12.fejezet

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

  Olyan gyönyörű volt, amikor aludt. A karjaimban tartottam, s csak némán figyeltem arca minden kis rezdülését. A légzése nem sokkal később egyenletessé vált, s tudtam, hogy sikerült megnyugodnia és egy kicsit aludni. A vihar továbbra is tombolt odakint, s álmában néha – néha motyogott valamit. Az arcomra ráégett a mosoly melyet ő váltott ki belőlem. Nem tehettem róla, képtelen voltam nem mosolyogni, mikor vele voltam. Este láttam a nevét a telefonom kijelzőén, s arra gondoltam nem veszem fel. El kell felejtenem őt, de úgy nem megy, ha folyton a közelemben van. Az eszemmel ezt el is döntöttem, de a szívem nem vélte helyesnek a dolgot, tehát felvettem. Akkor meghallottam a rémült hangját, de nem hallottam rendesen, mert recsegni kezdet a vonal, s nem sokra rá meg is szakadt. Még magamnak se mertem bevallani, de nagyon megijedtem. Ezért volt az is, hogy amilyen gyorsan csak tudtam odafutottam a házukhoz. Szerencsémre, múlt éjjel be lettem invitálva a házba, tehát egyszerűen csak be kellett sétálnom. A kezemet a kilincsre helyeztem, a ruhámból patakokban folyt a víz, a hajam a homlokomhoz tapadt. Lenyomtam a kilincset, mikor egy újabb villám szelte ketté az eget, világossal borítva mindent. A szobába lépve, megvártam míg a szemem megszokja a fényt. Ezután Roset kerestem a tekintetemmel, mikor feltűnt, hogy az ágy egyik oldalán egy kidudorodó, fel - lemozgó test fekszik. Rögtön tudtam, hogy Rose az. A cipőm sáros nyomott hagyott a parkettán, miközben az ágy felé közelítettem. Úgy tűnt, hogy Rose fél. Nem láttam még a félni, de most éreztem, hogy határozottan fél valamitől. Közelebb érve, feltűnt a testének apró remegései, mik megmozgatták a paplant. Nem tudtam, mit tehetnék az ellen, hogy ne féljen. Féltem, hogy ha most hirtelen megszólalok, megrémítem, de nem tudtam finoman sem megszólítani.

- Miss Salvatore! – mondtam neki az ágy mellől, vagyis próbáltam inkább suttogva mondani, hogy ne ijesszem meg túlságosan.

 Egy perc is eltelhetett, mire megmozdult, felfogva azt, hogy ki is vagyok. Ezután már nem tartott sokáig, hogy kibújjon megfelelőnek tartott búvóhelyéről. A takaró hirtelen felcsapódott, Rose pedig hozzám futott. A kezével eltakarta az arcát, s úgy bújt a mellkasomhoz. Én ezzel szemben nem tettem semmi mást, csak kezeimmel átöleltem őt, s amennyire lehetett szorosan tartottam az ölelésemben. A hátát simogattam le és fel, hátha megnyugszik ettől. A tetteim sikeresnek bizonyultak, hiszen Rose szép lassan megnyugodni látszott. A fejem lehajtottam, s egy pillanat elejéig beleszagoltam a hajába, aminek finom gyümölcsös illata volt. Próbáltam beazonosítani, de csak az eper illatot tudtam elkülöníteni a többitől. Fenséges az illata, gondoltam lehunyt szemmel, s éreztem, hogy kicsit jobban feszül a nadrágom, ezért rögtön abbahagytam az ábrándozást, nehogy leteperjem. Ehelyett csak egy gyengéd puszit nyomtam a feje búbjára, s eltoltam magamtól. Az arcát a kezeim közé vettem, s beletekintettem a barna szemeibe, melyek kétségbeesést sugároztak. Ez azonban lassan múlni látszott, s helyette a megkönnyebbülés érzése tört fel benne. A tekintete az enyémbe kapcsolódott, s éreztem, hogy egyre közelebb hajolok hozzá, de sikerült visszafognom magam, mikor rájöttem, hogy mi az, amit éppen megtenni szerettem volna. A következő pillanatban egy újabb villám fénylett fel az égen, s megéreztem, hogy Rose ismételten megremeg a kezeim közt.

- Minden rendben Miss Salvatore? – kérdeztem meg, amire most leginkább kíváncsi voltam.

-  I… igen. Azt hiszem. – mondta, s látszott rajta, hogy komolyan is gondolja. Láttam, hogy kevésbé fél. – Én sajnálom, hogyha esetleg miattam valamit félbe kellett szakítania, de nem tudtam, hogy kit hívhatnék fel. – szólalt meg újra, s ezzel feloldotta a csendet köztünk.

- Ne aggódjon, nem zavart meg semmiben. – nyugtattam meg amennyire lehetséges volt. Igazából éppen megzavart engem abban, hogy megöljem azokat a vámpírokat, akik ártani akartak neki. Megtaláltam őket. Egy romos házban voltak éppen. Látszott a félelem az arcukon, amikor megjelentem náluk. Esélyük sem volt ellenem és ezzel ők is tisztában voltak. Nem tartott tovább 3 percnél megölni őket. Egyet viszont életben hagytam. Ő holnap következik, de előtte még át kell adnia egy üzenetet Mr. Silvermannak. De ezt mégse mondhattam az ártatlan angyalkának, aki a kezeim közt végre megnyugodott. Eleget szenvedett azoktól a mocskos gazemberektől tegnap, nem kell, hogy folyton emlékeztessék erre. Eszembe jutott, hogy az egyik férfinál volt egy nyaklánc, amit egyelőre a zsebemben tartottam, hiszen vértől áztatott volt, és nem szerettem volna így odaadni neki. Amikor kinyitottam a kis ékszert, két kép volt benne, akikről azt gondoltam, hogy Rose szülei lehetnek. Csak azt nem tudtam, hogy ők épp hol vannak. Ha megtisztítottam a nyakláncot visszaadom jogos tulajdonosának. De ennek is eljön majd az ideje. Viszont feltűnt, hogy ismét nagy a csend, úgy éreztem ezúttal nekem kell megtörnöm. Nem jutott semmi értelmes az eszembe, hiszen ha Rose a közelemben van, minden más megszűnik körülöttem, az agyam leblokkol, s csak ő marad nekem, az arca, az ajka, miket újra szeretnék megízlelni. – De hogyhogy nincs itthon senki?! – kérdeztem meg, hogy témát váltsak.

- Hát Zach bácsi tanácsgyűlésen van, de azt mondta siet haza. Stefan és Damon pedig nem tudom, merre vannak. Hívtam Cassandrát is, de ő se vette fel nekem a telefont. Ezután pedig már nem tudtam, hogy kit hívjak fel. – mesélte nekem el a dolgot, miközben egy újabb villám, s egy hangos dörgés zengte be a szobát. Észrevettem, hogy lehunyja a szemeit, s próbál újból egyenletesen lélegezni, de még mindig nem értettem meg igazából, hogy mi is az, ami miatt újra és újra összerezzen.

- Mi a baj, Miss Salvatore?! – tettem fel neki egy újabb kérdést, s még mindig nem eresztettem el az arcát. Azt akartam, hogy a szememben mondja a dolgokat. Nem engedtem neki meg, hogy félre nézzen.

- Én… odakint vihar van. – mondta egy laposra sikerült mosollyal, amellyel megpróbált engem meggyőzni. Nem sok sikerrel. – Én… félek a vihartól. – vallott színt nekem, s rögtön másfelé nézet, mert nem mert a szemembe nézni. Azt hittem valami sokkal nagyobb dolog lesz az, amit majd mondani fog. Bár számára ez is nagydolog volt, s örültem, hogy elmondta az egyik titkát, mert hiába nézz félre, s remeg a félelemtől, mégiscsak engem hívott fel, s nekem mondta el az egyik félelmét. Ettől büszkeség töltött el, hiszen bízik bennem. Bár ezt már tudtam, hiszen behívott a szobájába, a házába. Végig szuggeráltam a tekintettemmel, hogy végre rám emelje barna szemeit, melyektől mindig elolvadok. Nem telt sok időbe, s újra rám emelte tekintetét, én egy mosolyt küldtem felé. Majd hirtelen felkaptam őt, belőle pedig egy halk sikoly tört ki. Odavittem az ágyához, lefektettem rá, majd betakargattam. Ezután kicsit arrébb húzódott, s én is az ágyra ültem. Először nem történt semmi sem, pedig ha tudná, mennyire vágyom az érintésére, de még mindig nem szabad tennem semmit. Nem sodorhatom veszélybe, de azt hiszem a veszélyt nem Klaus, hanem én okozom majd neki. Egy percig nem történt semmi más csak egymást néztük, s a csend mely közénk telepedet ezúttal jó volt. Nem kellettek szavak, mert anélkül is tisztában voltam, hogy mit érez, vagy gondol. Az esti vihar úgy tűnt kissé megnyugodni látszott, de még messze volt a vége.

- Nem éhes Mr. Mikaelson?! – kérdezte meg, de ezután valószínű leesett neki, hogy én leginkább csak vérrel táplálkozom.– Mármint én… ööö… nem úgy gondoltam. – próbálta kimagyarázni magát, miközben a kezeit az arcához kapta, s ekkor észrevettem, hogy elvörösödik. Tetszett ahogy kimondja, amit gondol, még ha később meg is bánja. Ez a kérdése leginkább egy kósza mosolyt csalt az ajkaimra.

- Semmi baj Miss Salvatore. – válaszoltam rögtön, s lassan levettem a kezeit az arcáról. – Nem vagyok éhes. – mondtam mindezt egy szexi mosollyal, s sikerült egy újabb remegést kiváltanom belőle. Először azt hittem a vihar miatt van, de már legalább egy perce nem szűrődött be kintről hang, tehát ezúttal miattam volt a remegés, ami csak fokozta az arcomra égett mosolyt. Talán mert megsértettem, megfordult s a párnákba fúrta az arcát. Nem szólt egy szót sem, s a mosolyom egyre gyengült. A szemébe lógott pár tincs, s a kezem viszketni kezdet, hogy a füle mögé tűrjem, de az már túlmenne minden határon, tehát egyelőre egy helyben maradtam. Viszont lejjebb csúsztam az ágyon s kényelembe helyeztem magam, mert úgy terveztem, hogy amíg a vihart el nem ül, vagy amíg valaki haza nem ér, itt maradok mellette. Nem szívesen hagytam magára ezek után. A gondolataimból az szakított ki, hogy Rose hátracsúsztatta a kezét. Elképzelni se tudtam, mit akarhat, de végül megtalált a kezem, s magával húzta a derekára. Egy kicsit közelebb mentem, ő pedig végül teljesen belesimult az ölelésembe. A jobb térdét felhúzta, a balt egyenesen kinyújtva tartotta. A bal kezemen támaszkodtam, s a kezemet, mely a derekán pihent oldalra csúsztattam lent és sokkal közelebb húztam magamhoz. Így a feneke épp a csípőmnek ütközött, amivel egy kisebb bizsergés futott végig a testemen. Elviselhetetlennek tűnt ez a közelség, hiszen nagyon régóta nem volt senki ilyen közel hozzám. A kezemmel végre a hajához érhettem, s kisimítottam a kósza hajszálakat, melyek eltakarták gyönyörű arcát. Bár a fantáziám szerint mást is tennék vele, de egyelőre, mégse tehetek semmit. Ha a vihar hangjai felcsendültek, Rose összerezzent s néha – néha erősebben megszorította a kezem, bár nem igazán éreztem meg. Az egész helyzet, olyan hihetetlen volt. Beengedett a házába, pedig alig ismer két napja. Most pedig itt fekszem, s ő a karjaim közt bújik meg, mintha ezzel biztonságban érezné magát, de ez nem lehet, hiszen vámpír vagyok. Az élet mellettem mindennek nevezhető, csak éppen biztonságosnak nem.  A gondolataimból újra Rose volt az, aki kiszakított.

- Mr. Mikaelson? – kezdet bele, de egy ásítás félbeszakította. Még az is gyönyörű volt, ahogy ásított. – Nem lenne kedve tegeződni velem? – tette fel álmosan a kérdést, amitől meglepődtem, de rájöttem, hogy semmit sem szeretnék jobban, mint a keresztnevén szólítani.

- Szép álmokat, Rose! – suttogtam a fülébe, s mindketten mosollyal az arcunkon hajtottuk álomra a fejünket.

                                                        ~ ~ ~

    A szemei lehunyva voltak. A szoba levegőjét Rose illata töltötte be. A párna, amire a fejem hajtottam, pont olyan illatú volt, mint az előttem szuszogó angyalkának. A barna haja elterült a hátán, s felpillantva észrevettem, hogy a kósza tincsek rendezetten a füle mögött maradtak. Pont ott ahova helyeztem. Rose mélyen aludt mellettem így fel sem ébredt mikor felkeltem mellőle.  A vihar halk foszlányait lehetett csak hallani. Az esőcseppek nem verték tovább a háztetőt. Minden elcsendesedett. Éreztem a hideg levegőt, mely megcsapta a testem. Ott tornyosultam Rose felett és csak azt néztem, ahogy alszik. Hallottam, hogy valaki hazaérkezik, s arra gondoltam ideje mennem, de a látványtól képtelen voltam elszakadni. A kezemmel végig szerettem volna simítani az arcán, amikor elkezdet forgolódni, s még a takarót is lerúgta magáról. A homlokán izzadságcseppek fénylettek, s a ruhája forgolódás közben a derekára csavarodott. Megijedtem, mert nem szoktam hozzá az ilyen szituációkhoz. Tudtam, hogy rémálma van, s hogy valószínűleg köze van hozzá a tegnapi vámpíroknak, akiken, még ha már csak egy is maradt, nagyon bosszút fogok állni. Visszatelepedtem az ágyra, s megsimítottam Rose arcát.

- Rose, kelj fel! Ez csak egy rossz álom. Nincs semmi baj, csak nyisd ki a szemed, hadd lássam a barna boldogságtól és ezer más érzelemtől csillogó szemeidet! – suttogtam, mert tudtam, hogy Stefan és Damon is itthon vannak. Nekik nem szabad meghallaniuk. Tudtam, hogy Zach, Rose nagybátyja is itthon van, de most nem mehettem el. Rose egyre szaporábban vette a levegőt, s nem ébredt fel a szólongatásaimra. Nem tudtam mitévő legyek, pedig próbáltam kedvesen szólongatni, néha – néha megráztam a testét, hátha kinyitja a szemeit, de ez nem történt meg. Úgy gondoltam magától kell felébrednie, ha majd jónak látja a dolgot. A várakozás nagyon rossz dolog volt. Rose egyre hangosabb kiabálásai betöltötték a szoba csendjét. Ott voltam vele. Fogtam, simogattam, az ölemben tartottam a karjaim között, de mintha kicsit ellenem harcolt volna. Végül kiabálni kezdte, hogy „NE”. Tudtam, hogy most harcol a vámpírok ellen. Sokadik kiabálás után, hirtelen kipattantak a szemei, az izzadsága végigfolyt az arcán, s a homlokát is beterítette.  A ruháiból csavarni lehetett volna az izzadságot. De ez se tántorított el tőle, hogy megöleljem. Sőt olyan szorosan tartottam, hogy azt hittem megfojtom. Hallottam Rose szapora lélegzetvételét, majd hogy elerednek a könnyei. Keservesen sírt, s én nem szerettem volna semmi mást, csak megvigasztalni és megölni azokat, kik bántották és rémálmokat okoztak Rosenak. A hátát simogattam, s közelebb és közelebb vontam magamhoz. Éreztem, hogy Rose felbátorodik s bemászik az ölembe. A hátam az ágy támlájának támasztottam, s Rose az ölemben a nyakam átölelve sírt. Egyre jobban és jobban, míg minden bánatát s könnyét ki nem sírta. A végén pedig már csak szipogott. A zakóm újra vizes lett, de egy cseppet sem bántam meg, mert végül sikerült megvigasztalnom. A megnyugtató szavak, talán segítettek neki, hiszen már nem sírt. Egy zsebkendőt húztam elő a zakóm zsebéből, s odanyújtottam neki. Rose a zsebkendőt fürkészte a tekintetével, de az én szemembe nem nézett. Azt szerettem volna, ha rám néz, de mivel ez nem történt meg, a jobb kezemet, mellyel a hátát simogattam, most előre húztam, s az álla alá tettem, majd az arcát felém fordítottam, de ő eközben lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy szégyelli a dolgot, pedig egyáltalán nem kéne. Mindenkinek vannak démonai. Vannak, akik szerencsések, s vannak, akik életük végéig szenvednek tőlük.

- Rose, kérlek, nézz rám! – súgtam halkan. Azt hittem, hogy nem hallotta meg, de nem sokra rá két gyönyörű barna tekintettel találkoztam. Bánat, szenvedés, fájdalom volt a tekintetében. A szemei csillogtak a sok könnytől, a szeme körül piros karikák uralkodtak. Az ajkai kicserepesedtek, az arca felpuffadt kissé. Az orra nedves volt. A zsebkendővel, mely a kezemben volt, végigtöröltem a könnyáztatta arcát, s az utána kezébe adtam. A keze a kezemhez ért, s ugyanekkor újra rám emelte tekintetét.  A kezem továbbra is az arcán pihent, s még egy ilyen szomorú pillanatban is csak a mézédes ajkaira tudtam koncentrálni, pedig nem lett volna szabad. Így is egyre nehezebb kitartani amellett, hogy nem vagyok neki való. Viszont úgy tűnik Roset ez nem érdekli, hiszen a zsebkendőt elejtve, a kezeit az arcomra helyezte, s egyre közelebb vont magához. Pontosan tudtam, hogy mi az, amit tenni készültünk, s tudtam, hogy ez mekkora hiba, de ezúttal is képtelen voltam ellenállni neki. Az ajkaink egyre csak közeledtek a másiké felé, s a következő pillanatban összeértek. Rose ajkát végighúzta az enyémén, nem törődve vele, hogy ezzel mekkora izgalmat okoz nekem. Hagytam, hogy ezúttal ő tegye meg a kezdő lépést, s nem én. Nem kellett egy másodpercnél tovább várnom, egyszerűen és kicsit bátortalanul lecsapott ajkaimra. Én pedig gondolkodás nélkül utat engedtem nyelvének, mellyel bebocsájtást kért ajkaimtól. A bal kezem a tarkójára csúszott, s közelebb vontam magamhoz. A jobb kezemmel eközben a derekát tartottam, simogattam, hogy ne essen semmi baja, ne essen le az ágyról. Az ő kezei eközben le és fel mozogtak a nyakam és a mellkasom között. Hol a nyakam mögött összekulcsolta a kezeit, hol a mellkasomon a zakóm felső részét szorították. Amikor a zakómba kapaszkodott, olyan volt, mintha ő is próbálna közelebb vonni magához. A csókcsatánk kezdett egyre mélyülni, ahogy nyelveink táncot lejtettek egymással. Nem akartam elszakadni mézédes ajkaitól, de hallottam, hogy valaki a szoba felé közeledik. Így kénytelen voltam. Nem hittem el, hogy újra megszakítanak, mint a legutóbb. Villámgyorsan felkeltem s Roset az ágyra helyeztem. Amilyen gyorsan tudtam, a fürdőbe futottam, ahol senki sem talál meg. Mielőtt behajtottam volna az ajtót még láttam Rose elképedt arcát, ahogy kezei az ajkain járnak, de hamar kapcsolt ő is, hogy valaki gyorsan errefelé közelít, így úgy tett, mintha aludna, a lámpák fénye kialudt, s újra sötétség honolt a szobában. Próbált egyenletesen lélegezni, de mivelhogy nem egészen egy perce még egymás ajkait csókoltuk, nem igen lehetett normálisra venni a légzést. Lefeküdt az ágyra, s pont abban a pillanatban, hogy a párnákra hajtotta a fejét, valaki benyitott a szobájába. Megláttam Zach Salvatorét, s reméltem, hogy nem marad sokáig. Odament Rose ágyához, lehajolt s homlokon csókolta őt, Rose pedig alvást színlelt továbbra is. Kicsit félresikeredetten, de mégis elhitette a szobába lépővel, hogy ő bizony alszik. Még magam is elhittem valamennyire, de tudtam, hogy csak színjáték az egész. Zach valamit motyogott, amit nem hallottam rendesen, csak hangfoszlányok ütötték meg a fülem. Úgy gondoltam, ehhez nincs jogom, hogy kihallgassam az ő beszélgetésüket. Mégis volt, amit nem tudtam nem meghallani.

- Sajnálom Rose, hogy nem értem haza időben. – mondta kissé szomorúan, de mégis szeretetteljesen. – Jó éjszakát, kincsem! Szeretlek. – súgta mindezt teljes szívéből, s egy újabb puszi után kihátrált a szobából egyedül hagyva a kicsit sem alvó Roset. Az ajtó halk becsukódását követően Rose felült az ágyban, s halkan, hogy alig hallottam az „én is szeretlek” szavakat suttogta a távolodó alak után. Próbáltam nem kihallgatni ezt sem, de ez sem járt sikerrel. Valami furcsát éreztem a lassan dobogó szívem körül. Olyan rég volt, hogy nekem valaki azt mondta volna, hogy szeret. Sem család, sem barátaim, sem szerelmem. Semmi sincs, s ez ebben a percben nagyobb fájdalmat okozott, mint bármi más közel 1000 év alatt. A tükörbe néztem, s megláttam az arcom, mely olyan volt, mint máskor, de most sokkal megviseltebb. A borosta jelei mutatkoztak, az ajkaim még kissé fel voltak dagadva az előbbi csók miatt. Miközben magam tanulmányoztam a tükörben Rose lépett a szobába, s rám emelte barna tekinteté. Ezúttal képes volt végig a szemeimbe nézni. Óráknak tűnő percekig csak néztük egymást. Ez egyszer fogalmam sem volt, hogy most mit kéne lépnem. Nem mindig ismerem ki magam Roseon, de valószínűleg ő is pontosan ezt gondolja rólam. Nem is lenne szabad itt lennem. De újra elhessegettem ezeket a gondolatokat, s előrelépve, magam is meglepve az ajtófélfának döntöttem Roset, s újult erővel lecsaptam ajkaira. Ezúttal nem voltam kedves. A nyelvemmel durván szétválasztottam ajkait. Azt akartam, hogy megrémüljön tőlem, de ő ehelyett csak szorosan a nyakam köré tekerte a kezeit, s amilyen szenvedéllyel én csókoltam őt, ugyanolyan szenvedéllyel csókolt vissza. A kezeimmel a feneke alá nyúltam, s megemeltem őket, ő pedig a lábával átölelte a derekam. Ebben a percben semmi nem számított. Levegőt is alig kaptam, ahogy Rose is szaggatottan és gyorsan kapkodta a levegőt, de én akkor sem engedtem sem szorításomból, sem csókomból. Erősen markoltam a fenekét, melyek pont beleillettek a tenyerembe. Rose kezei néha – néha felkúsztak a hajamba, megszorították vagy végigszántottak rajta. Volt, hogy csak közelebb vont magához. A vágyam bizonyítéka a nőiességének feszült, s mindketten tisztában voltunk ezzel. Továbbra is a hátsóját markoltam, ő pedig szorosan a karjaimba omlott, s végigfutva a szobán az ágyra döntöttem. Keresztbe feküdtünk az ágyon, s továbbra se engedtük el egymást. Ezen felül ajkaink sem szakadtak el egymástól. A lábai még mindig a derekam ölelték, én viszont kiszabadítottam a kezem a feneke alól s a pólója szegélyéhez helyeztem. Lassan elkezdtem felfelé húzni, amikor Rose kezei a nyakam körül a kezeimhez vándoroltnak, s megállásra késztettek. Ajkai elszakadtak az én ajkaimtól, s mélyen a szemébe tekintettek. Láttam, hogy mondani szeretne valamit, de egyelőre nem szólalt még meg. Eközben ráeszméltem, hogy mi is volt az, ami kettőnk között alig öt perc alatt lefolyt. Azt kellene éreznem, hogy mennyire megbántam a dolgot, de ez messze van az igazságtól. Attól, amit valóban érzek. Legszívesebben itt és most magamévá tenném, de nem tehetem. A kezei még mindig kezemen pihennek és ahelyett, hogy elvontam volna őket, inkább összekulcsoltam őket, a kézfejét felém fordíttam, s egy csókot leheltem rá. A szemeibe tekintettem és továbbra is azt láttam, hogy szeretne valamit elmondani nekem, de nem tudtam, miért nem szólalt meg. Talán azért nem amiért én sem. Valószínűleg nem akarta megtörni sem a csendet, sem a sok érzelem kavalkádot, mely végigment mindkettőnkön. Megfogtam Rose mindkét kezét, majd ülőhelyzetbe segítettem, s vártam, hogy kimondja azt, ami már percek óta foglalkoztatja. A tekintetünk egy percre sem szakadt meg, s most egymással szemben ültünk, vagyis én a térdeimen térdeltem az ágyon s úgy vártam, hogy szóljon valamit. Akármit.

- Elijah… - kezdte normál hangon, de a végére a hangja elhalt. Örökkévalóságnak tűnt mire újra megszólalt, s azt is csak nagyon halkan tette. – Én még szűz vagyok. – suttogta el a sötétségbe. Ezzel a néhány szóval megtörte a szoba csendjét, mely addig ott honolt.