9.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Rövidnadrágban és egy szál trikóban léptem ki a fürdőszoba melegéből a hűvös, csendes és teljesen kivilágított szobámba. Zachnek azt mondtam korábban, hogy minden rendben, hogy jól vagyok. De ez nem igaz, semmi sem volt rendben. Valahogy mégis boldogság járta át a testem. Az ágyamhoz érve a lábaim a puha szőnyegbe mélyesztettem, s a kezem közé vettem a sötét zakót, mely a paplan felett hevert. Először csak figyeltem a felsőt, később már az orromhoz emeltem, mert kíváncsi voltam, hogy még mindig olyan illata van – e mint a hercegemnek. Nem csalódtam. Orrom a puha anyaghoz ért, s már meg is éreztem azt a különleges kölni illatot, mely a zakóból áradt, de pont csak annyira, hogy az ember elmerülhessen az illatok egzotikus világában. Korábban még soha nem éreztem ehhez fokható illatot. Nem tudom, mi volt ez, csak annyit tudtam, hogy egyszerűen csodálatos volt. Már percek óta a zakót szagolgattam, amikor Cassandra rohant be az ajtómon. Épp, hogy csak megpördültem a tengelyem körül, már a karjai közt is voltam, s éreztem, hogy sikerül végre megnyugodnia. A bal kezemmel átöleltem, míg a jobb kezemben továbbra is a zakót tartottam. Gyorsan kapkodta a levegőt, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon gyorsan érkezett ide. Most az egyszer nem is bántam, nem szerettem volna egyedül lenni... féltem. Sok esetben erősnek tűnök, de egyáltalán nem vagyok az. Egy ilyen este után pedig nem vágyok másra, csak a legjobb barátnőmre és a meleg ágyamra. Cass már nem ölelt tovább, hanem a kezei közé vette az arcom, s mélyen a szemeimbe tekintett.

- Tudom, hogy ma már sokszor feltették neked a „jól vagy” kérdést, ezért én nem traktállak vele, de muszáj volt látnom téged, hogy tényleg minden rendben van – e veled. – mondta aggódva Cass.

- Köszönöm. – válaszoltam halkan, mert nem volt erőm a beszélgetéshez. Csak ennyire futotta a hangomból. Ezután megfordultam, felhajtottam a takarót, lassan belebújtam a zakóba, amit Elijah itt hagyott nekem, s bemásztam az ágyba. Cass betakargatott, mint oly sokszor régen; csak a fejem látszott ki. A lábaim a hasamhoz húztam, míg végül magzati pózban feküdtem az ágyban, csendben. A szemeim lehunytam, s megpróbáltam mindent kizárni a tudatomból. Cassandra eközben gyorsan levetkőzött, s a még mindig itt lévő pizsamájába bújt. A következő pillanatban azt éreztem, hogy az ágy túlsó vége besüpped Cass súlya alatt, végül meleg kezek ölelték át a derekam, s érzem Cass meleg testét a hátamon, ahogy a meleg lehelete az arcom súrolja. Ezután nem emlékszem már semmi másra.

 "Halál. Egyetlenegy szó, mely képes örökre emberéleteket megváltoztatni. Úgy képzeltem el, hogy akkor következik be, amikor már kiöregedtem ebből a világból, ha már nincs rám szüksége a férjemnek, a gyermekeimnek, vagy akár az unokáimnak. TÉVEDTEM. A halál gyorsabban jött, mint az elalvás, ijesztő és hideg, de a szerencsések élhetnek még előtte, viszont az olyanoknak, mint én, nem jár a boldogság. Rettentően félek, de tudom, hogy anya és apa csak arra várnak, hogy belépjek a mennyország kapuin, és újra együtt lehessünk. Talán még Gail nénit is láthatom. Végre meglelhetem a boldogságom, mit oly régóta keresek, s mit eddig nem találtam meg. Látom anya ragyogó kék szemét, mely végigkövet a kikövezett úton. Eközben apának ismerős gödröcskék jelennek meg az arcán, mosolyog. Mindketten csak rám várnak, a kezem feléjük nyújtom, de mielőtt hozzájuk érhetnék, valami elkezd lefelé húzni.

Megpillantom a testem, ahogy a négy vámpír az életem szívja ki belőlem. Ezúttal csak a fájdalmat érzem, már nincs boldogság, öröm. Itt már csak a szenvedés és a fájdalom maradt meg. Anyuék arca egyre csak távolodik tőlem, de nem adom fel és továbbra is a kezem nyújtom feléjük, viszont a szüleim ezúttal már nem mosolyognak... szomorúak. Nem tudom miért, aztán látom, ahogy apa átkarolja anyát, miközben anyának a könnyei patakokban folyik le az arcán. Anyámmal egymásra nézünk és gyengéden bólint egyet, megértettem mire gondol.

A következő pillanatban már csak a sötét tájat látom a vámpírok mögött. A vér fémes bűzét, s a fogva tartóim fogait, a testem minden pontján. Már tudok harcolni, de egyedül nem megy, anyáékhoz fohászkodom, hogy segítsenek. Ezután megjelenik Ő. Éreztem, nem is, tudtam, hogy meg fogok menekülni, segíteni fog az őrangyalom, mindig és mindenhol. Megölte az egyik támadom, de a többit nem, hiszen velem foglalkozott ahelyett. A fekete szemeit rám emeli és beszél hozzám, de a tudatom csalfa játékot űz velem, s nem közvetíti tovább a hallottakat, így nem értem, amit mond. Csak nézem a gyönyörű fekete szemeket, melyek álmomban már oly sokszor elvarázsoltak. A kezemmel végigsimítok az arcán, majd a tarkójánál fogva magam felé húzom, hogy ajkammal végre egy apró csókot leheljek ajkaira. Mindeközben egy név jut az eszembe: ELIJAH MIKAELSON…."

Hirtelen ültem fel az ágyban, a testem verejtékben ázott. A homlokomon izzadság cseppek folytak végig, miközben a kezemet apró remegések hagyják el, a jobbal végigsimítottam az ajkaimon. Lehunytam a szemem s próbáltam visszaemlékezni a megmentőmre, de mindhiába, az agyam újra csúfos játékot űzött velem, s nem volt hajlandó elképzelni a férfit, kire oly nagyon és mélyen vágytam. Lepillantottam és észrevettem, hogy Elijah zakója még mindig rajtam van. Újra megszagoltam, de ezúttal alig érezni az illatát, most leginkább csak a saját illatom érzem. Szomorúan elengedtem a zakót, felhajtottam a takarót, majd a lábam újra a puha szőnyegre helyeztem. Halkan felálltam, de a sötét miatt alig láttam valamit. Egy másodperc elejéig csak álltam ott, a sötét szoba közepén, s próbáltam hozzászoktatni a szemeim a sötétséghez. Végül miután minden körvonalazódni látszott, léptem egyet, majd még egyet. A lábaim egyenesen az erkélyhez vezetek, ahol elhúztam a függönyt. A hold gyönyörű ragyogása egy pillanatra megállásra késztetett, gyönyörködtem a látványban, majd nagyon halkan a kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam, mialatt imádkoztam, hogy ne nyikorogjon. Kilépve hűs levegő csapta meg a lábaimat. Óvatosan lépkedtem, míg az egyetlenegy kerti bútordarabhoz nem értem, mi az erkélyt díszítette, az említett szék párnás volt. Mikor leültem a hideg átcsapott a rövidnadrág vékony anyagán is, de nem zavart, bár a zakót kissé összehúztam magamon, mert a hideg a felsőm alá is besurrant. A tekintetem újra a holdra tévedt, majd egy fekete szempár kúszott vissza a tudatomba. A kezeim a zakó zsebeibe csúsztatva egy furcsa dolgot tapintottam meg, megragadtam s kiemeltem a papírt. A cetlin egy telefonszám volt látható, semmi több. A kíváncsiság furdalta az oldalam, ezért visszalopakodtam az éjjeliszekrényemhez, s megragadtam a telefonom, majd újra kislisszoltam az erkélyre, vissza a helyemre. Ismét kényelembe helyeztem magam, a hold ragyogó fénye mellett feloldottam a telefonom kódját és bepötyögtem a telefonszámot a készülékbe. Egy pillanatig eltöprengtem azon, hogy felhívjam – e a számot vagy inkább hagyjam a dolgokat úgy, ahogy vannak. Aztán rájöttem, hogy nincs veszíteni valóm. Végül a tárcsázás gombra nyomtam, s a telefonom egy pillanattal később már ki is csenget. Pont úgy, ahogy az én szívem is vert, lassan, ütemesen. Aztán az éj csendjét egy ismerős hang szakította félbe.

- Elijah Mikaelson. – szólt bele a vonal túloldaláról az őrangyalom, mély, férfias hangon.

Egy pillanatig szóhoz se jutottam, észre se vettem, hogy nem beszélek, addig míg Elijah nem figyelmeztetett engem.

- Hahóó… - mondta már kicsit ingerültebb hangon.

- Szia… - suttogtam nagyon halkan bele a telefonba. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felhívni az ismeretlen telefonszámot.

- Rose?! – jött a meglepett hang a túloldalról.

Ahogy kimondta a nevem, a testem bizseregni kezdett, a szívem hevesebben vert, s már nem fáztam többé. Nem vágytam semmi másra csakhogy, újra kimondja a nevem…

- Miss Salvatore?! Miért nem válaszol?! – kérdezte meg Elijah kedvesen.

- Én… öhm… sajnálom, hogy telefonáltam. Aaa… zakójában volt a cetlin egy telefonszám, én pedig felhívtam és ezután kiderült, hogy magát hívtam. – hadartam el egy levegővel a mondatot. - Sajnálom, én… nem akartam zavarni. - Majd gondolkodás nélkül bontottam a vonalat. A telefont még mindig az ujjaim közt szorongattam, annak ellenére, hogy nem is ismerem a férfit, valami mégis vonz engem. Talán a fekete szemei, a barna hajzuhatag, mely kihangsúlyozza nemes arcvonásait, az ajkai, mik folyton vonzzák a tekintetem, a lágy, férfias hangja?? Nem tudnám megmondani. De ez ŐRÜLTSÉG, hiszen ő egy VÁMPÍR. Biztos félreértem a kis halk hangokat, melyek azt súgják, hogy újra hívjam fel őt. A kezemmel gyengéden megütöttem az arcom, ki akartam törölni őt a fejemből. Felálltam, s a korlátra támaszkodtam, miközben újra a holdat figyeltem, nem sokkal később rezegni kezdett a telefonom. Észrevettem a telefonszámot, s úgy döntöttem nem veszem fel. Az ujjaim egy pillanatra a zöld gombra helyeztem, de helyette mégis a piros gombot nyomtam meg. Fogalmam sincs, mi történik velem épp, de nem tetszik, a lehető legrosszabb érzés, mikor egy olyan valakit kedvelsz meg, akit nem lenne szabad. Vámpír… folyton - folyvást ez zakatol a fejemben. Ez az egész nagyon – nagyon rossz, tudom, de akkor miért van az, hogy csak rá tudok gondolni?! Hogy szeretném, ha a közelemben lenne?! Ha ajkaival csókot lopna az ajkaimról?! Nem értem magam, olyan után vágyakozok, ami után nem lenne szabad, ez pedig megrémít.

- Jó estét, Miss Salvatore!– szólalt meg egy hang a hátam mögött.

Egy hangos sikítás kíséretében a telefonom a földön landolt és darabokra tört. Elijah is és én is lehajoltunk, amivel csak azt értük el, hogy a fejünk egymásnak ütődött. Mindketten odakaptuk a kezünk, de a tekintetét még véletlenül se szakította volna el rólam. Újra lehajoltam, hogy felszedjem a telefonom darabjait.

- Nagyon sajnálom, nem akartam megijeszteni, de nem vette fel a telefont és aggódtam maga miatt. – mondta bocsánatkérően, miközben lehajolt és segíteni kezdet.

- Semmi baj. Én csak… nagyon megijedtem. – válaszoltam egy halvány mosollyal, hogy tudja, egyáltalán nem haragszom rá.

- De most miattam összetört a telefonja.

- Ne törődjön vele, majd holnap veszek egyet magamnak.! – mondtam bátorítóan. – Amúgy is újat akartam már venni.

Miután felszedtük a telefon darabjait, beléptem a szobámba, s mindent a kukába dobtam, kivéve a kártyát, azt az asztalra helyeztem. Megfordultam abban a hitben, hogy Elijah majd követ engem, de ez nem történt meg. Atán kapcsoltam, hogy ameddig nem hívják be, nem tud belépni a házba. Mivel Zack és én vagyunk a ház tulajdonosai nekem is jogom van behívni bárkit. Az ajtóhoz sétáltam, s a kezem a kilincsre helyeztem. A fejem az ajtónak döntöttem s az őrangyalomra néztem. Kár volt a tekintetét keresni, mert megint ott tartottam, hogy a hangom szabadságot vett ki, mindig ez van, amikor a közelemben van. Hangosan megköszörültem a torkom, s a tekintetem elszakítottam az ajkairól, vissza a szemeire.

- Mr. Mikaelson, lenne kedve bejönni? – suttogtam el a szavakat, melyek önkéntelenül is kicsúsztak.

- Miss Salvatore, tudja, hogy nem lenne szabad ezt a kérdést feltennie?! – suttogta el a kérdését Elijah, miközben egyre közelebb és közelebb jött, végül megállt az ajtótól pár centire.

- Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ha egyszer behívom ide magát, akkor onnantól kezdve nem lehet innen kitiltani. – világosítottam fel Mr. Mikaelsont.

- De ha tudja… akkor miért hív be? – kérdezte meglepődve Elijah.

- Mert teljes mértékig megbízom magában. – válaszoltam neki őszintén, mialatt mélyen a szemeibe néztem.

Láttam a meglepődést az arcán, majd azt, ahogy harcol magával. Végül egy halvány mosoly hagyta el az ajkát, s bólintott, én pedig arrébb léptem, és beengedtem őt. A tekintetével az én tekintetem kereste, de mivel végig a földet bámultam megállt mellettem, ujjaival az állam alá nyúlt. Azt akarta, hogy a szemébe nézzek, én pedig képtelen voltam ellenállni. Érintésétől az állam bizseregni kezdet, a szívem újra hevesebben vert, s nem akartam, hogy elengedjen.

- Miért? – kérdezte Elijah suttogva.

- Nem tudom. – válaszoltam halkan és őszintén. – Fogalmam sincs.

Egyetlenegy szó, mégis mindent megváltoztat.

Az ajkai ismét olyan közel voltak, csak egy picit kellene előrébb hajolnom, s máris megcsókolhatnám. De rendre intettem magam, nem lehet. A tekintetünk fogva tartotta a másikét, végül Elijah elengedte az állam és a kezével most az arcomon simította végig. Mindeközben Cass hirtelen megmozdult, ezzel pedig sikerült felébresztenie minket a bódultságból. Megfogtam a kezét és magam után húzva kiléptünk a szobámból, végigsétáltunk a folyóson majd le a lépcsőn, végül a konyhában kötöttünk ki. Még mindig Elijah kezét szorongattam, pedig már nem volt szükség rá. Amikor végre rájöttem, hogy jó lenne, ha elengedném a kezét, szomorúság töltött el, mégis megtettem. A hűtőhöz léptem s kinyitottam, tejet kerestem, aztán a szekrényben kakaót, végül két bögrét szedtem le a polcról. Elkészítettem mind a két bögrébe a kakaót, majd a mikroba tettem egy percre. Visszafordultam és észrevettem, hogy Elijah még mindig áll, viszont a tekintetét nem szakította el rólam.

- Kérem, üljön le nyugodtan! – mondtam lesütött tekintettel. Mindig gondom volt azzal, ha valakinek a szemébe kellett néznem hosszabb ideig, kivéve talán Elijaht, vele valahogy könnyebben ment ez a dolog. Végül mikor megfordultam, hogy kivegyem a bögréket, feltűnt, hogy Elijah végre kényelembe helyezte magát. Ezután a két bögrével a kezemben ültem le az asztalhoz. A bal lábamat magam alá helyeztem, míg a jobb lábamat felhúztam a mellkasomig, ezt követően a bögrémet a kezem közé vettem, s a számhoz emeltem. Megkóstoltam a kakaót, ami végül leégette a nyelvem, egy pillanatig fájt, de aztán elmult. A kakaót újra a számhoz emeltem, de ezúttal megfújtam, mielőtt beleittam volna. A bögrém pereme felett Elijaht néztem, ahogy a saját italát tanulmányozza, mintha még soha nem ivott volna ilyet.

- Öhmm… kakaó. – mondtam nagyon halkan, igazából olyan halkan, hogy azt hittem csak képzeltem, hogy megszólaltam, hiszen Elijah nem reagált.

Egyre furcsábban vizsgálgatta a bögrét. Egy pillanatig néztem még, kortyoltam egyet a meleg italból majd a lábaimat a földre helyeztem, a kezemből a bögrét az asztalra tettem, s csak néztem Elijaht.

- Mr. Mikaelson, jól van? – kérdeztem meg, mialatt a kezem a kezére helyeztem. Ezzel sikerült visszazökkentenem a jelenbe.

Viszont még mindig nem szólt egy szót sem hozzám, csak rám emelte fekete tekintetét, mely most újra elvarázsolt. A gyomorgörcs ismét megjelent, a szívem is hevesebben vert, s nem vágytam másra, csakhogy a puha ajkai végre összeolvadjanak az enyémekkel, a gondolat hirtelen tört fel és nem hagyta abba, addig, míg a kezem el nem vettem a kezéről. Ezután mintha egy ollóval elvágtak volna egy madzagot, megszűnt minden képzelés, ábránd, álom.

- Sajnálom. – mondtam alig hallhatóan. – Meg sem kérdeztem, hogy mit szeretne inni, csak azt hittem…, hogy…. Mindegy nem lényeges, hogy én mit hittem. – magyarázkodtam, majd felálltam, s bögrémet a mosogatóhoz vittem, ezután visszasétáltam az asztalhoz, s már azon voltam, hogy elviszem Elijah bögréjét is, amikor hirtelen a kezével lefogta az enyémet. Kérdőn néztem rá, de ő ahelyett, hogy engem nézett volna, a bögréhez nyúlt és megkóstolta a kakaót. A tekintetét még mindig az italon tartotta, mikor visszahelyezte a bögrét az asztalra, üresen. Ezután végre rám emelte a tekintetét, s onnantól kezdve le se vette rólam. Istenem, miért lenne olyan nehéz egy mondatot mondania?! Miért tesz úgy, mint egy néma ember?! Kezdet idegesíteni a dolog.

- Kaphatnék még egyet? – kérdezte meg Elijah, miközben a keze még mindig fogva tartotta a karomat.

- Persze. – mondtam meglepett hangon, de amikor a bögréért nyúltam volna, rájöttem, hogy még mindig nem engedett el Elijah. – A kezem….

- Ooo… elnézést. Nem vettem észre. – mondta Elijah kicsit elvörösödve.

Ezek után újra elővettem a tejet és a kakaót, majd két perc alatt egy újabb bögrét készítettem a vendégemnek. Annak ellenére, hogy egyikünk sem szólt a másikhoz egy szót sem, valahogy minden tökéletesnek tűnt, úgy volt jó az egész, ahogy volt. Visszahelyezkedtem a székembe, mialatt Elijaht figyeltem.

- Miért jött el hozzám ma este? – csúszott ki a számon a kérdés, mi furdalta az oldalam.

- Azért Miss Salvatore, mert nem vette fel a telefont és előtte meg nem értettem, amit mondott. Azt hittem megint bajban van, csak megszerettem volna bizonyosodni arról, hogy jól van.

- De hát elég lett volna, ha a távolból figyel rám, hiszen már két napja, hogy ezt teszi. – világosítottam fel.

- Honnan tudja, hogy figyelem? – jött egy újabb kérdés Elijahtól, melyben volt egy kis meglepettség is.

- Hát, mert… - kezdtem bele a mondatba, de aztán rájöttem, hogy nem mondhatom, hogy mert érzem, mert minden másodpercben mikor fekete tekintetét rám emeli, az egész testem belebizsereg. Nem, ezt határozottan nem mondhatom neki.

- Szóval, honnan tudja? – tette fel ugyanazt a kérdést az őrangyalom.

- Én… csak tudom és kész. Inkább az a kérdés, hogy miért bámul engem. – dobtam vissza a labdát neki.

Erre persze már nem érkezett válasz, gondolhattam volna.

- Most mennem kell, mert ha meglátja, hogy magával vagyok, önt is bántani fogja, és ezt nem akarom. – hadarta el a mondatott Elijah.

- Tessék? Ki fog bántani? – jöttek sorba a kérdéseim, melyekre nem érkezett válasz.

Elijah felállt a székből, a bögrét az én bögrém mellé tette a mosogatóba majd megfordult, hogy elinduljon kifelé, de én előtte még elé álltam. Nem kellettek szavak, tudtam, hogy retteg valamitől, vagyis inkább valakitől. A kezem a vállaira helyeztem, amikor hirtelen felfigyelt valamire. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy az ajtó mögött vagyunk és Elijah a kezét a számra helyezi, mintha csak azt szeretné, hogy csendben maradjak. A tekintetem rá emeltem, mire ő elvette a kezét a számról és kétoldalt a falnál támaszkodott meg. Ezek után már én is hallottam a közeledő léptek halk zaját, tudtam, hogy valaki felébredt, ami azt jelenti, hogy észrevehetik Elijaht velem, miközben ő el szeretne rejtőzni. Az arca ismét túl közel volt és féltem, hogy ezúttal nem leszek képes ellenállni neki. A tekintete folyton a szemem és az ajkam között járt le – fel, mint egy lift. Egy másodperccel később hallottam, ahogy valaki bebotorkál a konyhába. Lámpát nem kapcsolt az illető, de láttam, ahogy a hűtő fénye felfénylik a sötét szobában, ezután egy üveg ásványvízzel a kezében kisétált a konyhából. Nem sokkal később már elhaltak a hangok, melyek megzavarták az éjszaka csendjét. A tekintetemmel újra az ő tekintetét keresem, ez idő alatt ő, a jobb kezét elvette a falról és végigsimított az arcomon.

- Nem szabad, nem tehetem meg. – suttogta nagyon halkan a szavakat, melyekről azt hittem, hogy csak az én képzeletem szüleményei.

A tekintete rabul ejtette az enyémeket, a kezei a hajam simították hátra. Az egyik ujját lassan végighúzza az ajkaimon. Láttam a tekintetében, hogy szeretné megtenni, de valamiért nem teszi meg. Ezek után minden olyan hirtelen és gyorsan történt, az egyik pillanatban még egymás tekintetét keressük, a másikban pedig ajkai az én ajkaimat súrolták. És én képtelen voltam ellenállni.