2.fejezet

 ( Ezt a zenét ajánlom az olvasás mellé : Christina Novelli - Concrete Angel [Acoustic] )

                                                     REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

Felpillantottam a szemeibe és újra ébredt bennem a gyűlölet iránta, a borzalmas tettei, amikkel fájdalmat okozott nekünk. Becsuktam a szemem, mert nem bírtam rá nézni sem. Ahogy lehunytam a szememet, azonnal az 5 évvel korábbi tettére gondoltam. Damon a könyvtárszobában volt, én pont akkor értem haza, rögtön meghallottam a kiabálásokat. Ezért berohantam a szobába ahol mindenütt csak vért láttam, valamint embereket, akik már nem lélegeztek többé. Percekkel később fedeztem csak fel, hogy Stefan, Damon és Zach bácsikám is a szobában vannak. Abban a pillanatban, hogy megláttam Damon kezei között Gail nénit, azonnal éreztem, hogy valami szörnyűség fog történni. Gail néni pedig nem tett mást, csak segítséget kért tőlünk, miközben hatalmas pocakját próbálta védeni. Nem akarta, hogy a kisbabájának bármi baja essen. Zach bácsi és Stefan próbálták megállítani Damont, szavakkal hatni rá, mielőtt még teljes egészében tönkretenné az életünket. Damon azonban csak gyűrűjét követelte. Mind abban bíztunk, ha Stefan visszaadja, neki a napfény gyűrűjét, békében elmegy, de én valahogy tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni. Damon, ahova csak lépett, fájdalmat és halált hozott magával, ő volt maga, a HALÁL. Emlékszem, hogy az a nap, az a délután, volt életünk másik legfájdalmasabb napja. Belül könyörögtem és fohászkodtam Istenhez, hogy legalább Gail nénit ne vegye el tőlünk, a szüleim elvesztése után szükségem van családra akik vigyáznak rám. 

Zach bácsi anyuék halála után nem volt teljesen önmaga, de miután találkozott Gailel minden megváltozott, mintha már nem fájna neki annyira a hiányuk. Talán már könnyebben el tudta viselni az űrt, amit a szüleim maguk után hagytak, mert valaki segít neki. Ezután értettem meg én is, mit érzett Zach bácsi, mert már én is kezdtem azt érezni, eljött a változás ideje. Néha nem egyszerű változtatni, de ha van kivel átvészelni, már nem is tűnik olyan nehéznek. Éreztem, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Próbáltam letörölni, de amint letöröltem egyet, egyre több és több érkezett a helyére, a végén pedig már nem tudtam megállítani a sírást; kitört belőlem a sok könny, a sok fájdalom. Újra azt az ürességet éreztem, amit akkor, amikor közölte velünk Forbes sheriff, hogy a szüleim meghaltak. Stefan közelebb lépett Damonhoz, miközben Zach bácsi könyörgött, hogy ne tegye ezt. Erősen összeszorítottam a szemem, mert abban reménykedtem, hogy ki tudom zárni a fájdalmat, az ürességet, a halál pillanatát, de nem ment; akárhogy is szorítottam össze a szememet, bárhogy is szorongattam a korlátot, a fájdalom hangját sehogy sem tudtam kizárni. Így hát ismét kinyitottam a szemem, hogy szembe nézzek a legnagyobb félelmemmel, miszerint újra elvesztem egy szerettemet. Egyik kezemmel továbbra is a korlátot markoltam, miközben fejem egyre feljebb és feljebb emeltem, addig, mígnem találkozott a tekintettem a szörnyetegével. Mélyen belenézett a szemembe, mialatt egy gonosz mosoly jelent meg az arcán. Tudtam, hogy meg fogja ölni, de nem tudtam megmozdulni, egyszerűen képtelen voltam segíteni Gailnek úgy, ahogy ő segített annak idején nekem. A másik kezemet a szám elé tettem, mert nem akartam hangosan felordítani, bár valószínűleg egy hang se jött volna ki a torkomon abban a percben. Úgy éreztem csak a testem van ott, megpróbáltam a lelkem egy pici dobozba zárni, hogy amikor majd megérinti a fájdalom a szobában lévőket, ne érezzek semmit. Igyekeztem kizárni mindent és mindenkit, úgy gondoltam, akkor nem fog annyira fájni. Hiábavaló próbálkozás volt, mert abban a pillanatban, ahogy újra odakaptam a tekintettem, meghallottam a halál hangját, gyorsan jött, gyorsan ment. Olyan volt, mintha ott se járt volna, nem tartott tovább fél másodpercnél, mégis tudtam, hogy ezért még évekig szenvedni fogunk. Még láttam Damon elsuhanó alakját és Gail néni összeesett testét. Hallottam Zach bácsi fájdalmas és keserű kiabálását, hogy ne haljon meg a szerelme, hogy ne hagyja itt. De hiába, minden hiábavaló volt, már elment és többé nem is tér vissza közénk. Sikerült Damonnek újra fájdalmat okoznia mindenkinek. Stefan felkapta Gail nénit és elvitte, örökre eltűnt vele. Tudtam mikor tört újra darabjaira a szívem, abban a röpke másodpercben, amikor Gail néni összeesett, úgy hullott ismét darabjaira a szívem. Erősnek akartam tűnni, segítenem kellett Zachnek. Nem tudtam, hogyan, hiszen az életünk megint darabjaira hullott, attól féltem innen már nincs felállás. Van egy pont, ahonnan már nem tudsz többé felállni és csak úgy tovább sétálni, mert egyszer már megtetted, félsz, hogy nem fog újra sikerülni. Zach bácsi a földön kuporgott és csak sírt. Végre sikerült elengednem a korlátot és oda sétáltam. Nem éreztem semmit, mégis fájt. Odatérdeltem a bácsikám mellé és átöleltem, erősen szorítottam, hogy érezze, itt vagyok vele, nem kell egyedül szembenéznie a fájdalommal. A fejét a vállamra hajtotta és csak sírt, megállíthatatlanul törtek elő a könnyek, ahogy nálam is. Előre – hátra ringtam, mintha csak egy kisgyerek lenne, aki rosszat álmodott és csak meg kéne vigasztalni. Bárcsak ilyen könnyű lenne, de attól féltem ennyire azért nem az, Gail néni elhozta a változást azzal, hogy az életünkbe lépett, de azzal, hogy életét vesztette ma délután, a varázst is vitte magával. Többé már nem volt változás, csak üresség, fájdalom és halál.

Felpillantottam lehunyt szemhéjam mögül. Újra azok a gonosz tekintetek köszöntek vissza, nem változott semmit, még mindig gonosz kisugárzása van, mint annak idején. A fájdalom, még ha most már csak halványan is, de újra felidéződött bennem. A kocsim felé fordultam, kivettem a táskám a kocsiból, majd becsuktam az ajtót és bezártam. Nem akartam beszélni vele, nem akartam rá nézni se. Azt akartam, hogy takarodjon oda vissza ahonnan jött. Visszafordultam felé, mert nem voltam képes csak úgy könnyedén elsétálni, ahogy ő tette régen, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne tegyek valamit. Valamit, ami pont annyira fáj neki, mint nekünk. Mivel vámpír, nem igen lehet bármit is tenni vele, de abban a percben nem gondolkodtam csak az űrt éreztem, amit ő okozott. A másodperc töredéke alatt történt, hogy meglendítettem a karom, amit ő, a gyors reflexeinek köszönhetően, kivédett. 

Erősen megszorította a karom, de nem érdekelt. Megpróbáltam a másik kezemmel is megütni, mert abban a percben a düh vezérelte az összes cselekedetemet; de azt is könnyűszerrel kivédte. Addig csűrte – csavarta a kezemet, míg már háttal voltam neki, a mellkasa a hátamat, a lehelete pedig a fülemet súrolta.

- Szép próbálkozás kislány, de gyenge vagy hozzám képest. – mondta Damon mosolyogva. Megnevettette a gyengeségem.

- Nem vagyok gyenge. – közöltem vele a tényeket. – Erősebb vagyok, mint hiszed.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, Damon a fejéhez kapta a kezét és a térdeire rogyott. Újra szembe fordultam vele, Cassandra pedig odalépett mellém miközben egyenesen Damonre nézett. Leguggoltam hozzá, hogy egy magasságba legyek vele miközben a szemeibe néztem.

- Megmondtam, hogy nem vagyok gyenge Damon. Viszont a másik felem csak most érkezett meg. – világosítottam fel. – Damon bemutatom a legjobb barátnőmet, Cassandrát, aki mellesleg csak úgy megjegyzem, boszorkány is. Cass bemutatlak a világ leggonoszabb szörnyetegének, Damonnek, a dédnagyapámnak.

- A dédnagyapád?! – kérdezett vissza Cass, mialatt elfordította tekintetét róla.

- Igen. Ő az, akiről soha nem esik szó, semmilyen körülmények között. – mondtam Cassandrának majd újra Damonre figyeltem. – Mit akarsz itt? Jöttél újra tönkretenni az életünket? – tettem fel neki folyamatosan a kérdéseket. – Ki kell, hogy ábrándítsalak. Már nincs, akit meg tudnál ölni, már mindenki meghalt, aki valaha kedves volt nekünk.

Szép lassan felálltam és Damon is ugyanezt tette.

- Nem azért jöttem, hogy bárkit is bántsak, hanem, hogy újra kezdjük. – mondta kicsit lágyabb hangon. – Megváltoztam. – bizonygatta.

- Nem Damon, te nem változol meg sohasem. Abban leled örömöd, ha mások szenvednek. Te elveszel más emberektől értékes dolgokat, legyen az az életük vagy esetleg egy élettelen tárgy. – vettem egy mély lélegzetet, majd folytattam. - Szóval, biztos vagyok benne, hogy csakis érdekből vagy itt. Nem tudom, hogy mi vezérelt, de azt ajánlom, hogy takarodj innen, míg lehet, mert nem mindenki lesz ilyen könyörületes veled, mint mi. – közöltem vele ordítva ismét a tényeket, majd felkaptam az iskolatáskám és elsétáltam mellette. 

Egy könnycsepp gördült ki lehunyt szemhéjam mögül, amit rögtön le is töröltem. Ez ma már a második alkalom volt, hogy hagytam magam elgyengülni, aki gyenge, az sebezhető; aki sebezhető, azt mindig megsebzik. Hallottam, hogy Cass odarohan hozzám, éreztem, hogy kérdezni szeretne, de végül mégsem tette fel a kérdéseit, csak némán sétált mellettem az iskoláig.

1.fejezet

                                                                                           

REBEKAH MIKAElSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

                                   
                           Virginia, Mystic falls

                               2014. április 14.

   

Csak egy tánc volt. A karjaiban tartott. Éreztem hűvös kezét a derekamon, amelytől libabőrös lettem. A meleg lehelete csiklandozta az arcom, de ez egy cseppet sem zavart. Én, egyik kezemet a kezébe helyeztem, a másikat a vállára tettem. Csak táncoltunk és táncoltunk, mintha senki nem lenne körülöttünk. Egyedül mi számítottunk abban a percben. Felpillantottam addig lehunyt szemeim mögül és belenéztem a gyönyörű és titokzatos, szinte már fekete szempárba, amit barna haj keresztezett. Az arcvonalai, mint egy nemesnek. Éreztem, hogy kezei egyre közelebb és közelebb húznak magához. De ha nem ezt tették volna, akkor én tettem volna ugyanezt, hiszen a szemei nem csak a tekintetem vonzzák, hanem a lábaimat is, amiknek nem tudok parancsolni. Egyszerűen csak éreznem kellett a közelségét, szükségem van rá, hogy valaki végre SZERESSEN!

(Birdy - Wings) Hirtelen felcsengett egy ismerős szám, amit csakis akkor hallok, ha legjobb barátnőm Cassandra, számomra csak Cass, hív. Már kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, hogy úgy mondjam „szerelem volt első látásra”. Annak idején egyszerre léptünk be az óvoda kapuin. Mindketten rettegtünk, hogy mi vár ránk. A szüleink is akkor és ott ismerkedtek össze. Én rápillantottam Cassre és tudtam, hogy ő lesz majd a legjobb barátnőm. Nem tudnám megmondani honnan tudtam, egyszerűen csak éreztem. Fordítva is igaz lehetett, mert mikor odamentem hozzá és kinyújtottam a kezem ő a kezembe csúsztatta a kezét és kézen fogva sétáltunk fel a lépcsőn, majd be az óvodába. Onnantól kezdve le se lehetett minket vakarni egymásról. Ha valamelyikünk bajban volt, aki leginkább Cass volt, segítettünk egymásnak. Kettőnk közül én voltam,  aki józanul gondolkodott és mindig helyesen cselekedett; aki odáig van a romantikától, a csöpögős, érzelmes romantikától. Cassandra inkább a keményebb volt, aki nem félt semmitől; és bukott a rossz fiúkra. Nem esett hamar szerelembe, de ha egyszer megtette, akkor az tényleg igaz szerelem volt, legalábbis amíg véget nem ért.

Megfordultam, hátha ki tudom zárni a zenét és a felsiető léptek zaját, amik már a szobám felé közeledtek. Arra gondoltam, hogy inkább visszafekszem aludni és álmodozom a nemes hercegemről még egy kicsit. Lehunytam a szemem, de a lovagom csak nem akart visszatáncolni a lehunyt szemhéjam mögé. Feladtam, hogy visszaálmodjam az udvarlómat, ezért inkább felültem az ágyamban. Egy hatalmas nyújtózkodás után a tőlem balra lévő kis asztalhoz nyúltam a telefonomért. Nagybátyám ekkor lépett a szobámba.

- Rose, kelj fel különben elkésel a suliból. – közölte velem a nagybátyám, aki közben széthúzta a függönyöket és kinyitotta az ajtót, hogy friss levegő áramolhasson be. Odakint már csiripeltek a madarak és a zenéjük engem is életre keltettek. Pont, ahogyan minden reggel.

- De bácsikám, hiszen tudod, hogy nem fogok elkésni az iskolából, mivel először is, azt te úgyse hagynád; másodszor pedig, mindig legalább 10 perccel korábban felkeltesz, mint Cassandra.

- Igen, mert ha nem tenném ezt, elkésnél. – közölte velem, mint, ahogy más az időjárást egy kacsintás kíséretében.

- Rendben, akkor felöltözöm és lejövök, de még felhívom Casst. – mondtam neki egy halvány mosoly kíséretében.

A telefonom még a kezemben volt ezért megnyomtam a „tárcsázás” gombot, s hamarosan felhangzott az ismerős, búgó hang. A hívásomra azonban nem érkezett válasz; csak csörgött és csörgött. Azonnal kapcsoltam, hogy most biztos Cass teszi azt, amit én az előbb. De nem zavart, hiszen ma egy gyönyörű álmom volt és semmi nem ronthatja el a kedvem. Szóval, amíg vártam, hogy drága barátnőm visszahívjon, felálltam és újra nyújtóztam egy nagyot, majd a szekrényemhez indultam, vagyis inkább a gardróbszobámba, ami az ágytól körülbelül 20 méterre volt. Kinyitottam az ajtót és beléptem hatalmas helyiségbe, ami csordultig volt szebbnél szebb ruhákkal. A telefont letettem az ékszereim mellé és gondolkodni kezdtem, hogy ma mit is vegyek fel. Végül egy laza, tapadós farmernadrág mellett döntöttem; egy ujjatlan piros felső akadt a kezem ügyébe, aminek hosszú nyakrésze volt és leakasztottam a vállfáról a farmerkabátomat is. 

Odaléptem ahova az előbb a mobiltelefonom raktam, amikor a kezem ügyébe akadt az a nyaklánc, amit még a szüleimtől kaptam nem sokkal a baleset előtt. Ezüst nyaklánc volt, ami egy szívecskét formált. Ahogy kinyitottam baloldalt apu, jobboldalt anyu képe jelent meg. Nem kellet rápillantanom a képre, mert még mindig magam elé tudtam képzelni őket. Lehunytam a szemem s közben egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Felcsatoltam a láncot, amit minden reggel felvettem, hogy emlékezzek rá, ki vagyok. Gyorsan megtöröltem az arcom, mert nem szerettem volna ha Zach bácsi meglátja, hogy megint sírtam. Ilyenkor ő is szomorú lesz, hiszen én a szüleimet, ő pedig a bátyát vesztette el akkor este. 

Jelenleg Zach bácsi, Stefan és én élünk ebben a hatalmas házban. Stefan a dédi papám, de 17 évnél már nem lesz soha idősebb; ugyanis ő egy vámpír, aki legalább 160 éves, ami furcsa, hiszen én 20 vagyok. Stefan a jó vámpírok közé tartozik; nem iszik ember vért, csak is kizárólag állat vért, amit a bácsikámmal nagyra becsülünk benne. Ő is újra iskolába jár annak ellenére, hogy már rég nem kellene. Szeret visszaülni az iskolapad mögé. Ő a kedvenc nagyapám. – mosolyodtam el a gondolatra. De ahogy minden családnál nálunk is akad fekete bárány, mivel Stefannak van egy bátyja, Damon. Ő az, akit nem szívesen látok, mert ő pont, hogy a rossz vámpírok közé tartozik. Gondolataimból váratlanul a már jól ismert dallam ébresztett fel.

- Helló Szöszi! Örülök, hogy végre visszahívtál. – mondtam egy mosoly kíséretében s közben elindultam kifelé a szobámból.

- Hát, ha először felvetted volna a telefont, akkor nem kellene folyton egymást hívogatnunk. – mondta kicsit szemrehányóan.

- A te hibád. – közöltem vele. – Hiszen egy csodálatos álmom volt és te félbeszakítottad.

- Az álmok csak álmok, drágám. Legyen akármilyen jó, akkor is csak álmok, semmi más. – válaszolt Cassandra.

- Tudom. – mondtam kicsit lesújtva. - De én remélem, hogy egyszer eljön értem az én csodálatos fekete szemű hercegem és elcsavarja a fejem.

- El fog jönni a herceged, meglásd kicsi Rose, de addig is foglalkozzunk az iskolával és a nagyon sok helyes pasival. – mondta boldogan.

Elmosolyodtam. Cass igazi gyönyörűségnek számított az iskolában. Minden fiú az ő kegyeit kereste. Persze nem adta magát könnyen, tudta, hogy meddig lehet elmenni következmények nélkül. És valljuk be, sok szívet összetört már. Ezzel ellentétben én még mindig a hercegem várom. Nem vagyok olyan típusú lány, aki könnyen adja magát, engem nehezebb megszerezni. Lehet, hogy ezért sem próbálják meg a fiúk, mert más lányt könnyebben be tudnak cserkészni, de ez engem soha nem zavart. Casst és engem is jól neveltek fel a szüleink.

- Rose, ha nem jössz le, tényleg el fogsz késni. – kiabált fel Zach bácsi.

- Sajnálom Cass, de le kell tennem, majd beszélünk, ha beértem. – mondtam neki már előre várva a pillanatot.

- Nekem is készülődni kell. Akkor később kicsi Rose. – válaszolt ő is, majd rögtön le is tette a telefont.

Szeretett kicsi Rosenak becézni, nem tudom miért hív néha így, de nem különösebben zavar. Lesiettem a lépcsőn, ahol már Zach várt engem, egy zacskóval, ami dugig volt szendvicsekkel, szeretett túlzásba esni. Egy puszit adtam az arcára, majd elsiettem mellette, az ajtó felé, ahol felhúztam a fekete sportcipőm és elindultam a kocsimhoz. Hála istennek már volt jogosítványom, és mivel elsőre sikerült letennem Zach bácsi vett nekem egy autót, ezért egy fekete BMW X5 – sel furikázom. Út közben a kedvenc zenéimet hallgattam. A suliba érve leparkoltam a kocsit az egyik szabad helyre, majd kiszálltam. Ekkor felbukkant előttem az a személy, akit már legalább 5 éve nem láttam; és amely napokat most visszasírok.

Prológus

                                                                         

REBEKAH MIKAELSON

HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.

                                       

Louisiana állam, New Orleans

1820. augusztus 4.

       

Egy hajóval érkeztünk meg az idegen városba. New Orleans még ismeretlen terep volt előttünk. Nem tudtuk mi is vár itt ránk. De tudtuk, hogy ez az a hely, amit oly sok év után, végre az otthonunknak nevezhetünk. A lényeg, hogy apánk Mikael itt nem találhat ránk. Évek óta menekülünk előle. Az apánk meg akarja ölni Klaust, az öcsémet. Ezt nem hagyhattuk a húgommal, Rebekahval. 1000 évvel ezelőtt megígértük édesanyám sírja felett, hogy együtt leszünk „Örökkön örökké”. Azóta is betartottuk ezt az ígéretünket. Együtt vagyunk. Van még két másik testvérünk is, Finn és Kol. Őket Klaus leszúrta egy tőrrel. Nem, nem haltak meg, mert minket, Ősi Vámpírokat egyedül a fehér tölgyfa öl meg. Szóval most alszanak. Elég régóta. Klaus a játékszerének tekint mindannyiunkat. Annak ellenére, hogy mi végig vele voltunk és fogadalmat tettünk. Régen, volt, hogy minket is bántott csak, hogy ne legyünk útjában. Kedve szerint cselekszik. Forróvérű és önző, de én mégis folyton megpróbálom megmenteni, leginkább saját magától. Rebekahval soha nem adtuk fel. Beléptük a városba és újra hatalmába kerített az az érzés, hogy otthon vagyok. A kormányzó otthona volt, ahol letelepedtünk. Megegyeztünk a kormányzóval, hogy nem bántunk senki, ha itt maradhatunk. A város központjában éltük az életünket, az Abattoir nevű nagy házban. Gyönyörű kilátás nyílt az utcára, ahol csak úgy hemzsegtek az emberek és gyakoriak voltak a mulatságok. Nem egy ünnepséget rendeztünk mi magunk is. Egy ilyen ünnepségen történt, hogy Rebekah és a kormányzó fia eljegyezték egymást. Klaus persze nem hagyta, hogy húgunk feleségül menjen a fiúhoz. Rebekah pedig közölte Klaussal, hogy semmit nem tehet az ellen, hogy megtörténjen az esküvő. Ő ismerte Klaus elszántságát, de mégis szembe szállt vele. Az öcsém pedig, hogy megtorolja húgunk bűnét ledobta a fiatal fiút az emeletről, aki rögtön belehalt sérüléseibe. Rebekah csak kiabált és sírt. Elvesztette szerelmét, csak azért, mert Klaus soha nem hagyta, hogy boldogak lehessünk. De leginkább Rebekaht kínozta azzal, hogy egy férfit se engedett a közelébe. A nő meggyűlölte bátyát, de mégse ment el. 

Amikor a kormányzó fiának a temetésén vettünk részt egy paraszt ember egy kisfiút csapkodott ostorral. Klaus felfedezte benne régi önmagát, ezért a parasztra támadt és megverte, a kisfiút pedig hazavitte otthonába. Klaus Marcellusnak nevezte el a fiút, de mindenki csak Marcelnek nevezte. Klaus vigyázott rá, gondoskodott róla és felnevelte. De amikor Marcel felnőtt ő is szeretett volna vámpír lenni. Klausnak viszont nem állt szándékában átváltoztatni őt. Egy nap Rebekah és Marcel közt fellobbant a szerelem lángja. 

A férfi mindennél jobban vágyott a nő szerelmére, amit Rebekah képtelen volt megtagadni tőle. Először próbált ellenállni, de végül elbukott és odaadta magát a férfinak. Amikor Klaus rájött erre, választás elé állította a fiút. Vagy vele marad és vámpírrá változtatja vagy Rebekaht válassza, és akkor megöli. 

Mivel Marcel nagyon szerettet volna vámpír lenni így Klaust választotta. A férfi betartotta az ígéretét és vámpírt csinált a fiúból. Viszont az engedetlenség miatt Klaus leszúrta Rebekaht és a családi koporsóba tette. Azt mondta, mindenkinek így lesz a legjobb. Így csak Klaus, Marcel és én maradtunk meg New Orleans városának. 100 évvel később Klaus kihúzta a tőrt Rebekahból. Marcel és Rebekah közt újra fellobbant a szerelem. Ugyan ott tartottak, ahol 100 évvel korábban. A szerelem most sem teljesülhetett be. De ez most nem Klaus miatt volt, hanem egy sokkal nagyobb és veszélyesebb ember miatt, akinek sikerült elűznie otthonukból az Ősieket és, aki megölte Marcelt. Legalábbis mindannyian ebben a hitben éltünk tovább.