobb lenne, ha bemenne. – mondta Elijah, kissé szomorkásan.

- Én…, még egyszer nagyon köszönöm, amit ma értem tett, Mr. Mikaelson. – mondtam neki, pedig legbelül csak egyszerűen meg akartam csókolni. De visszafogtam magam. Nem tehettem meg.

- Tudja, hogyan hálálhatná meg nekem?! – kérdezte meg tőlem Elijah.

- Hallgatom Mr. Mikaelson. – válaszoltam rögtön.

- Arra kérném Miss Salvatore, hogy egyelőre ne meséljen senkinek sem a mi találkozásunkról. Most még nem szeretném, ha tudnának rólam. – vázolta fel az ötletét Elijah. – Ha rákérdeznek, mondja azt, hogy az őrangyala volt, aki segített magának.

- Most azonnal megyek és megkeresem. – hallatszott újra Zach bácsi hangja, bár nem volt vámpírhallásom, ezt még én is meghallottam.

- Miért nem szeretné, ha elárulnám magát? – kérdeztem vissza oldalra biccentett fejjel és felhúzott szemöldökkel.

- Ez egyelőre maradjon az én titkom. – mondta Elijah, majd kezet csókolt nekem.

A bóktól lehunytam a szemem, de megéreztem, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor távozott. A szemeim kipattantak, s elszomorodtam. Viszont tudtam, hogy még nem ment el, mert még mindig éreztem az a bizsergést, amit akkor szoktam, ha figyel engem. Sajnos amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment el. Belebújtam a zakójába és átöleltem magam. A sötétségbe bámultam remélve, hogy visszajön. A közelben egy kutya vonyítani kezdett, s a szél is feltámadt. Ezúttal a borzongás a hidegtől volt, nem pedig attól, hogy valaki a sötétben engem nézz.

 A gondolataimba mélyedtem, amikor meghallottam az ajtó nyikorgását. Megfordultam és három férfival találtam szemben magam. Zach kezében pedig egy telefon volt, amit épp Stefannak adott.

- Rose?! – kiáltott fel döbbenten Zach bácsi. Ebben a pillanatban lépett Elena is Stefan mellé.

Elengedtem magam, s csak álltunk és néztük egymást. A zakó pedig fokozatosan szétnyílt, így betekintést mutatott a pólómra. Éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Mikor rádöbbentem, hogy mit is láttak, azonnal összehúztam magamon a zakót, mert nem akartam, hogy jobban megrémüljenek a kelleténél.

- Úristen Rose… mi történt veled? – tette fel a kérdést Stefan, miután látta, hogy senki más nem tud megszólalni körülöttünk.

- Mr. Silverman rám küldött négy vámpírt, akik megtámadtak. Azután felbukkant egy erősebb vámpír, aki megmentett. – meséltem még mindig a sokkhatás alatt.

Ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkaimat észrevettem, hogy Zach egyre fehérebb és fehérebb lesz.

- Nincs semmi bajom, bácsikám. – mondtam sietve s gyorsan mellé léptem, mielőtt összeesne. – Tényleg, jól vagyok. – hazudtam. Csak nem tudtam eldönteni, hogy neki vagy magamnak.

- De hát… ki volt az a vámpír? – kérdezte meg Zach bácsi.

- Nem tudom, nem árulta el a nevét. Csak annyit mondott, hogy az őrangyalom.

Zach bácsi ekkor átölelt és ő is csak ringatni kezdett, ahogy korábban az őrangyalom is tette. Felfigyeltem Stefan és Damon szavak nélküli kommunikációjára s engem is érdekelt, hogy vajon miben sántikálnak.

- Zach bácsi, tudom, hogy szeretnél tovább ölelni, de nagyon szeretnék már lefürödni. - mondtam igazat, mert már nem bírtam elviselni ezt a mocskot.

Zach a következő pillanatban elengedett, de a kezeivel még felemelte az arcom. Anélkül, hogy megszólalt volna, tudtam, hogy arra vár, hogy jobban megerősítsem, azt hogy jobban vagyok.

- Tényleg jól vagyok, bácsikám. Ne aggódj. – nyugtatgattam Zachet.

- Sajnálom, de ahogy elmesélted a történetet én… én nem veszíthetlek el téged is. – bukott ki belőle, ami a legjobban nyomasztotta, s közben mindkét kezével megsimogatta az arcom.

Ezután észrevettem üveges tekintettét, s tudtam, hogy most egyáltalán nem fog megnyugodni.

- Nem fogsz elveszíteni. Ígérem. – tettem fogadalmat neki, amit komolyan is gondoltam. Nem fogom hagyni, hogy bárki elválasszon minket egymástól.

Egy puszit adtam Zach bácsi arcára, majd elléptem mellette és felindultam a szobámban. Útközben már levettem a zakót, majd amikor beértem a szobába az ágyra dobtam és rögtön a fürdőbe mentem. Kinyitottam a csapot, amiből meleg vízsugár folyt. Mielőtt beléptem volna még belenéztem a tükörbe. Egy olyan lány tekintett vissza, kinek arcán száradt könnyfoltok voltak. Az arca puffadt, a szeme feldagadt, az ajka kicserepesedett, de a tekintette mégis boldogságról árulkodott. Mert annak ellenére, hogy ma majdnem az életét vesztette ez a lány, mégis örült, hiszen a hercege a segítségére sietett és megmentette őt. Ezúttal ezekben a szempárokban, nem csak szomorúság csillogót, hanem végre boldogság is. S ez a lány nagyon remélte, hogy még viszont látja az őrangyalát, ELIJAH MIKAELSONT.

7.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  A napfény halvány sugarai sütöttek be az ablakon. Odakintről hallani lehetett a madarak halk, de mégis gyönyörű énekét, amit minden reggel meghallgattok ébredés után. A szemeim először csak résnyire nyitottam, mert a fény eleinte bántott. Azután már teljesen kinyitottam, s körbepillantottam. A jobb oldalamon feküdtem, a párna a fejemen. Először nem értettem, hogy hogyan is került oda, de aztán eszembe jutott a tegnap este. Az idegen férfi, a fürdőszoba, aztán meg Cassandra. Amikor felemeltem a fejem, a párna halk pukkanással a padlóra esett, én pedig a bal oldalamra hengeredtem. Cass szőkésbarna fürtjeivel találtam szembe magam. A barátnőm még mindig az igazak álmát aludta. Egy tincs nagyon vonzotta a tekintettem és a kezem is. Nem bírtam ki, hogy ne simítsam vissza a helyére. De mégis egy helyben maradtam, mert nem lett volna szívem felkelteni. Lehet, hogy ő is a hercegével álmodik. Ekkor hanyatt feküdtem és újra lehunytam a szemem. Egy másodperc alatt bekúszott a fekete szemű, nemes hercegem a tudatomba. Onnantól kezdve pedig már nem is tudtam elűzni őt. Ismét felrémlettek előttem a tegnap esti képek, amik arra késztettek, hogy furcsa hangokat adjak ki. Ezúttal nem tettem semmi ilyesmit csak élveztem minden pillanatát. Kicsit már olyan volt mintha valóságos lenne, de tudtam, hogy ez soha nem fog valóra válni, hiszen az idegen férfit több mint valószínű, hogy soha nem látom újra. Pedig mindennél jobban vágytam rá. A szemeim kipattantak, majd hirtelen felültem az ágyban. Rájöttem, hogy az, amire vágyok rossz, mert, hogy egy olyan illetőt szeretnék magam mellé tudni, aki egy vámpír. Nem bírtam még a gondolatát sem elviselni, hogy egy újabb szörnyeteg bukkan fel az életemben. Kimásztam az ágy szélére s a lábujjaimat a puha szőnyegbe mélyesztettem. A takarót leszedtem a testem többi részéről, s jól esett egy kis hűvös levegő. Az ősz közepén jártunk, de még egyáltalán nem volt hidegnek nevezhető a hőmérséklet. 

Mocorgást hallottam a hátam mögül, ezért hátra pillantottam a vállam felett, és szembe találtam magam Cass gyönyörű tengerkék szemeivel. Az ajkai mosolyra húzódtak, majd egy párna telibe találta az arcom. Hirtelen felkaptam a lábam mellől a párnát és már ütöttem is vissza. Hamarosan egy párnacsata kellős közepén találtuk magunkat. Mindketten ütöttünk, ahogy csak bírtunk és közben hatalmas kacagások töltötték meg a szoba csendjét. Én már nem bírtam, ezért feladtam, amit rögtön Cass is megtett, majd hanyatt feküdtem ismét és csak nevettem. Cassandra közben fogott egy darabokban lévő párnát és a csípőmhöz tette, majd úgy feküdt rá. Így most egy „T” betűt formáltunk. Mindketten levegő után kapkodtunk, s éreztem, ahogy a boldogság átjárja a testem. A pillanatot a telefonom csörgése törte meg, hogy jelezze, miszerint ideje felkelni. A padló halk, ütemes kopogása jelezte, hogy valaki éppen erre tart. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki is az illető. Felkönyököltem, s vártam a pillanatot, hogy Zach bácsi belépjen az ajtómon. A tekintetem közben gyorsan végigfuttattam körülöttünk és észrevettem, hogy az összes párnámból kijött a toll. Ami csak nagyobb mosolyt csalt már amúgy is fülig érő ajkaimra. Halk kopogás hallatszott, majd Zach dugta be a fejét az ajtón.

- Jó reggel, hölgyeim. Látom nem unatkoztak, ha már kora reggel csak a rosszaságon jár az eszük. – mondta Zach egy halvány mosollyal az arcán, s beljebb sétált.

- Ígérem, ha majd haza jövök, feltakarítok, de most muszáj, hogy felkeljünk és öltözködjünk, úgyhogy megkérnélek bácsikám, hogy fáradj ki a szobából vagy esetleg maradni szeretnél?! – tettem fel a Zach bácsi egyik rémálmának kérdését.

Zach azonnal megfordult és már hallottam is távolodó lépteinek zaját. Én pedig kicsúsztam Cass feje alól s odaléptem a gardróbszobába. Addig Cassandra a fürdőt vette kezelésbe. Ma egy tapadós fekete farmert veszek fel. Hozzá egy laza fehér pólót, amin egy piros felirat található. „FAITH AND HOPE”. A hajam a vállamig ért, ezért általában nem is szoktam felkötni. Most miután kiléptem a szobámba, Cass már az ágyam rendezte, de nem úgy, mint ahogy a normális emberek szokták, hanem varázslattal. Ajkamat egy újabb mosoly hagyta el, majd bevonultam a fürdőbe, s kifésültem a csomókat a hajamból. Belepillantottam a tükörbe, de ezúttal nem egy olyan lányt láttam, akinek beesett az arca, kinek sötét karikák húzódnak a szeme alatt, hanem egy lányt, akinek enyhén piros az arca és ragyog. Eljött. Újra itt a változás ideje. Ennek a lánynak fény csillogott a szemében. A boldogság és az öröm fénye. Miután kitárgyaltam magammal, hogy már sokkal jobban vagyok, visszatértem a szobámba, ahol Cass már várt rám.

- Összecsomagoltam a táskád, amíg bent voltál. – mondta Cassandra és a táskám felém nyújtotta. – Remélem ezúttal semmi olyan nem történt odabent.

Amikor ránéztem kacsintással elintézte a dolgokat. Vagyis, hogy nem gondolja komolyan, csak szívatni akar. Én pedig bosszúból a csípőmmel meglöktem, és amikor ő is ezt szerette volna csinálni, én szépen lassan megálltam, mintha hirtelen eszembe jutott volna valami ő pedig csak morgott egyet majd tovább sétált mellettem. Amikor leértünk Zach bácsi már várt ránk.

- Cassandra a szüleid üzenik, hogy a kocsid az iskola előtt van, és hogy hazafelé ne felejts el majd bevásárolni. – adta át az üzenetet Zach bácsi, miközben mindkettőnk kezébe egy - egy zacskót nyomott.

- Köszönöm. –mondta Cass, majd én is.

Zach bácsi kikísért az ajtóig, ott egy puszit nyomtam az arcára, majd elsiettünk, mert már megint késésben voltunk.

~ ~ ~

  Végül sikerült időben beérni, de ez csak azért volt, mert Cassandra vezetett. Bezártam a kocsimat, majd zsebre tettem a kulcsokat a kezeimmel együtt és azon kaptam magam közben, hogy körbetekintek, hátha meglátom a hercegem. Sajnos, most nem éreztem a jelenlétét, viszont feltűnt, hogy Melissa nem jött iskolába. A barátnői sincsenek itt. Talán mégis csak akkorát húztam be neki, hogy több napos a gyógyulási idő?! – kezdet marcangolni a bűntudat, amit idáig nem vettem észre. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem néz. Azt hittem van valami rajtam, de aztán egyre több diák sereglett körém. Tapsolni kezdtek és ujjongtak. Meg – megdicsértek, sőt kezet is fogtak velem, amiért elbántam Melissával. Ekkor derült ki, hogy pontosan mi is az örömforrás. Mindenki engem nézett és így belegondolva, nem is zavart. Pedig általában megbújok, hogy még véletlenül se kerüljek a középpontba, de most valahogy még tetszett is, hogy örömet sikerült okoznom nekik. De gyorsan lecsendesedtek a kedélyek, mert megszólalt a csengő, így mindenki kénytelen volt órára menni. Minket is beleértve. Az első óránk matematika volt, ami nagyon lassan és unalmasan telt. A tanárnő többször is kihívott a táblához, ahol legtöbbször csak leégettem magam, mert a matek már nem az erősségem. Vagyis ez azt eredményezte, hogy leginkább ő oldotta meg a feladatokat. Viszont ezúttal nem voltak a hátam mögött sutyorgások. Ami nagyon jól esett. Hát igen, most, hogy nincs itt Melissa és a barátnői, nem kell senkinek sem félnie. A legtöbben csak próbáljuk túlélni az iskola éveit. A következő óránk magyar volt, ahol szinte az egész osztály aludt. Éppen ez miatt telt el gyorsan az óra. Ezután egy tesi óra következet, ahol szintén nem kellett semmit csinálni, mert már mindent megcsináltunk. Szóval volt még egy töri óra, ami nagyon érdekes volt. Mr. Saltzman pont úgy mesélt el egy – egy történetet mintha átélte volna. De ez lehetetlen, hiszen ő nem volt vámpír. Ahhoz túl emberi volt. Most is ott lapultak a sötét karikák a szeme alatt, de már nem voltak olyan feltűnőek, mint tegnap. Mintha neki is sikerült volna kipihennie magát. 

Az utolsó óránk média volt, ami mindenki nagy kedvence. A tanárnő ugyanis filmeket szokott behozni, hogy azokat elemezzük. Ma például a „Titanic” volt terítéken. Pontosabban a vége, amikor Jack megmenti Rose életét. Ez az az óra, ami mindig nagyon gyorsan elrepül, de nem bántam, hogy már vége a sulinak. Délután fél egy volt az idő. A nap melegen sütött, de azért mégis kicsit hűvös volt a hideg szél miatt. A kabátot kicsit összébb húztam magamon, majd hirtelen elfogott egy rossz érzés, de amikor megláttam Casst elillant ez az érzés. Biztos voltam benne, hogy csak valamiféle utóhatás. Mindketten a saját kocsinkon mentünk be a Grillbe. A napunk továbbra is inkább unalmas volt. Ma a forgalom is normális létszámra csökkent. Elena és Stefan együtt leültek egy asztalhoz, majd elég mélyen elmélyültek egymás társaságában. Caroline és Bonnie is elég jól elvoltak, bár felbukkant Damon is az asztaluknál. Megpillantottam még Mr. Saltzmant a pultnál, aki egyedül kortyolgatta a whisky – t. Odaléptem elé, mert egy húzás alatt megint üres volt a pohara.

- Jó napot Mr. Saltzman! – köszöntem a töri tanárunknak.

- Jó napot, Miss Salvatore! Nem is tudtam, hogy itt dolgozik. – jegyezte meg a férfi, de már érződött rajta, hogy enyhén spicces állapotban van.

- Uram, nem szeretnék beleszólni a dolgába, de biztos, hogy az a megoldás, ha a pohár fenekére nézz?! – tettem fel egy egyszerű kérdést, ami most lehet, hogy neki túl bonyolult volt.

- Kisasszony, már megbocsásson, de arra, ami engem bánt nincs megoldás, úgyhogy nem, ez nem megoldás, ez csak egy dolog a felejtésre. – mondta ki nagy nehezen a szavakat, majd újra meghúzta a poharát, mikor rájött, hogy senki nem töltötte újra neki. – Miss Salvatore, ha kérhetem! – kért és parancsolt a töri tanárunk és közben mutogatott a pohárra.

Én pedig bevonultam a pult mögé és kihoztam egy újabb üveg finom whisky – t. Leültem Mr. Saltzman mellé a bárszékre és töltöttem neki pár kortyot. Ő azonnal lehúzta, majd újabb kört követelt. Ezúttal nem töltöttem neki, hanem inkább faggatni kezdtem.

- Szóval elmeséli, hogy mi az a nem megoldható probléma, ami miatt itt kötött ki?! – kérdeztem, miközben ránéztem barna szemeimmel.

- Sajnálom, de nem áll módomban beavatni önt a részletekbe. – mondta, s ez alatt kivette a kezemből a whisky – t.

- Én is sajnálom, de nem áll módomban tovább kiszolgálni önt, mert ittas. – s kivettem a kezéből az üveget, mielőtt még tölthetett volna magának. - Kérdezzen meg bárkit. És ha már itt tartunk.. – kezdtem belelendülni a dolgokba. – kérem a kocsi kulcsait. – fejeztem be a mondatot és a kezem a vállaival egy vonalba helyeztem.

- Nem jöttem kocsival. – próbált hazudni a tanár.

- Szép próbálkozás, de láttam reggel a kocsiját és biztos vagyok benne, ha most kilépek azon az ajtón, megpillantom odakint is. – magyaráztam el szép lassan a dolgokat a tanárnak.

- Rendben. Egyezzünk meg. Odaadom a kulcsokat és maga hagyja, hogy tovább igyak. – próbált alkudozni.

- Rendben, de ez az utolsó üveg, amit ma itt megihat. – jelentettem ki.

Mr. Saltzman a kocsi kulcsait a kezembe helyezte, én pedig elrejtettem a fiókba, ahová pont a részeg emberek ingóságait tesszük. Ez után tűnt csak fel, hogy már alig maradtak emberek, hiszen az idő szerint már este 8 óra volt. Odaszóltam Mattnek, hogy figyeljen a töri tanárra, mert eléggé részeg. Elmondtam neki, hogy elvettem tőle a kulcsokat, ezért nincs nagyon dolga vele, csak a figyelés. Megköszöntem neki, majd az öltözőbe léptem, hiszen le is járt a műszakom. Nem sokkal később Cassandrával egyszerre léptünk ki az ajtón, ahol elköszöntünk és megígértük, hogy este még hívjuk egymást. Mindenki ment a saját dolgára. Vagyis igazából csak Cass, mert neki kellett még bevásárolnia. Én egyenesen haza mentem. Beugrottam a kocsimba, bekacsoltam a biztonsági övet, amit minden egyes alkalommal megteszek. A kedvenc CD - m behelyeztem a lejátszóba, s egyszer csak felhangzottak az ismerős dallamok. A kocsim is beindítottam, de még vártam, hogy felmelegedjen kicsit a kocsi. Azután elindultam. Olyan sofőr voltam, aki azt az elvett vallotta, hogy „jobb félni, mint megijedni.” Tehát betartottam a szabályokat. Inkább későn érek haza, mint sehogy. 
A zene a maximális hangon szólt, amikor fura hangra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha defektet kaptam volna. Hátborzongató érzés futott újra végig rajtam, de megint csak nem foglalkoztam vele. Szép lassan leállítottam a motort, a világítás viszont még mindig éget. Kicsatoltam magam és kiszálltam, hogy megnézzem, mi történt. Kiléptem a kocsiból s hátrasétáltam. Leguggoltam, s akkor a kezembe akadt egy fém darab, ami bele volt szúrva a kocsim kerekébe. Fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda, hiszen az úton sehol máshol nem látok semmi ilyesmit. Egy pillanatra megint elkapott ez a furcsa érzés, amit egész nap követett. De még most sem foglalkoztam vele. Inkább kinyitottam a kocsiajtót és benyúltam a telefonomért, hogy segítséget hívhassak. A telefonom ekkor elkezdett sípolni, miszerint nincs térerő.

- Remek. Ennél jobb már nem is lehet. – mondtam ki hangosan a szavakat.

Ekkor egy autó lámpa fénye térített magamhoz. Hál Istennek, hogy járnak még erre emberek, hiszen erre nem sok ház van. Rajtunk kívül ezen a környéket még két másik család él. De ezt a kocsit, ami épp felém közelített, nem ismertem fel. A kocsi szép lassan közelíteni kezdet, a hátborzongató érzés meg egyre csak fokozódott. A kocsi megállt, majd négy nagyon magas férfi lépett ki a kocsiból. Az első, aki feltűnt, egy baseballsapkás férfi volt, aki valószínűleg nem ismerte a borotva eszközt, hiszen a szakálla majdnem a mellkasáig ért. Középen össze volt kötve. Teljes sportfelszerelés volt rajta. A másik kettőn farmer volt és napszemüveg, amit nem értettem, hiszen korom sötét volt. A negyedik férfi volt a legfélelmetesebb. Ő volt a legmagasabb. Rajta is baseballsapka volt. A kezén fekete kesztyű, bőrkabát és farmer. A kabát fel volt tűrve, így bepillantást nyerhettünk a tetkójába. A tetkó egy halálfejet rejtett. Egy lépést hátráltam, amikor hirtelen a semmiből a negyedik férfi mögöttem termett, s a nadrágja zsebéből váratlanul egy kést rántott elő, amit erősen a nyakamhoz is szorított. A másik három férfi is közelebb jött, s tudtam, hogy mindannyian vámpírok. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatnak tőlem, de most már belátom, hogy hiba volt nem foglalkozni azzal a hátborzongató érzéssel. Mind a hárman, akik előttem álltak, pillanatok alatt átváltottak vámpírfogakra és eres arcra. Megrémültem s egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Miss Salvatore... – kezdet bele az előttem álló férfi.

- Mr. Silverman üdvözletét küldi. – fejezte be a fülembe suttogva a negyedik férfi, aki mögöttem állt, s mindannyian egy szempillantás alatt belém haraptak. Az erdő csendjét egyedül az én sikolyom törte meg.