10.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Ajkai forrón tapadtak ajkaimra. Éreztem, hogy küzd magával, hogy folytassa - e a csókot, avagy abbahagyja. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell csókolózni, hiszem még soha senki nem ért hozzám úgy, ahogy most ő teszi éppen. Féltem, hogy rájön, hogy mi a helyzet, de közben mégis minden másodpercét élveztem. Ajkaim lassan szétnyitottam és utat engedtem neki. A csók folyamatosan mélyült, ahogy nyelve táncot kezdett lejteni az enyémmel. Eközben a kezem óvatosan felcsúsztattam a mellkasán, egészen a nyakáig, ahol összekulcsoltam őket. A fejem, hol jobbra, hol balra forgattam, pont ellentétesen, ahogy Elijah tette. Az orrunk néha – néha összekoccant, s ez mosolyra késztett. Végre boldogság áradt szét a testemben. Éreztem, hogy Elijah lesz az, aki számomra elhozza a várva várt boldogságot. A kezei a derekamon pihentek, miközben elmélyítette a csókunkat. A nyelve valahogy mindenhol ott volt. Felfedezett mindent, ami még rejtély volt számára. A kezei közelebb húztak magához, ahol már éreztem vágyának bizonyítékát a csípőmnek feszülni. A testem belebizsergett abba a sok érzésbe, mely most folyamatosan ostromolt. A lábujjamig bizseregtem és valami furcsa érzés motoszkált a lábam közt. Nem értettem még a dolgokat, de biztos voltam benne, hogy Elijah tisztában van vele, mekkora hatást kelt bennem. Alig kaptam levegőt, de ez egyáltalán nem zavart. Újra éreztem a bizonytalanságát a csókunkban. Viszont ezúttal már nem tudtam megállítani. Ajkai lassan elengedték az enyém, majd a kezei lecsusszantak a derekamról és most csak ott állt előttem, mintha máris bánná a dolgokat. Én viszont nem engedtem el a nyakát. A tekintetemmel a tekintetét kerestem, melyet el akart rejteni előlem, de végül valami miatt mégis rám emelte a fekete szemeit. A tekintetében boldogság ragyogott, de ezt most felváltotta a félelem halvány fénye. Alig észrevehető, de mégis ott volt. Tudtam, hogy az, hiszen nem egyszer láttam már a saját tekintetemben visszatükröződni. Félt valamitől, vagyis a hallottak alapján valakitől. Viszont mielőtt kinyithattam volna a szám, ő gyorsan levette a kezeimet a nyaka körül és amilyen váratlanul lépett ma este az erkélyemre, olyan hirtelen távozott az otthonomból. A távolból még hallani lehetett a bejárati ajtó becsapódásának hangját. Ezután ott álltam, megalázottan és szomorúan. A legszívesebben most sírni szerettem volna, de megálljt parancsoltam a könnyeimnek, mert már belefáradtam a mások miatti sírásba.

~ ~ ~

A mézédes ajkai, melyektől alig bírtam elszakadni, pedig tudtam, hogy csak bajt hozok rá. Ha megtalál engem, bántani fogja, ahogy a korábbi nőkkel tette, akik csak közel kerültek hozzám. Annak ellenére, hogy nem tudtam, hogy hol van, éreztem, hogy lassan megtaláljuk egymást, és akkor nem lehetett Rose a közelemben. Őt nem tudnám elveszteni. Rose más, mint a többi lány, akikkel korábban találkoztam. Ő olyan… nem is tudom…, ártatlan. Viszont a hallottak alapján elveszített már elég embert ahhoz, hogy tudjam nem szabad még egyet elveszítenie. 
A csókunk teljes mértékig az én hibám volt. Nem lett volna szabad a falnak döntenem, miközben alig pár centi választott el minket. Ezidáig sikerült megőriznem a hideg vérem, de ezúttal túl közel volt hozzám. Az ajkai, azok a puha, pirosas ajkak vonzották a tekintetem. A szemeiben pedig megláttam a vágyat, mely a végső rúgást adta. Láttam, ahogy azt akarja, hogy megtegyem. Én pedig képtelen voltam ellenállni, pedig pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad. De azok az ajkak… Hirtelen elvesztettem a fejem, s csak arra emlékeztem, ahogy a mézédes ajkai az ajkaimat zárták össze. A keze a nyakamra kulcsolódott. Az én kezeim pedig a derekán pihentek. Ezután éreztem, ahogy magam felé húzom őt, hogy érezze a vágyam. A csókunk egyre mélyült, miközben végig azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám megóvni őt. Leginkább magamtól. Eldöntöttem, hogy véget vetek ennek, most mielőtt valami olyan történne, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie. Ajkaimmal lassan elszakadtam ajkaitól. A kezeimet is elvettem a derekáról, hogy végképp megszűnjön minden kapcsolat közöttünk. Láttam a szemében a megbántottságot, de azt is, hogy kíváncsi arra, hogy mit miért teszek. Biztos hallotta, amikor mondtam, hogy nem tehetem meg. Igen, valószínűleg emiatt nézett rám ilyen mélyrehatóan. A tekintetem kutatta, melyet szerettem volna elrejteni előle. Nem láthatta meg benne, hogy mennyire kívántam, mert mellette a félelem is ott volt. Viszont az agyam nem volt képes irányítani a tetteimet, ezért volt az is, hogy mégiscsak ráemeltem a mogyoróbarna szemekre a tekintetem. Elvesztem. Éreztem, hogy nincs megállás. Vége. A kezeimmel gyorsan levettem kezeit a nyakam körül, mert muszáj volt eltávolodnom tőle. Láttam a megbántottságot és a szomorúságot a tekintetében, de nem tehettem mást. Amilyen gyorsan érkeztem, olyan hamar el is tűntem. A bejárati ajtó becsapódásával sikerült kirekesztenem a hangokat a fejemből. Az illatát, a barna szemeit, a mézédes csókját. Nem lehetek a közelébe, és ha ehhez az kell, hogy elmenjek, hát megteszem. Ezúttal túl nagy lenne a fájdalom, melyet Rose maga mögött hagyna, ha megtalálná őt. Nem hagyom, hogy bántsa őt. Ami azt jelenti, hogy többet nem láthatom. A gyönyörű barna szemeket, melyek lassan két éjszaka nem hagynak aludni.

~ ~ ~

Rohantam, ahogy a lábam bírta. Nem is fordultam hátra, csak futottam. Azt hittem azzal, ha szaladok, ki tudom őt zárni az elmémből. Fogalmam sem volt hova, vagy meddig, egyszerűen csak muszáj volt. Éreztem, ahogy a hűvös, őszi szél belekap az ingembe, s átfutott a hideg a hátamon. A felsőm alá is bekúszott, ezzel libabőrt okozva a testem minden pontján. A kocsim nem messze parkolt attól a helytől, ahol ma megtámadták Roset. Nem mentem el. Ő úgy tudta igen, de nem tudtam. Hiba volt. El kellett volna mennem, viszont azt hittem talán szüksége lesz rám. Bolond voltam. Miért pont rám lenne szüksége, amikor a házban hemzsegnek a vámpírok?! Ha elmentem volna, most nem akarnék vissza menni hozzá, hogy a karjaimba kapjam és felvigyem a szobájába, ahol az ágyra fektetve a magamévá tenném. Régen volt egy gyönyörű nő, aki iránt hasonló érzéseket tápláltam, de azóta senki iránt nem éreztem így. Most sem értem, hogy mi ütött belém. Messzire mentem azzal, hogy csókot loptam tőle. Méghozzá nagyon messzire. Nem lett volna szabad, mert most sokkal jobban vágyom a közelségére, mint két napja, mikor megláttam az iskola előtt. Viszont ha a közelembe engedem, meghal, hiszen ő soha nem fogja hagyni, hogy akárcsak egy percre is boldog legyek. Mindig is ő volt a középpontban. Az fájt neki a legjobban, ha boldogok voltunk. Attól félt, hogy ez miatt esetleg elveszít minket.

De ez butaság volt, mert mi együtt leszünk örökkön - örökké. Történjen bármi, soha nem veszítene el minket, de már megtanultam, hogy nem szabad közel engednem magamhoz senkit. Nem fogom hagyni, hogy őt is bántsa. Ha kell, én magam fogok tört döfni a szívébe, hogy megállítsam. A futás miatt kiizzadtam. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, majd folytak végig az arcom mentén. Egy simítással le is töröltem őket. Ezután pedig kinyitottam a kocsim ajtaját, mely egy fekete porsche panamera turbo volt. Imádtam a kocsit. Leginkább a gyorsaságát. Mielőtt beszálltam volna a kocsiba, megálltam egy pillanatra és hátra néztem a vállam fölött. Tudtam, hogy értelmetlen, hiszen már rég nem látszik a háza, de akkor is egy belső hang erre késztetett, és én hagytam neki, hogy legyűrjön. A távolban minden csendes és sötét volt. A szél hangját lehetett néha – néha hallani, ahogy belekap a falevelekbe. A tekintetem nem tudtam levenni arról a pontról, ahova Rose házát képzeltem. Hihetetlen, hogy mennyire kívánom őt, miközben pontosan tudom, hogy úgy is halál lesz a vége. Mindig az a vége. Ezekkel a szomorú gondolatokkal fordítottam hátat, s ültem be a volán mögé. Ezután bekapcsoltam az övet, beindítottam a kocsit, s csak nyomtam a gázt. A tájak elsuhantak mellettem, s észre se vettem, de megérkeztem arra a helyre, melyet jelenleg az otthonomnak hívtam. Egy elhagyatott ház volt, oda ugyanis nem kell, hogy behívjanak. Pont megfelelt az igényeimnek. Kicsi volt, de otthonos. Egyelőre még egyedül vagyok itt, viszont gondolom, hamarosan már többen leszünk. Főleg ha megtalálom végre a bátyámat, Klaust és általa Rebekaht is. Engem csak az érdekel, hogy hol van a családom. Többé már nem érdekel Klaus és a paranoiája. Többé nem hagyom, hogy uraljon engem. Én csak boldog akarok végre lenni. Letelepedni egy nő mellett, s gyerekeket nevelni, még ha vámpírként erre képtelen is vagyok, hiszen nem tudok utódot nemzeni. De ez cseppet sem zavar, merthogy rengeteg módja van, hogy manapság valakinek családja legyen. Habár Klaus sose fogja hagyni ezt. Tudom. Ismerem. A lépcsőn ballagtam felfelé, amikor eszembe jutott Rose gyönyörű arca. A mogyoróbarna szemek, melyek fel – felvillantak a szemem előtt. A bal kezem a zsebembe csúsztattam, míg a jobbal a korlátot markoltam, s húztam végig felfelé a lépcsőn. A bal kezemmel hozzáértem a telefonomhoz, s rögtön eszembe jutott a ma este. Ezután mindent újra lejátszottam a fejemben. A találkozást, azt, hogy behívott engem, mert megbízott bennem, a kakaót a konyhában, mit még soha nem ittam, s a csókot, mely feledhetetlen volt. A lépcső tetején leültem a földre, s elgondolkodtam azon, hogy most mihez is kezdjek Roseal. Percekig csak ültem a lépcső tetején, s elmélkedtem, hogy mi is legyen a kialakult helyzettel, mely a két nap alatt létre jött kettőnk között. Végül, mivel nem jutottam előrébb inkább felálltam, s bevonultam a fürdőszobába, villámgyorsan lefürödtem, majd egy alsógatyát és egy pólót kaptam magamra, és befeküdtem az ágyba. A kezem a fejem alatt volt, míg a hátamon feküdtem, s végig csak a plafont bámultam. Még mindig nem tudtam mihez kezdjek, de egy valamit tudtam. Nem fogom engedni, hogy bárki más hozzá érjen Rosehoz rajtam kívül. Garantálom. Végül előkaptam a telefonom a nadrágom zsebéből, mely az ágyam mellett hevert a földön, s rákattintottam az utolsó hívó számára. A számot átírtam névre. Rose Salvatore. Ezek után egy üzenetet küldtem neki, mely csak pár szóból állt, de mégis minden egyes szó lényegre törő volt.

~ ~ ~

Elijah Mikaelson. Ez a név visszhangzott a fejemben, miközben a férfi a konyhában a falnak döntött. Nem érzékeltem az arcát, mert a sötét szoba eltakarta előlem azt, egyedül csak a szemeit láthattam, mely mélyrehatóan tekintett rám. A következő pillanatban ajkai ajkaimra tapadnak…..

- Rose, kelj már fel végre!! – hallottam egy messzinek tűnő hangot, majd oldalra fordulva leborultam az ágyról. Hangos nevetés hallatszott a szoba minden pontján. Egyszerre több ember nevetését lehet hallani. A kezem kicsit felhorzsolódott, ahogy a szőnyegre borulva kissé megcsúszott azon. A kezeim dörzsölgetve ültem fel a padlón, amikor feltűnt, hogy nem a szobámban vagyok az ágyamban, hanem a nappaliban a kanapén. Azaz már a földön. A szemem résnyire nyitottam, mikor észrevettem, hogy Zach bácsi fél méterre mellettem állt és nevetett, mialatt Damon, Stefan és Elena velem szemben az ajtónál álltak és onnan visszhangzott a nevetésük. A szobába pont ebben a pillanatban lépett be Cass, aki amint észrevette, hogy a földön vagyok és mindenki nevet körülöttem rajtam kívül, az ő ajkai is felfelé gördültek, majd pedig ő is nevetni kezdett. Szerintem fogalma sem volt mi történt, de nevetett a többiekkel, mert ki nem maradna egy ilyen buliból. Komoran álltam fel, s egyenesen Damonnel találtam szemben magam. Rögtön elkapott a hányinger, ezért inkább felkaptam a takarót, rendbe tettem, s a helyére raktam. A párnákat is megigazítottam. A dohányzóasztalra néztem, s feltűnt egy bögre, melyben, hajnalban még egy újabb adag kakaó volt, miután Elijah ismét eltűnt. A többire nem is emlékeztem, de ezek szerint nem mentem vissza a szobámba, hanem letelepedtem a kanapén. Talán nem akartam Cassandrát felébreszteni, avagy inkább csak egyedül lettem volna, azok után, hogy a titokzatos Elijah megcsókolt engem. Lehunytam a szemem és újból eszembe jutott a csók. A kezem az ajkamhoz érintettem, mikor mindenki elhallgatott a szobában. Ezzel sikerült felhívniuk a figyelmem, ezért lassan kinyitottam a szemem és konkrétan mindenki azt bámulta, ahogy a kezem az ajkaim simogatták. Vagyis sikerült lebuktatnom magam. A következő pillanatban fogtam magam és egyenes háttal, felszegett fejjel kisétáltam a nappaliból, majd felszaladtam a lépcsőn a szobámba. Legszívesebben vettem volna egy forró fürdőt, de nem volt időm rá. Várt a suli. Tehát ahelyett, hogy a zuhany alá léptem volna, inkább kinyitottam a gardróbszoba ajtaját és felkaptam egy fekete tapadós nadrágot, meg egy piros kockás inget. Ezután a fürdőbe mentem, ahova már Cass is követet, nyomában Zach bácsival. A földön ott hevert a tegnapi ruhám, ami vértől ázott volt. Hirtelen minden jókedvem elszállt, s egy pillanatra a félelem érzése futott át rajtam. Végül ismételten nem foglalkoztam vele, csak felkaptam a fésűt s kifésültem a csomókat a hajamból, utána fogtam magam és egyszerűen csak kisétáltam a fürdőből.

- Tudom, hogy jól vagy Rose…, de biztos, hogy ma iskolába szeretnél menni?! - kérdezte meg aggódva Zach, aki jelen pillanatban elém állt, hogy még véletlenül se tudjak elszökni előle.

- Zach bácsi…, kérlek. – mondtam szomorúan, amikor újra előtörtek az emlékek. – Mondanám, hogy jól vagyok, de hazugság lenne. – válaszoltam neki, miközben a szemeibe tekintettem. – De nem fogom hagyni, hogy Melissa vagy az apja győzzön. Ha kell, felveszem a harcot, mert nem fognak tönkretenni. – mondtam mindezt felszegett állal. – Különben is Cass végig mellettem lesz. Nem lesz semmi bajom. – nyugtatgattam tovább Zachet. – Szeretlek. – mondtam lágyan egy hatalmas öleléssel és egy arcra puszival. Ezután a táskám kerestem, de rájöttem, hogy a kocsimban maradt. Tehát csak a könyveket ragadtam magamhoz, s vonultam végig a házon. Kint már Cass várt a kocsiban. Én pedig beültem, s már indultunk is, hogy végigszenvedjünk egy újabb napot a suliban. A város felé közeledve megálltunk a kocsimnál. A férfi és a szíve is eltűnt, de a vére még mindig a földön fénylett. Én ki se szálltam a kocsiból. Cassandra hozta el az összes cuccom. A táskám az ölembe nyomta, én pedig kipakoltam a tegnapi cuccom, s helyette a mait tettem bele. Újra a gázra lépet, de én még visszafordultam egyszer, amikor ismét előtörtek belőlem az emlékek. Ahogy ott vergődtem a férfiak között. A látóteremben már rég nem látszott a kocsim, de valahogy mégse tudtam nem rá gondolni. A megmentőmre, aki később csókot lopott tőlem, aztán se szó, se beszéd magamra hagyott a gondolataimmal. Előrefordultam az ülésen s csak az elsuhanó tájat figyeltem. A kezeimet a táskámra tettem, amikor valami furcsa, kemény dolog vonta magára a figyelmem. Lepillantottam a táskám azon részére ahol az a valami volt. Kicipzáraztam a hátizsákot, majd kivettem belőle egy téglalap alakú, piros csomagolópapírba bújtatott dobozkát. Egy fehér masni ölelte körül az ismeretlen dolgot. Kíváncsian tekintettem hol Cassre, hol a dobozra. Beértük az iskola parkolójába és Cassandra lelassított, majd beparkolt a szokásos helyére. Ezután leállította a motort és kíváncsian felém fordult. Én pedig habozás nélkül kicsomagoltam a dobozt. A kezemben pedig nem más volt, mint egy telefon. Méghozzá nem is egy olcsó darab. A kezemben tartottam egy 250$ - os telefont. Egy piros Samsung Galaxy A3 – t vett nekem valaki, plusz egy hófehér tokot is. Amikor kivettem a dobozt a csomagolópapírból egy kártya esett ki.

- Ki küldte a telefont? – kíváncsiskodott a volán mögül Cass.

- Fogalmam sincs, de derítsük ki. – válaszoltam nem teljesen kielégítve a kíváncsiságát, mialatt a kezembe fogtam a kártyát.

A kezeim lassan szétnyitották a kártyát, amin ez állt:

„Sajnálom, hogy tönkretettem a telefonod.”

- Nincs rajta név. – mondtam Cassnek, aki erre elszomorodott.

- Akkor ez azt jelenti, hogy van egy titkos rajongód. – lelkesedett fel újra a barátnőm. – Nem tudod, hogy ki lehet az? – kérdezett rá.

- Egyáltalán nem tudom, ki lehet. – próbáltam füllenteni Cassandrának, hiszen pontosan tudtam, hogy ki volt az, aki a telefont vette nekem.

- Azt írja az üzenetben, hogy sajnálja, hogy tönkretette a másik telefonod, szóval ne próbáld meg nekem beadni, hogy nem tudod, hogy ki küldte. – szegezte nekem a tényeket Cass, miközben mindent sejtető pillantást vetett rám.

Soha nem tudtam igazán hazudni. Valahogy mindig sikerült lebuknom. Általában azért, mert ilyenkor elfordítom a tekintetem róluk, hiszen ha épp hazudok, nem tudok az emberek szemébe nézni.

- Jól van. – adtam be a derekam. – Szóval, aki a telefont vette nek..

- Csak azt ne mond, hogy az a férfi volt, aki tegnapelőtt mindenhová követett téged. A fekete szemű, nemes herceged. – mondta mindezt mosolyogva.

- Rendben, akkor nem mondok semmit. – mondtam neki, vagyis inkább az ablaknak, hiszen eközben kifelé bámultam. Néztem, ahogy a diákok elsétálnak a kocsi mellett, besietve a suliba, hogy még az órák előtt kibeszélhessék a tegnapi, avagy a korábbi szaftos pletykákat. A távolban észrevettem Melissát, ahogy a barátainak és még pár előkelőbb ember gyerekének meséli a tegnapelőtti történéseket. Legalábbis gyanítom, hogy rólam lehet szó, hiszen közben folyton az orrára mutogat. Cassandra csendben ül a volán mögött. Ráemelem tekintettem, hogy megnézzem milyen súlyos a helyzet. Eközben ő végig engem bámult, tátott szájjal.

- Ő volt, aki tegnap megmentett téged igaz? – kérdezett rá, pedig már rég tudta a választ.

- Igen. Elijah volt az, aki a suliban utánam leskelődött, és az is, aki megmentette az életem. – vázoltam fel neki tömören a dolgokat.

- Akkor most szépen mindent elmesélsz nekem! Mégpedig azonnal!! – mondta az ujjával is figyelmeztetve engem, de közben felfelé görbült a szája. – Minden részletet hallani akarok. MINDENT!! – hangsúlyozta ki ezt az egyetlenegy szót.

- Ahogy a kis boszi kívánja. – mondtam neki, pedig tudtam, hogy utálja, ha így hívom. Mikor láttam, hogy szóra nyitja a száját, belekezdtem a mesélésbe. – Szóval, addig te is tudod, hogy megéreztem, hogy valaki figyel engem. De nem tudtuk, hogy ki az. Tehát tegnap egész nap valami furcsa érzés kerített a hatalmába, de nem foglalkoztam vele, mert úgy gondoltam ez mind Damon miatt van. Aztán hazafelé jöttem az úton, amikor defektet kaptam. – meséltem el minden egyes részletet lehunyt szemmel. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, mialatt lehunyva tartottam a szemem és újra felidéztem a tegnap estét. – Szóval, aztán egy másik autó jött, s a rossz előérzett csak fokozódott. Aztán négy vámpír szállt ki a kocsiból, s támadott rám. Amikor azt hittem esélyem sincs megmenekülni felbukkant Ő. Megölt egy vámpírt, a többit meg szaladni hagyta, hogy engem megmentsen. Azután adott a véréből, s így sikerült meggyógyulnom. Végül bemutatkozott és elmondta, hogy Elijah Mikaelsonnak hívják. Váltottunk pár szót, de nekem végig az járt a fejemben, hogy mennyire szeretném megcsókolni őt. Végül is nem tettük meg, csak haza hozott és hát… ott hagyott engem veletek. Elment, pedig mennyire szerettem volna, ha marad. Mindegy. Szóval ott tartottam, hogy hazahozott. Aztán az éjszaka nem tudtam aludni, folyton az a jelenet játszódott le előttem, ami aznap este történt. Végül feladtam az alvás lehetőségét, s kimentem az erkélyre, mert téged viszont nem szerettelek volna felkelteni. Hűvös volt kicsit az idő, s a kezem végül a zakó zsebébe csúsztattam. Ahol találtam egy telefonszámot, s tudod, milyen kíváncsi természetem van. – mondtam Cassnak, aki ismét szóra nyitotta volna a száját, de én újból belé fojtottam a szavakat.

- Mond, hogy nem hívtad fel. Kérlek! – sikerült mégis szóhoz jutnia Cassnek.

- De, felhívtam. – mondtam végig fenntartva a szemkontaktust. – Aztán, letettem. Mivel aggódott értem átjött hajnalban, s annyira megijesztett, hogy sikerült ledobnom a telefonom, ami darabokra tört. Végül… behívtam… a házba… - mondtam halkan, tagoltan, lesütött szemekkel. Ebben a percben épp a telefonom dobozán egy pici pöttyöt kezdtem tanulmányozni.

- Mit csináltál?! – emelkedett meg a hangja a kérdés vége felé. – Azt hallottam, hogy behívtad a házadba, de ez képtelenség, hiszen te nem tennél ilyet. – mondta, mialatt le nem vette volna a tekintetét rólam. Éreztem a tarkóm bizsergéséből, hogy most minden idegszálával rám figyel.

- Jól hallottad Cassandra. – álltam már én is a pillantását. – Behívtam, s meg kínáltam egy bögre kakaóval is. Vagyis kettővel. Végül nem sokat, de beszélgettünk. Csakhogy eközben valaki épp ezt az időt választotta arra, hogy lejöjjön a konyhába inni, s mivel Elijah nem akart lebukni, merthogy egyelőre senki nem tudhat a létezéséről, elbújtunk az ajtó mögött. Ő meg túl közel volt hozzám, s végül hát…

- Rose Salvatore, azt ne mond, hogy megcsókoltad! – mondta döbbent hangon.

- Nem, nem csókoltam meg. – mondtam, s hallottam, ahogy Cassnek egy nagy kő esik le a szívéről.

- Hála istennek, hogy nem tetted meg. – mondta egy mosoly kíséretében.

- Ő volt az, aki megcsókolt ENGEM. – mondtam neki kihangsúlyozva egyes szavakat, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Minden érzelem nélkül, majd fogtam a táskám, az új telefonom, s kiszálltam a kocsiból. Magára hagyva a döbbent Cassandrát.