11.fejezet

REBEKAH MIKALSON

HOPE MIKALESONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN

.

  Boldog voltam, hogy sikerült ennyire megdöbbentenem Cassandrát. A táskám a vállaimra helyeztem, s arra vártam, hogy Cass beérjen engem. Megfordulva feltűnt, hogy még mindig a kocsiban van. Megálltam, s ránéztem. Ő pedig még mindig csak döbbenten ült egy helyben. Nem hitte el, hogy képes voltam ott hagyni őt, azzal a ténnyel, hogy tegnap este egy félig idegen vámpírral csókolóztam. A mosoly szétterült az arcomon. Visszafordultam az iskola felé, s megpillantottam Melissát. A düh újra elkapott. Ahogy a félelem is, mert ha egyszer megpróbáltak eltenni láb alól, máskor is megpróbálják, s akkor nem biztos, hogy túl fogom élni. Melissa valószínűleg megérezhette, hogy valaki figyeli őt, mert felkapta a fejét, s jobbra, balra forgatva kíváncsiskodott. A tekintette átfutott rajtam, de rögtön vissza is ugrott rám. A szemei először meglepettségről árulkodtak, később ez megváltozott és csak színtiszta gyűlöletet véltem felfedezni a szemeiben. A tekintetem egy percre se szakítottam el az övétől, de ő hirtelen felpattant a helyéről, még egyszer jó alaposan végigmért, majd félrelökve a tömeget besietett az iskola falai közé. A fejem ráztam, miközben a mosoly újra felvillant arcomon. A telefonos dobozt szorongattam a kezemben, s elhatároztam, hogy mielőtt elkezdődne a tanítás, vagyis a szenvedés, behelyezem az új telefonomba a kártyám. Az udvar közepén találtam egy üres padot, odasétáltam, s leültem. Körülöttem az emberek sorra szétszéledtek. Olyan volt, mintha félnének tőlem. Elhessegettem a buta gondolatokat, úgy gondoltam csak én beszélem be magamnak. Az ölembe helyeztem a dobozkát, a táskám a földre dobtam, s elővettem a nadrágzsebemből a kis kártyámat. Ezután magam mellé tettem a padra, s kinyitottam a dobozt melyben ott volt az új telefonom. A kis cetli ezzel egy időben a fűre hullott, s én lehajoltam, mert számomra fontos volt. Végighúztam az ujjam a betűkön, s újra elképzeltem a csókot vele. Tudtam, hogy hova vezet ez az álmodozás, úgyhogy inkább újra minden tekintetem a telefonra vontam. Kiszedtem a telefont a csomagolásból, s leszedtem a hátulját. Behelyeztem a kártyámat, majd visszatettem a hátlapot, miközben bekapcsoltam a telefont. A képernyőn megjelent a „Samsung” márka, majd mindent elborítottat a sötétség, s végül a PIN – kódot kérte. Bepötyögtem a négy számot, s már meg is jelent a kezdőlap. Ez után a kézikönyvet vettem a kezembe, hogy van – e valami fontos dolog, amit tudnom kell a telefonról. A mobilom addig a padra helyeztem magam mellé. Belemerültem az olvasásba, amikor is megéreztem, hogy megremeg alattam a pad. Mivelhogy senki nem volt itt, aki miatt ez megtörténhetne oldalra kaptam a fejem, s lenéztem a még világító telefonomra. A kijelzőn egy üzenet villogott. Újra a kezem közé vettem a telefonom, s feloldva a billentyűzetet, rögtön a borítékra nyomtam, ami az üzeneteket jelenítette meg. Egyetlen egy üzenet volt az üzeneteim között. Rákattintottam a „megnyitó” gombra, s már olvasható is volt az üzenet:

„Egyáltalán nem bántam meg a csókot tegnap!!”

Alig hittem a szememnek. A szavakat újra, s újra elolvastam, míg fel nem fogtam, hogy mit jelentenek. Ahogy a szavakat olvastam rájöttem, hogy én sem bántam meg egy percet sem a tegnap estéből. Annyira elméláztam a kapott sms - től, hogy fel se tűnt, hogy egy árnyék vetül az arcomra. Lepillantottam a telefon mellett és két csizmás lábbal találtam szemben magam. A szememmel végigkövettem a személyt, majd végül találkozott a tekintetünk. A velem szemben lévő lány, pedig nem más volt, mint a kis Melissa. Gyorsan kiléptem mindenből és lezártam a telefont, hogy Melissa semmit se tudhasson meg rólam. A tekintete még mindig dühöt fejezet ki. Egy pillanatra elkapott a félelem, mert valami furcsa volt Melissán. Egyelőre nem tudnám megmondani, hogy mi, de valahogy ma más volt. A következő pillanatban pedig Melissa behúzott nekem egyet. Nem a kezét használta, hanem egyenesen egy jobb öklöst. A táskám a földre borult és én is a padnak estem. Éreztem a számban a vér fémes ízét. Felnéztem Melissára, s egy diadalom ittas mosoly terült szét ajkain.

- Ez jár azoknak, akik velem akarnak szórakozni. – köpte a szavakat nekem, s megfordulva már épp indult volna, amikor hirtelen ő is a földön kötött ki. Először nem értettem, hogy mi történt, de aztán megláttam Casst, ahogy a jobb kezét lóbálja, hogy elűzze belőle a fájdalmat, ami akkor következet be, amikor megütötte Melissát.

- És ez jár azoknak, akik az én barátnőmmel szórakoznak. – világosította fel Melissát Cassandra. A következő pillanatban Cass átsétált Melissán, és odaguggolt elém.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben felemelte az arcom, hogy jobban lássa, megmarad – e a seb az ajkamon vagy sem. Melissa eközben feltápászkodott ülő helyzetbe, s odakiabált a barátnőinek, hogy segítsék fel őt. Mialatt kiabált feltűnt, hogy Melissának hosszabb a szemfoga. S ekkor kapcsoltam, hogy amit éppen láttam az az, hogy Melissa vámpír. Cassre néztem, s mutattam neki, hogy Melissa vámpír. De mire hátrafordult Melissát már felsegítették a barátnői így Cassandra nem láthatta a fogakat.

- Rose, teljesen biztos vagy benne, hogy azt láttad, hogy Melissa vámpír? – kérdezte meg hitetlenkedve Cass.

- Igen. Láttam a hosszú szemfogait és ez csak a vámpíroknak van. Te is nagyon jól tudod. – mondtam a barátnőmnek, de láttam, hogy nem nagyon hisz nekem. – Tudom mit láttam Cass. Tegnap pedig vámpírok támadtak meg engem, s így már értem az összefüggést. Különben, hogy tudtak volna vámpírokat rám küldeni, hacsak nincsenek velük jó kapcsolatban, mint vámpírok. – ragadtattam el a fantáziám, de tudtam, hogy igazam van.

- Rendbe Rose. Tegyük fel, hogy vámpírok, akkor most mit teszünk?

- Egyelőre senkinek sem mondjuk el. Ha lesz alkalom, kipróbáljuk rajta azt a varázslatot, amit a vámpírok ellen szoktál használni. – jelentettem be neki, majd felkaptam a táskám, a telefont a zsebembe csúsztattam, s felálltam. Megvártam még Cass is ezt teszi majd lassan lépkedni kezdtem az iskola felé. Közben pedig egy zsebkendővel a számat töröltem. Az első óra ma szintén történelem. Mr. Saltzman ma késett úgy negyed órát, de rendes volt és nem kellett bent maradnunk a szünetben. A következő óra matek volt, ahol egy újabb anyagot vettünk. Cassel leveleztünk, amikor a tanár kiszólított engem a táblához.

- Rose Salvatore, kérem, fáradjon ki a táblához, s oldja meg a matekfeladatot. – mondta a tanárnő.

A tanárnő kérésére elindultam a táblához a padok között cikázva. A tábla elé érve viszont fogalmam sem volt mihez kezdjek. Végig csend volt a teremben, csak a hangos szívdobogásom hallatszott semmi más. A szívem a torkomban vert, de nem tudtam még csak hozzálátni se a feladathoz.

- Miss Salvatore, ha nem csinálja meg a feladatot, be fogok írni magának egy egyest. – jelentette ki egyszerűen a tanárnő.

- De tanárnő… - kezdtem az ellenkezést, de ő egy kézrántással elhallgattatott. Tekintetem visszatért a táblára, s csak azon járt az eszem, hogy most mihez kezdjek ezzel a feladattal.

- Ha nem kezdi el öt percen belül, mehet is a helyére. – mondta szigorúan a matek tanárunk.

Hihetetlen, hogy ez pont most, ma történik velem. Mintha nem lett volna elég az este, most itt van ez is. Megelégeltem a dolgot, s mivel tudtam, hogy úgy is egyest ad a krétát a tanári asztalra helyeztem, s visszaindultam a helyemre.

- Ennyi?! Feladja Rose?! – kérdezte meglepetten a tanárnő. – Azt hittem legalább küzdeni fog.

- Küzdeni fogok tanárnő, de nem magával és nem ma. Pocsék estém volt, s a mai nap se épp kellemesen indult, szóval nem, nem adom fel. Csak csendben felkészülök. – mondtam bár a szavakat leginkább Melissának szántam. Közben rá is néztem, s tudtam, hogy tudja, hogy neki szólnak a szavak, melyek ígéretek voltak a részemről.

- Rendben Miss Salvatore, egyelőre nem írom be magának az egyest, de ha legközelebb nem tudja, már befogom. – szólalt meg kedvesen a tanárnő, s utánam Melissát hívtak ki, aki persze semmit sem tudott, ahogy én se, de neki csont nélkül beírta az egyest.

- Tehát Rose nem tudta a feladatott, ő visszaülhet a helyére és nem kap semmit, de miután ÉN nem tudom a feladatot, nekem már beírja az egyest. – üvöltötte magából kikelve Melissa.

- Nyugodjon le Miss Silverman! – mondta nyugodtan a tanárnő. – Ha legközelebb kihívom a táblához Miss Salvatorét és nem tudja, meg fogja ő is kapni az egyest. Most maga kapja meg. – folytatta nyugodt hangon a tanárnő, s közben már be is írta az egyest.

- Haha. – nevetett fel Cass. – Így jár az, aki mások ellen áskálódik. Vagyis lefordítom neked Melissa, aki másnak vermet ás…. A folytatást már tudod. – mondta nevetve Cassandra és a pad alatt egy pacsit váltottunk. Melissa dühösen ment vissza a helyére, de biztos voltam benne, hogy még hallani fogunk felőle.

- Szólok az apámnak, aki majd az igazgatónőnek, aki ki fogja rúgni magát még ezért. – fenyegette meg a tanárnőt Melissa.

- Nem fog kirúgni, ugyanis nem tettem semmi rosszat. Feleltettem, s maga nem tudta a választ. Ezért megkapja a jól megérdemelt jegyét. – hangzott a nyugodt válasz. Hihetetlen, hogy semmivel nem lehet kihozni a tanárnőt a sodrából.

- Akkor hívja ki Cassandrát, hiszen hallhatta, hogy beszólt nekem. Lássuk, ő megtudja – e oldani a feladatot. – utasította Melissa a matek tanárt, aki láthatóan már nem figyelt a szavaira.

- Köszönöm, de magam is képes vagyok eldönteni, hogy kit akarok feleltetni és kit nem. Miss Davis ezúttal nincs a listámon. – mondta Melissának, s ezután ő maga oldotta meg a matek feladatot.

- Hát Melissa, azt kell, hogy mondjam, így jártál. Megérdemelted. – súgta előre Cass, mert nem bírta kihagyni a remek lehetőséget, hogy beszóljon Melissának.

- Fogd be a szád, boszi, vagy te leszel a következő, akit meg fogok öletni! – csattant fel Melissa, azzal sem törődve, hogy ki az, aki hallja és ki nem. Ezúttal féltettem Cassandrát. Tudom, hogy meg tudja védeni magát, de tudjuk mire képes Melissa és az apja, ha valamit a fejébe vesznek.

- Hát még se lehet olyan jó az a csapat, hiszen Rose még mindig életben van. Viszont azt ajánlom, hogy ez maradjon így is, különben a következő halott nem én leszek. – fenyegette meg ezúttal Cass Melissát, akin látszott egy pillanatra, hogy megijed, de Cassandra, hogy bebizonyítsa, nem hazudik, elmormolt egy varázsigét, amitől Melissa felkiáltott éppen, amikor kicsöngettek az óráról, így senki nem foglalkozott vele. – Ne feled, egy haja szála se görbülhet! – súgta Cass Melissa fülébe, majd felállt, s kiment a teremből. Én lesokkolva figyeltem a jelentetett, de mivel Melissa már kezdett magához térni, kisurrantam én is teremből, s Cass után siettem, aki odakint a napos fűben egy fának dőlve napozott. Nem zavartatta magát. Mellé léptem, s leültem én is a fűbe. Annak ellenére, hogy sütött a nap, a szél belekapott a bőrdzsekimbe, s hideg levegőt fújt a pólóm alá. A hideg végig bizserget a gerincem mentén, s feltűnt, hogy Melissa feltűnően bámul minket.

- Cass. – suttogtam közel a füléhez, mert tudtam, hogy a vámpíroknak szuperhallásuk van. – Mi van, ha Melissa beváltja az ígéretét?! – kérdeztem aggódva. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Nem veszíthetlek el téged is. – mondtam a sírás határán.

- Nem fogsz elveszíteni Rose. – mondta szeretetteljesen nekem. – Melissa kevés ahhoz, hogy nekem ártani tudjon. – jelentette ki határozottan, s elmosolyodott. – Legalább ő megkapta az egyesét. – nevetett felidézve a matekórát.

- Igen, ez igaz. – mondtam én is mosolyogva, de a mosoly mögött még mindig ott volt a félelem a barátnőm iránt. Képtelen voltam felfogni, miért nem fél. Mindegy, én féltem helyette is. Az volt a jó a mai napban, hogy nem kellett munkába mennem. Vagyis Zach bácsi értem jön és haza visz, majd tanulok, s aztán pihenek. Vagy a hercegemre gondolok, mit oly sokszor teszek meg mostanság. A csendet mi közénk telepedett az iskola csengőjének hangos csengése zavarta meg. Újra feltápászkodtam, majd Casst felsegítve vágtunk neki újra az iskolának. A nap további része unalmasan zajlott. Volt egy magyar óránk. Majd egy angol és egy német óránk. Az utolsó óránk testnevelés volt. Az öltözőben voltunk Cassandrával, amikor Melissa jelent meg. A telefonom épp a kezemben volt, mert a tanárnak készültem adni, hiszen ő szokott vigyázni az értékes tárgyakra, amit neki adunk, mert nem lesznek bezárva az öltöző ajtók, s kitudja, hogy ki lopja el épp a holminkat. Soha nem lehet tudni, vagyis fő az óvatosság.

- Nézzenek csak oda új telefon?! – kérdezte mézes – mázos hangon Melissa.

- Mit akarsz itt Melissa?! Senki nem kíváncsi rád. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, majd elsétálva mellette a tornaterembe léptem. A tanár már várt minket, odaadtam neki a telefonom, s Cassandra is az övét, majd futással bemelegítettünk. Azután gimnasztikáztunk és végül röplabda játékot játszottunk ma. Ahol Melissa ellenem és Cass ellen volt. Végül a játszmát ők nyerték meg, de ez nem keserített el minket. Az óra után visszamentünk a tanárhoz, s elkértük a telefonunkat. Aztán az öltözőbe slisszoltunk boldogan, ahol Melissa ismét elállta az utunkat.

- Haha, lúzerek. – mondta ki ezt a két szót, de én mit se törődve vele tovább sétáltam. – Ennyi?! Nem is reagáltok?! Jaj, a vesztesek inkább csendben hallgatnak.

- Nem attól lesz valaki győztes, hogy megnyer egy csatát kislány. - világosította fel Cassandra Melissát. – Hanem, ha megnyered a háborút. De te nem nyertél eddig semmit sem, ha jól emlékszem. – folytatta tovább a barátnőm, majd ellépve ő is bejött az öltözőbe. Melissa ma már párszor megpróbált minket felidegesíteni, vagy nem is tudom, hogy mi volt a célja ezekkel a szövegekkel, de különösebben nem is érdekelt. Az öltözőben már épp a nadrágom próbáltam felhúzni, amikor megszólalt a mobiltelefonom.

- Szia Zach bácsi. – üdvözöltem a telefonálót.

- Szia Rose. Itt vagyok a Lockwood házban. Csak szólni szerettem volna, hogy kések egy kicsit. – mondta Zach bácsi.

- Semmi baj, addig majd itt maradok a suliban vagy hazamegyek Stefanékkal. – mondtam én is gyorsan a választ.

- Stefan és Damon most nincsenek az iskolában. Elmentek valahova. Nem tudom mikor érnek egyáltalán haza. De megígérem, hogy sietek, de Mr. Lockwood nem enged el a gyűlésről.

- Tényleg ma van a tanács gyűlése. El is felejtettem. Mindegy Cass majd hazavisz, így neked is csak haza kell majd jönnöd. Viszont ne felejtsd el, hogy be kell vásárolnod. – hívtam fel a figyelmét az üres hűtőnkre. Majd bontottam a vonalat. Cassandrára néztem, s ő mosolyogva bólintott. Ezután nem volt más dolgunk csak haza menni. A kocsihoz érve beszálltunk, s bekötöttük magunkat. Cass a kedvenc dalát rakta be a CD – lejátszóba, s már hajtott is hazafelé. A táj ismételten csak elmosódott körülöttem. Nem tellett 10 percbe s már fel is tűnt a hatalmas házunk. Cass pedig lassított. Majd megállt, de a motort nem kapcsolta le.

- Nem lesz bajod Rose?! – kérdezte meg aggódva Cassandra.

- Nem. Tényleg nem lesz semmi bajom. Ne aggódj! – nyugtattam meg a barátnőmet egy mosollyal. – Se Melissa, se az apja, sem senki más nem tud bejönni a házunkba, ha csak be nem invitáljuk. Szóval, minden rendben lesz. – mondtam majd elbúcsúztam tőle, de a barátnőm még megvárta, amíg beérek az ajtón. Gyorsan felsiettem a szobámba, s minden cuccom az ágyra dobtam. A farmerom egy melegítőnadrágra cseréltem, a pólóm egy otthoni kicsit megviseltebb pólóra. Felkaptam egy meleg pulcsit ami, még apáé volt, de olyan jó meleg, hogy nem hagyom kárba veszni, még ha ezzel újra feltörnek az emlékek. Az erkélyajtóhoz léptem s tágra nyitottam. Hagytam, hogy a friss levegő bekússzon a szobámba. Visszasétáltam az ágyhoz, s neki láttam a házi feladatnak. Néhány órával később, mikor már besötétedett, még mindig egyedül voltam a hatalmas házban. Be kellett valljam magamnak, hogy már kezdtem félni egy kicsit. De próbáltam türtőztetni magamat. Felhívtam Stefant és Zach bácsit legalább ezerszer, de hiába egyikük sem volt hajlandó felvenni a telefont. Próbáltam nem rosszra gondolni. Cassandrát is hívtam, de ő se vette fel. Kezdet az egész nagyon ijesztő lenni. Gondoltam rá, hogy áthívom Elijaht, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet – e. Ha mindez nem lett volna elég a lámpáim is villogni kezdtek. S ha jól hallottam odakint épp egy hatalmasat dörgött. Majd az eső is megeredt. Az erélyajtóhoz rohantam s becsuktam azt, de ekkor egy újabb villám csapott le az égből. A telefonom kerestem, s felhívtam azt a személyt, akit nagyon nem lett volna szabad. Csörgött egyet, majd kettőt, s végül hármat is. Végtelennek tűnő pillanatig azt hittem, nem veszi fel a telefont, de aztán mégis létrejött a kapcsolat.

- Elijah Mikaelson. –szólt bele férfiasan szexi hangon. Egyelőre ezzel nem tudtam mit kezdeni, hiszen éppen akkor csapott le egy újabb villám.

- Én sajnálom, hogy zavarom Mr. Mikaelson, de egyedül vagyok itthon, s odakint meg tombol a vihar és én csak… - mondtam, amikor megszakadt a kapcsolat. A telefonom azt jelezte ki, hogy nincs térerő. Minden cuccom ledobtam az ágyról, bebújtam oda, s legalább a nyakamig betakaróztam. A következő pillanatban villámlott egyet, s egy árny jelent meg az erkélyemnél. Ha lehet, most jobban félek, mint korábban bármikor. Azok után, ami tegnap este történt, már sehol se lehetek biztonságban. Az ajtó kinyílt és én a takaró alá bújtam. Mintha egy vékony takaró megvédhetne a betörőtől. Főleg ha az egy olyan személy, aki mindenáron bántani akar engem. A félelem még jobban eluralkodott rajtam, amikor megszólalt a betolakodóm.

- Miss Salvatore? – kérdezte meg az idegen, aki már cseppet sem volt az. Rögtön az ágyam mellől hangzott fel a kérdés. Amikor tudatosult bennem, hogy Elijah az, azonnal felrúgtam a takarót felálltam, s odafutottam hozzá. A kezemmel eltakartam a szemem, s Elijah nem tett semmi mást, csak egyszerűen átölelt engem. Nem nézett idiótának, csak átölelt. Lassú szívverését hallgattam. Azután a hajam simította, s éreztem, ahogy beleszagol, majd egy puszit lehet rá. Ezután eltolt magától, s az arcom a kezei közé vette.

- Minden rendben Miss Salvatore? – kérdezte meg tényleg aggódva.

- I… igen. Azt hiszem. – mondtam kicsit jobban érezve magam. – Én sajnálom, hogyha esetleg miattam valamit félbe kellett szakítania, de nem tudtam, hogy kit hívhatnék fel.

- Ne aggódjon, nem zavart meg semmiben. – nyugtatott meg Elijah. – De hogy hogy nincs itthon senki?! – kérdezte meg csakhogy témát váltson.

- Hát Zach bácsi tanácsgyűlésen van, de azt mondta siet haza. Stefan és Damon pedig nem tudom, merre vannak. Hívtam Cassandrát is, de ő se vette fel nekem a telefont. Ezután pedig már nem tudtam, hogy kit hívjak fel. – meséltem neki el a dolgot, miközben egy újabb villám, s egy hangos dörgés zengte be a szobát. Én pedig mindezt remegve és lehunyt szemmel tűrtem végig.

- Mi a baj, Miss Salvatore?! – tett fel egy újabb kérdést, s még mindig nem eresztve az arcom.

- Én… odakint vihar van. – mondtam egy laposra sikerült mosollyal. – Én… félek a vihartól. – vallottam színt neki, s rögtön másfelé néztem, mert nem mertem a szemébe nézni. Elijah rám emelte a tekintetét, s arra biztatott, hogy én is tegyem ezt. Képtelen voltam ellenállni, ezért belenéztem a gyönyörű fekete szemeibe. Végül nem szólt egy szót sem csak a karjaiba kapott, s az ágyhoz vitt. Ott szép lassan az ágyra fektetett, s betakart engem. Azután pedig ő is ezt tette. Kivéve, hogy ő a takaró felett maradt.

- Nem éhes Mr. Mikaelson?! – kérdeztem meg, de hirtelen eszembe jutott, hogy ő vérrel táplálkozik. – Mármint én… ööö… nem úgy gondoltam. – próbáltam kimagyarázni magam miközben eltakartam az arcom a kezemmel.

- Semmi baj Miss Salvatore. – válaszolt rögtön Elijah, s levette a kezeimet az arcomról. – Nem vagyok éhes. – mondta mindezt egy szexi mosollyal, amibe beleremegett a testem minden egyes porcikája. Hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy átforduljak a másik oldalamra, s álomra hajtsam a fejem. Már nem féltem. Most, hogy Elijah itt van, már semmi bántódásom nem eshet. Egy darabig a bal kezén támaszkodott, de lejjebb csúszott az ágyon, s most pont mellettem feküdt. Tudtam, hogy engem néz, mert újra éreztem a tekintetének súlyát a vállamon. Anélkül, hogy hátra fordultam volna a kezem hátracsúsztattam, s megkerestem az ő kezét. Majd kicsit hátrébb mentem, s a kezével átöleltem magam. Tudtam, hogy messzire megyek ezzel, de éreznem kellett a teste melegét, a biztonságot nyújtó ölelését. Végül már minden porcikám hozzáért és Elijah nem ment egy centimétert sem hátrébb. Ezt jó jelnek vettem. A kezét a derekamon pihentettem, amit most megmozdított. Azt hittem el fogja venni, de ehelyett csak még közelebb húzott. Minden egyes porcikánk összeért. A bal kezével pedig kisimította a kósza tincseket, melyek a szemembe lógtak. Amikor dörgött kicsit jobban megszorítottam a kezét, ezzel jelezve, hogy félek. Viszont ha nem volt semmi, akkor se vontam el a kezem. A kezem végig a kezén pihent. Olyan volt ez a szituáció, mintha már nagyon régóta ismernénk egymást. Meg kell mondjam, nagyon is tetszett ez a helyzet. Végül a csendet az én álomittas hangom törte meg.

- Mr. Mikaelson. – kezdtem bele, de egy ásítás félbeszakított. – Nem lenne kedve tegeződni velem? – tettem fel álmosan a kérdést, nem is várva rá igazi választ.

- Szép álmokat, Rose! – suttogta a fülembe, s mindketten mosollyal az arcunkon hajtottuk álomra a fejünket.