2015. szeptember 5., szombat

13.fejezet

(Ezt a zenét ajánlom hozzá: Leona Lewis - Run)
REBEKAH MIKAELSON
HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.
  Döbbenten hallgattam, ahogy a „szűz” szó elhagyja ajkaimat. Nem is gondolkodtam mialatt kiejtettem ezt az egyetlenegy szót, de mégis valahogy minden megváltozni látszott. A levegő körülöttem egyre hűvösebb lett. A hideg bekúszott a szobámba a sötétséggel együtt. Nem láttam teljesen Elijah arcát, csak amennyire megvilágította a hold halvány sugara. A szobára nehéz csend telepedett, s éreztem a szavak súlyát, melyeket az imént kiejtettem. A torkom kiszáradt, a tenyerem izzadni kezdett, a szemem inkább lehunyva tartottam. Gondolatok cikáztak a fejemben, s egyik sem volt boldog befejezés. Hiszen minek előre örülni valaminek, ami máshogy is végződhet, mint ahogy azt az ember előre elképzeli. A szívem hevesen vert, de semmi neszt vagy zajt nem hallottam. Végül bátorságot vettem, s kinyitottam a szemem. A szoba sötétségben úszott, halvány fénysugár lépett a helyiségbe az ajtón keresztül, s a szobaajtó alól. Minden pontosan úgy nézet ki, mint körülbelül öt perce. Kivéve, hogy ezúttal Elijah nem tartózkodott a szobámban. Egyedül maradtam. Pislogtam párat, hogy a szemembe kúszó könnyeket visszatartsam, de lehetetlen küldetésnek látszott. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Majd követe a következő s ez így folytatódott, míg már az egész arcom el nem ázott a sós cseppektől. Az arcom enyhén viszketni kezdet a könnyek helyén, de nem volt erőm letörölni őket. Végre volt egy férfi, aki észrevett engem, s aki igazán kedves volt, annak ellenére, hogy vámpír. Igazából az életét is neki köszönhetem. A tudat, hogy nem kellek neki, megrémisztett. Könnyekkel az arcomon dőltem le az ágyban s takartam be magam. Pontosan oda feküdtem ahol korábban Elijah aludt. A párnám magába szívta az illatát, így érezni lehetett különleges kölnijét, amit az orrom magába szippantott, s most a levegővel teli illata, csak az én orromban érződik tovább. A könnyek melyek folyton – folyvást elhagyták lehunyt szemem, elmosták végül az illatát, így csak az emlékeimben maradt tovább. Azt hittem végig, hogy én rontottam el valamit, de hiszen nem tettem semmi mást, csak önmagamat adtam. Kár volt rágódni a dolgokon, miután így itt hagyott engem. Viszont még mindig nem tudtam elhinni, hogy elmondtam neki, hogy szűz vagyok. Már a gondolat is kirázott, hogy tudja az egyik legféltettebb titkom. Ezúttal rajta a sor. A kezébe helyeztem magam.
~ ~ ~
1 héttel később
Kialvatlanul ébredtem. A karom bizserget, a fülem bedugult. Egy hete már, hogy semmit nem hallottam Elijahról. Ez idő alatt pedig egyszer sem sikerült rendesen kialudnom magam. Vagy rémálmok gyötörtek, s ekkor Zach vigasztalt meg, vagy egyszerűen képtelen voltam lehunyni a szemem anélkül, hogy ne őt képzeljem el magam előtt. Cassandra aggódni kezdett miattam, hiszen a figyelmem megcsappant. Magamba zárkóztam. Senkit nem engedtem közel magamhoz, hamar kiborultam, s magányosan álltam a folyóson, a teremben, avagy bárhol az iskola területén. Amikor pedig haza értem nem tettem semmi mást, csak azt lestem, mikor toppan be Elijah. Volt, hogy órákat ültem odakint a hidegben, amíg már át nem fagyot minden porcikám. Ezután bementem a fürdőbe vettem egy forró fürdőt, s az ágyamba költöztem. Egy darabig onnan leselkedtem. Bármilyen neszre felkaptam a fejem, amíg végül sikeresen vagy sikertelenül el nem tudtam aludni. Mostanában Zach bácsival is csak veszekszem. Sajnáltam szegényt. Tudom, hogy csak védeni akar, hogy szeretettből tesz mindent, de már untam a bezártságot. Amióta megtámadtak sehova nem mehetek követek nélkül. Vagyis mindenhol ott volt Stefan vagy Damon. Az egyik jobb volt, mint a másik.  Alig dolgoztam, Cassandrát folyton csak elküldtem. Egyedül akartam lenni. Csakhogy nem mértem fel ennek a kívánságnak a következményét…. A mai nap is csak egy átlagos nap volt. Az utolsó nap a héten a suliban. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, s minduntalan próbáltam rájönni, hol lehet az a nyaklánc, amit még anyáéktól kaptam, s amit sehol nem találok. Végül ismét felhagytam az értelmetlennek tűnő kísérlettel, hogy megtalálom, ezért lebotorkáltam a lépcsőn, be a konyhába, ahol már mindenki csak rám várt.
- Jó reggelt, kincsem. – köszöntött szeretetteljesen Zach bácsi. Majd Stefan is.
 Damon nem volt a szobában. Ő a pincénkben sorvad, ahova igazából való. Hogy miért?! Azért, mert nem tartotta be a szavát, miszerint nem bánt senkit. Zach és Stefan arra az elhatározásra jutottak, hogy nem maradhat tovább szabadon, ezért egyik este verbénát itattak Carolinenal, aki igencsak odavolt Damonért, s így a vérében megtalálható volt a méreg is. Amikor Damon táplálkozni ment Carolinehoz összeesett, s akkor Zach és Stefan bezárták. Megérdemelte. Stefan elvette a gyűrűjét, s tudtam, hogy Damon dühös és ki fog szabadulni, viszont remélem, hogy ezúttal nem lesz senki az útjában, mert félő volt, hogy ha kitör, újra pusztulást hoz magával. Már annyira belefáradtam mindenbe. Sok volt ez így erre a hétre. Zach bácsi folyton aggódott, Cassandra, aki állandóan arról faggatott, hogy mi a bajom, miért zárkózom magamba. Damon fogságban. Az iskolában Melissa is ott van, s félek, hogy el fog kapni, bár próbálok erősnek tűnni, de nem mindig sikerül az álarcom mögé bújni. Végezetül ott van még Elijah…, akit nem láttam mióta a hálószobámban közöltem vele, hogy szűz vagyok. Szóval ez a hét egy igen rossz hét, s még hol a vége.
- Sziasztok. – köszöntem vissza egyhangúan, s leültem a bögre kakaóm elé, mit minden reggel megittam, a lekváros kenyér mellé. A mai nap is úgy kezdődött, mint a többi, csakhogy ezúttal nem ment le semmi sem a torkomon.
- Mi az Rose, valami baj van?! – kérdezte meg aggódva a nagybátyám, s untam már a folytonos kérdéseiket. Jól vagy?! Minden rendben?! – zakatoltak újra és újra a kérdések a fejemben. Azt akartam ordítani, hogy NEM. Semmi sincs rendben az éltemben. De nem tettem meg. Nem akartam senkit sem megbántani, hiszen ők csak szeretnek, s aggódnak, de ebből is kezdet már elegem lenni, végül mégsem tudtam magamban tartani.
- Nem. Nincsen semmi bajom. – fakadtam ki hangosabban a kelleténél. - Mégis mi bajom lenne?! – kiáltottam most már, s felállva az asztaltól a bögrét és a tányért a mosogatóba helyeztem. Egy pillanatig csak ott álltam, s tudtam, hogy mindenki csak arra vár, hogy megmagyarázzam a történteket. Csakhogy még magam sem tudtam, konkrétan mi is az oka a kifakadásomnak. Soha nem kiabáltam senkivel. A légynek se ártottam még soha. De féltem, hogy eljött a pillanat, amikor kiadok magamból mindent, de nem szerettem volna, ha a szeretteim sérülnek meg.
- Rose?! – szólalt meg halkan Zach bácsi.
Éreztem, ahogy a düh átveszi a hatalmat a testem felett. Legszívesebben sikítani szerettem volna. Stefan lépett a hátam mögé, s onnan szólalt meg.
- Rose, elmondanád végre, hogy mi is a bajod?! – hallottam újra a kérdést, s minden remény elszállt, hogy ezúttal is csendben maradjak.
- Semmi. – mondtam egyszerű monoton hangon. A levegőt szaporán vettem, az orrlukam kitágult, a szám résnyire nyitva, hogy minél több oxigént tudjak a tüdőmbe juttatni. A torkom kiszáradt, a szemem ismét könnycseppek égették, a kezemmel a konyhapultba kapaszkodtam. Az ujjaim elfehéredtek, a tenyerem izzadt. Hirtelen minden felborult, s nem tudtam tovább türtőztetni magam. Megfordultam, s két kérdőszempárral találtam szemben magam. Az ajkaim ezúttal összeszorítottam, s próbáltam egy mély levegőt venni.
- Rose?! – lépett közelebb Zach bácsi.
- Neee… - tartottam fel a kezem, s egyenesen a szemébe néztem. Láttam a csodálkozást és a sok kérdőjelet a tekintetében. – Most inkább elmegyek, mielőtt még valami olyat mondok, amivel megbántok valakit. Csak hagyjatok elmenni. – mondtam, miközben mindkettejüket néztem. Már épp indulni készültem mikor Zach halkan megszólalt.
- Stefan is veled megy, Rose. – mondta lágyan, s közben nem vette le a szemét Stefanról.
NEM! – jelentettem ki mérgesen, de közben végig higgadt voltam. – Senki nem fog kísérni, senki nem lesz a nyakamban, hogy ott lihegjen. Nem kell kíséret. Elegem van. Egyedül megyek. – határoztam el magam kicsit hangosabban.
- Sehova sem mész Stefan nélkül. – mondta Zach bácsi is határozottan. Ez volt az a pillanat.
- Nem fogod megmondani, hogy mit tegyek Zach. El tudom dönteni, hogy ÉN mit akarok, avagy nem. Nem szólhatsz bele az életembe többé. Nem fogok rettegésben élni egy olyan miatt, mint Melissa, vagy az apja. Nem kell több kíséret. Nem kell, hogy megvédjetek. Elegem van ebből az egész helyzetből.– üvöltöttem.
- Rose… - hangzott a halk megszólítás.
- Nem Zach bácsi. Vége van. Nem lesz kíséret, ha meg akarnak ölni, álok elébe. Úgy sincs miért életben maradni. – mondtam neki még mindig kiabálva. Tudtam, hogy megbántom látszott az arcán. De nem értem rá vele foglalkozni.
- Csakhogy ebből a házból nem lépsz ki Stefan nélkül. – kötötte az ebet a karóhoz. Neki is kezdet elege lenni, hiszen már ő is kiabált velem.
- Ezt nem te döntöd el. – világosítottam fel. – Stefanra talán tudsz hatni, de rám nem. Nem fogom hagyni, hogy bárki úgy ugráltasson, ahogy ő fütyül, hogy semmibe vegyék az ÉN érzéseimet. Nem fog senki sem szórakozni velem ezen túl, senki nem tapos a lelkembe következmények nélkül, azt garantálom. – ordítottam, s mutogattam közben. Majd elindultam a kijárat felé, de Zach az utam állta.
- Nem mész sehova. – tagolta szép lassan, miközben elém sétált.
- Ezt nem TE döntöd el. – morogtam az orrom alatt. - Nem vagy az apám, s gyűlöllek, hogy ők nincsenek itt, de TE igen!! – mondtam ki dühösen, de már meg is bántam. Láttam a csalódottságot, s a szomorúságot a szemében. A fájdalmat, mely a szavam után maradt. Feltűnt, hogy szóra nyitja a száját, de a szavak már elhalkultak mielőtt elértek volna hozzám. Mielőtt még bármit is mondtam volna, inkább elrohantam Zach mellett, aki ezúttal nem állított meg. A táskám a hátamra kaptam, s a kocsimhoz szaladtam. Kitártam az ajtót, majd beszálltam, s már ott se voltam. Tudtam, hogy ezt soha nem bocsájtja meg nekem, ahogy én sem magamnak, de nem gondolkodtam mikor a szavak elhagyták ajkaimat. Csak dühös voltam Elijahra, magamra. Egy pillanatig sem gondoltam komolyan, amit mondtam, s éreztem, ahogy könnyek lepik el az arcom. Villámgyorsan letöröltem őket, s átkoztam magam. Zach nem tett semmit csak megpróbált megvédeni és én ahelyett, hogy szerettem volna, megvádoltam, s csúnyán cserbenhagytam. Szégyelltem magam. Az iskola elé érve leállítottam a motort, s kirángattam a táskám a kocsiból, magamra kaptam, s már gyors ütemben az iskolakapu felé tartottam. Feltűnt Cassandra, Elena és Caroline, ahogy Bonnieval beszélnek. Ők is észrevettek, s láttam, ahogy Cass feláll, hogy felém induljon, de én csak robogtam tovább a suliba. Nem akartam senkivel beszélni. Egyedül akartam lenni. A fájdalmammal.
~ ~ ~
Az iskola falai közt bolyongtam, mint egy zombi. Mindent megtettem, amit tőlem kértek, de én senkihez sem szóltam továbbra sem. Féltem, hogy mást is meg fogok bántani a szavakkal, amik elhagyják az ajkam. Ez miatt volt, hogy Cassandrát is elkerültem. Láttam Stefant a nap folyamán, s a szemében a szomorúságot, melyet én okoztam. Végig Elenával volt, vagyis gondolom, már mindenki tud mindent. Lesütött szemmel léptem ki az iskolából. Úgy volt, hogy dolgoznom kell, de nem tudtam bemenni, féltem, hogy látom Elijaht. Nem tudtam volna ránézni sem. Betelefonáltam a Mystic Grillbe és megmondtam a főnökömnek, hogy rosszul vagyok, ha nem bánja, nem mennék be dolgozni. Azt mondta, hogy nincsenek sokan, bírni fogja Matt és Cass egyedül is. Tehát beültem a kocsimba, s egy órán át nem tettem semmi mást, csak kibámultam az ablakon, s agyaltam. Nem tudtam, hogy menjek haza, hogy kérjek bocsánatot mindazokért a bűnökért, amiket ma reggel a konyhában elkövettem. Végül a slusszkulcsot a kezembe fogva beindítottam a kocsit, s kihajtottam a parkolóból. A hazafelé vezető út nagyon gyorsan eltelt. Út közben találkoztam a sheriffel is, de nem különösebben izgatott. Sokkal inkább, hogy mit mondok majd a bácsikámnak. Mire észbe kaptam már otthon is voltam. A ház előtt ott volt Stefan és Zach autója, viszont Damoné nem. Nem furcsálltam a dolgot, csak beléptem a hatalmas ajtón.
- Zach bácsi. – kiáltottam el magam, de a visszhangon kívül semmi más mozgást nem lehetett hallani. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Remegni kezdtem, de fogalmam sem volt, hogy mitől. A nappaliba léptem, s a táskám a kanapéra helyeztem.
- Rose. – szólalt meg halkan a hátam mögül Stefan. Mosolyogva fordultam meg, de ő csak szomorúan nézet rám. Elena is megjelent, s ugyanaz a fájdalom jelent meg az ő arcán is. Kérdőn néztem rájuk, de mindketten kerülték a tekintettem. A gyomromban a görcs egyre fokozódott, míg végül tudtam, hogy valami rossz dolog történt. Éreztem a keserűséget, a fájdalmat. Stefan elindult felém, s közvetlenül előttem állt meg. A kezeit a vállamra tette, s mélyen a szemembe nézett. – Rose…, - kezdet bele, de végül elhalkult a hangja. Én pedig kétségbeesetten néztem rá, hogy elárulja végre, hogy mi történt. Nem tudtam biztosra, csak azt, hogy valami hasonlott éreztem, amikor közölték velem anyáék halálát. A fejem ráztam, s nem értettem. Könnycseppek lepték el a szemem, pedig még nem is tudtam, hogy mi történt. Stefan letörölt egy kósza könnycseppet, s végre elárulta a szomorúságának az okát. – Sajnálom Rose, de attól tartok, többé nem fogod látni Zachet, mert… - de hirtelen elhallgatott. Az ő szeme is megtelt könnyekkel.
- Hogy érted azt, hogy nem fogom látni őt? Ennyire megharagudott volna rám? – kérdeztem egy újabb könnycseppel az arcomon. Stefan letörölte ezt a könnycseppet is, és határozottan rázni kezdte a fejét.
- Nem haragudott meg rád. – mondta egyszerűen, s halkan. – Ő csak… Damon kiszabadult a börtönből, s Zach pedig itthon volt és… - újra megakadt a mondat vége előtt.
Már mindent tudtam. Nem kellett, hogy Stefan befejezze a mondatot, hiszen pontosan tudtam, hogy mit akart mondani, de mégis szükségem volt rá, hogy kimondja, hogy halljam. A könnycseppek záporozni kezdtek a szememből, s Stefan rájött, hogy megértettem, amit mondani készült.
- Mi történt? – kérdeztem meg két síróroham között.
- Meghalt. Zach… meghalt, Rose. – mondta ki végül nehezen a szavakat Stefan. Most erőteljesebben ráztam a fejem. Az nem lehet, hogy őt is elvesztettem. Nem lehet halott. NEM! A könnycseppek, mint a vízesés folytak végig arcomon. Beterítették a pólóm, s a kezem is. Stefan közelebb vont magához, s vigasztalni pórbált, de én ellöktem magamtól, a parányi erőmmel, s futni kezdtem az emeletre. A lépcsőn száguldottam felfelé, miközben hallottam a többiek lábdobogását is. A folyosón végigfutva megérkeztem Zach bácsi szobájához, s benyitottam. Minden rendezettnek tűnt, kivéve, hogy ő nem volt sehol. A friss levegő belekapott a függönybe, ahogy az a szobába áramlott. A tiszta ágynemű az ágyon hevert, a ruhák pedig a szekrényben. Minden változatlannak tűnt, s közben minden megváltozott. A könnyek elhomályosították a tekintetem, ahogy egyre beljebb és beljebb sétáltam a szobában. Az éjjeli szekrényen feltűnt egy fotó, ami Zach bácsit és engem ábrázolt. A kertben voltunk. Gail néni készítette még a képet egyik nyáron. A fotót a kezembe vettem, s a sós könnycseppek elárasztották a képet. Az ágynak dőltem miután leültem a padlóra, s a képet a mellkasomhoz szorítottam. Tudtam, hogy Stefan igazat mondott. Meghalt. Nem éreztem a nyugtató közelségét. Többé nem láthatom a fájdalmat a szemeiben, a szeretetet, mivel minden reggel körbeölelt. A mosolyát, mely mindenkit megszédített. Egyedül éreztem magam. Hirtelen rájöttem mit kívántam reggel. Mindenképp egyedül akartam lenni, de nem ilyen áron. A torkom kiszáradt, a szemem zsibbadt, a tüdőm kevés oxigénhez jutott, a fejem fájni kezdet, de én csak sírtam és sírtam. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Oldalra dőltem, de ekkor Stefan elkapott, s mellém ülve támaszt nyújtott nekem. Az ő könnyei is eleredtek közben, amiket próbált elrejteni, s ami nem sikerült neki sem. A végén mindketten csak szipogtunk. Zsebkendő után kutattam a zsebemben, s találtam kettő darabot. Átnyújtottam Stefannak, majd miután kifújtam az orrom, felálltam, hátra sem fordulva ott hagytam Zach szobáját. A kép, ami az előbb még a kezemben volt, a földre eset, s ezer darabra tört, de ez többé már nem számított, ahogy semmi más sem. Ezer darabban volt a szívem is. Egy újabb tátongó űr keletkezett a szívemen, s tudtam, hogy már képtelen leszek valaha is a boldogságra. A földszintre sétáltam, be a konyhába egy pohár vízért, de ekkor eszembe jutott a reggel, hogy mit vágtam Zach fejéhez. „Nem vagy az apám, s gyűlöllek, hogy ők nincsenek itt, de TE igen!!” Végig ez zakatolt a fejemben. Megállás nélkül. Így hát gyorsan megfordultam a tengelyem körül és elindultam akárhova, csak távol innen. Hallottam, ahogy Elena a házból még a nevem kiáltja, de ez akkor már nem számított. Az erdőbe szaladtam, a sötétségbe. Fogalmam sem volt, hova vagy meddig akarok szaladni, csak éreznem kellett a szellet, a messzeséget, a magányt, amit megérdemeltem. Biztosra vettem, hogy ez miatt történt minden. Ezúttal egyedül én vagyok a hibás mindenért. A lábam már nem bírta tovább. A földre zuhantam. Az arcom poros lett, s mocskos, mikor találkozott a könnyáztatta arcom és a por. A kezemen egy vékony horzsolás folt, a térdeim fájtak, ahogy azokra estem. A szám kicserepesedett, a szemeim duzzadtak, az orrom folyt, de a levegő szép lassan visszatért a tüdőmbe. Magzati pózba húztam magam, s átkarolva térdeimet, folytattam a szipogást, hiszen nem jött több könny. Mintha ők is elhagytak volna. Mindent kizártam a tudatomból, még az sem tűnt fel, hogy valaki felkarol, s hazavisz. A szemeim fáradtak voltak, így lehunyva tartottam őket. Az illat alapján azt mondanám, hogy Elijah az, de nem akartam kinyitni a szemem és csalódni. Inkább azt képzeltem, hogy ő a megmentőm. A házunk elé érve a hátsó kertbe vitt. Ott lerakott a hintára, s egy kósza tincset kisimított a szememből. A következő pillanatban Stefan és Elena rohan felém, s ő ismét eltűnt. Mindenki elmegy. Itt hagy engem. Felültem a hintán, s Stefan a karjaiba kapott. Felvitt az emeltre, s letett a szobám közepén.
- Szeretném látni őt. – suttogtam bele a messzeségbe.
- Rose…, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – mondta Stefan lágyan, kedvesen.
- Muszáj őt látnom. – suttogtam továbbra is a sötétségbe. – Szükségem van rá. – sírtam el magam újra.
Stefan hátranézett a válla felett, s láttam, hogy Elenával vált néma üzenetet. Amikor a lány bólintott, Stefan visszafordult, s elmondta, hogy meglátogathatom, de ahhoz bekel mennünk a városba. Azonnal bementem a fürdőbe, vettem egy forró fürdőt, majd felhúztam egy fekete tapadós farmert, egy fekete blúzt, s a karórám, ami szintén fekete volt. A telefonom a zsebembe csúsztattam, s éreztem, hogy rezeg, de ez most egyáltalán nem érdekelt. A kocsinál Elena és Stefan csak rám vártak. Beszálltam hátra, Stefan vezetett, s Elena mindeközben az ő kezét fogta, s vigasztalta. Az úton kifelé bámultam a sötétségbe, s tudtam, hogy soha nem lesz már világosság. Felkel a nap, majd lenyugszik, de nincs több fény. A szemeim égtek a sok könnycsepptől, melyeket ma hullajtottam. Mikor megérkeztünk a rendőrségre Forbes sheriff a kapitányság előtt várt minket, s újra lejátszódott előttem anyáék halála. Ugyanez volt a helyzet. Semmi sem változott. Láttam Liz arcán, hogy mondani szeretne nekem valamit, de ezen a ponton a szavak már fölöslegesek lennének. Tudtam a járást, így elsietve Forbes sheriff mellett beléptem az épületbe. Mindenki engem követet, pedig nekem kéne őket. De pontosan tudtam, merre kell mennem. A szívem húzott, s az emlékek, mik nem olyan rég keletkeztek bennem. Az ajtó elé érve megálltam s nagy betűkkel ott állt, hogy „Boncterem”. Megfogtam a kilincset és lenyomva azt beléptem a hűvös és nyirkos helyiségbe. Előttem egy asztal volt, amin egy ember feküdt. Lassan lépkedtem, s közben éreztem, ahogy a többiek is utolérnek. Egy férfi volt velem szemben. Én pedig ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim belevájtak a húsba, ezzel fájdalmat okozva magamnak. Forbes sheriff bólintott a férfinak, aki közelebb lépve az asztalhoz lehúzta a leplet az ott fekvő emberről. A szemeim már képtelenek voltak könnybe lábadni, így üveges tekintettel bámultam az előttem élettelenül fekvő Zachet. Odalépve hozzá a kezem az arcához vontam, de nem érintettem meg.
- Szabad? – kérdeztem halkan, szinte suttogva ezt az egy szót, mialatt az előttem álló férfira pillantottam. Az ő szemei is üvegesek voltak, miközben lágyan bólintott, hogy azt teszek, amit csak szeretnék. A kezem most már végigsimított Zach arcán, s olyan volt ez a helyzet, mintha minden rendben lenne. De már nincs és nem is lesz soha többé. Az egész helyzet olyan volt mintha Zach csak aludna. Minden másodpercben arra vártam, hogy kinyitja a szemét s rám néz, azt mondva, hogy sikerült megviccelniük. Ők nevetnének, én kiakadnék, de hálát adnék Istennek, hogy őt nem vette el tőlem. De nem történt semmi. Minden rendezett maradt. Egy pisszenést sem lehetett hallani. Arcom felé közelítettem, s egy csókot leheltem arcára, miközben tovább simogattam azt. Képtelen voltam elengedni őt. Nem álltam még készen. Szükségem volt rá. A tanácsaira.
- Annyira sajnálom, amit ma reggel mondtam. – súgtam a fülébe. – Nem gyűlöllek téged, szükségem van rád. – mondtam egy könnycseppel az arcomon, ami valahogy odatévedt. – Az apám helyett is apám voltál. Örülök, hogy te voltál velem. – súgtam továbbra is neki. - Szeretlek Zach bácsi… - suttogtam az asztalon fekvő élettelen testhez, ki reggel még az én nagybátyám volt, ma estére pedig nem mást, mint egy olyan személy, aki szintén elhagyott. – Nem fog menni nélküled. Nem tudok felgyógyulni, hiszen te voltál az erősebb kettőnk közül. Most, hogyan fogok továbblépni? – tettem fel a kérdést választ várva, de mikor nem érkezett, valahonnan a távolból sok könnycsepp indult útnak, s gátat engedtek a folyamnak, amit képtelen voltam visszafogni, így szabadjára engedtem őket. Az arcom az arcának döntöttem, s csak sírtam. Éreztem Liz kezét a hátamon, ahogy próbált elvonni Zachtől, de én belekapaszkodtam, mert képtelen vagyok elengedni őt. Ekkor Stefan a derekamnál fogva próbált meg elhúzni a testtől, de én rúgtam, kiabáltam, sírtam, könyörögtem, de minden hiába. Minden szavam süket fülekre talált. Utoljára ránéztem Zachre, majd a férfi, aki eddig csendben hallgatott a szobában, letakarta a bácsikám, evvel elvéve tőlem minden reményt. A lábam a földbe vájtam, hogy visszamehessek a terembe, de Stefan egy percre sem enged többé. Kiértünk a kapitányság elé, s én nem akartam semmi mást csak meghalni. Stefan elengedett, s én újra futni kezdtem. A következő pillanatban pedig a parkban találtam magam, ahol velem szemben Elijah ült egy padon, s felpillantva észrevett engem. A kezéből a telefont a zakója zsebébe tette, s elindultam felé, ahogy ő is felém. Félúton találkoztunk. A fekete szemeit rám emelte, s szomorúság csillogott bennük. Láttam a saját fájdalmam a tekintetében. Ő is szomorú, ahogy én is. Az arcom lassan a kezei közé vette, s a tömegesen érkező könnycseppeket próbálta letörölni. Már nem láttam. A könnyeim eltakarták nemes arcvonását, a fekete tekintetét. A szemében ezúttal egy kérdés fogalmazódott meg, mit feltenne nekem, de nem tudja, hogy helyesen tenné – e, ezért hallgatott. Megráztam a fejem, de tudtam, hogy ahhoz, hogy megértse, ki kell mondanom. De ha kimondom, akkor az azt jelenti, hogy az a dolog végleges, ami nem lehet igaz, de közben mégis az. Az eszem vitatkozott a szívemmel. Azon gondolkodtam, hogy eláruljam – e neki, hiszen múltkor is szó nélkül ott hagyott a szobámban. De a szívem már döntött. Szükségem volt rá. Az ölelő karjaira. A biztonságot nyújtó közelségére. Meg akartam szólalni, de egyetlen egy hang sem képes jött ki a torkomon. Egy hatalmasat nyeltem és újra megpróbálkoztam a szavakkal. A hajam és az arcom simogatta, miközben a megfelelő szavakat kerestem, de rájöttem, hogy nincsenek ilyen szavak. A sós cseppek már égették a szemem. Nem tudtam, honnan, de rengeteg könnycsepp bukkant elő, ahogy ajkaimat is hamar elhagyták a szavak.
- Meghalt. – hadartam el ezt az egyetlenegy szót. – Itt hagyott engem. – motyogtam, s többé nem voltam képes megállítani a lavinát, ami akkor következett be, amikor ráeszméltem, hogy kimondtam azt a szót, amit még magam sem hittem el. A lábaim újra felmondták a szolgálatot, de Elijah még épp időben kapott el. A karjaiba kapott és az egyik közeli padhoz vitt engem. Leült, én pedig az ölébe simultam. A kezeimmel a zakója elejét szorítottam, ő pedig a hátamat simította végig. Nem szólalt meg, csak hagyta, hogy minden kijöjjön belőlem. Nem tett semmi mást csak vigasztalt.
- Meghalt… Zach bácsi. Én… - sírtam a zakójába. - elvesztettem őt örökre… 

2 megjegyzés:

  1. Azon kívül, hogy nagyon szomorú rész lett, (el is bőgtem magam rajta) a fogalmazásod még mindig nagyon tetszik. Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm szépen a szép szavaidat. Továbbra is örülök, hogy tetszik. Igen, én is majdnem elsírtam magam miközben írtam, de hát sajnos kellenek szomorú részek. Köszönöm és jövő szombaton vár a folytatás, ami még mindig szomorú lesz. :)

    VálaszTörlés