REBEKAH MIKAELSON
HOPE MIKAELSONNAK MESÉL EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN.
Ott ültünk a sötét park középen. Rajtunk kívül sehol senki. A madarak is hallgattak. Egyetlenegy hangot lehetett csak hallani, méghozzá engem, ahogy záporoznak a könnyeim. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a folyamatot. Elijah próbált vigasztalni, de mikor rájött, hogy nem sokra megy a szavakkal, szimplán csak erősen ölelt, s ringatott, mint egy kisgyermeket. A zakóját szorítom, s keservesen sírok. Valami miatt nem tudom abbahagyni. Talán az agyam és a szívem most jöttek rá, hogy elvesztettem azt a személyt az életemből, aki a legfontosabb volt. Vége. Nincs tovább. Egy részem újból meghalt. Eddig se tudtam, hogyan kellene tovább élnem, de most… A szívverésem fokozatosan lassult, ahogy a könnyeim is apadni látszottak. A szemeim bedagadtak és pirosak. Az orrom folyt, s egy zsebkendőt próbáltam elővenni, kisebb – nagyobb sikerekkel. Az arcom felpuffadt, az ajkaim kicserepesedtek, a torkom kiszáradt és fájt. A kezem izzadt, a ruhám és Elijah felsője is csurom vizes volt a sok könnytől. Miután kifújtam az orrom, felpillantottam Elijahra, de még mindig homályosan láttam őt. Lenézett rám, s egy bátorító mosoly hagyta el ajkait, s éreztem újra a vágyat a csókra, de ez most nem az a pillanat.
- Annyira sajnálom, Rose. – súgta a fülembe szomorúan. – Részvétem a nagybátyád miatt.
Nem tudtam mit kellene mondanom. Mármint ez most más volt, mint a szüleimnél. Ott betanultam egy szöveget, felvettem az álarcom, s azt tettem, amit tennem kellett. De előtte nem tudom megjátszani magam. Képtelen voltam felvenni ugyanazt a maszkot. Előtte nem. Megbántani se szerettem volna, de a szavak, melyeket nem is olyan rég begyakoroltam, most csak üres szavaknak bizonyultak volna. Ezért szavak helyett csak bólintottam egyet. Ő erre megcsókolta a homlokom, s tovább fogott erősen. Nem engedett el egy pillanatig sem. Tudtam, hogy vigyázz rám. A fejem újra mellkasára hajtottam, s hallgattam lassú szívverésének hangját. Valahogy megnyugodtam attól. A kezem alatt éreztem meleg testét, s vizes ingét. A szemem lehunytam, s elképzeltem, hogy minden rendben van. De amikor újra kinyitottam éreztem a szomorúságot, a fájdalmat a levegőben. Semmi sem volt olyan, mint régen. Tudtam, hogy ez fog történni. Tudtam, hogy nem változott meg, hogy a fájdalom és a szenvedés még mindig a nyomában jár. Elijah arcát a fejemre hajtotta, s úgy ringatott tovább. Egy mókus szaladt a fához, ami nem messze tőlünk volt. A fa tetején egy másik körülbelül vele egyidős mókus lehetett, mellette pedig egy kisebb állt. „Család” – jutott eszembe azonnal a gondolat. Biztos voltam benne, hogy azok. Ekkor rájöttem, hogy nekem már nem maradt senkim, akihez tartoznék, akit a családomnak hívhatnék. A szomorú gondolatok csak tódultak és tódultak, s nem tudtam nem arra gondolni, hogy nem maradt senkim. Fészkelődni kezdtem Elijah ölében, hogy mélyebben tudjak az ölében lenni, de megéreztem, hogy megváltozik. Nem csak a teste, hanem saját maga is.
- Azt hiszem, most jobb, ha haza viszlek. – mondta Elijah miközben felállt a padról, velem együtt.
- Nem… nem akarok haza menni. – válaszoltam halkan, s azt hittem nem is hallja meg. Először látszott, hogy gondolkodik valamin, aztán, hogy mondani szeretne valamit, de végül becsukta a száját, s tovább gondolkodott. Nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy nem akarok haza menni. Vagyis, hogy igazából nincs is hova haza menni. Kihez. A zsebemben a telefonom rezegni kezdett, s mikor elővettem Stefan arca és neve jelent meg a képernyőn. Egy pillanatig mérlegeltem, majd megnyomtam a piros gombot, s végül ki is kapcsoltam a telefonom. Egyáltalán nem volt kedvem senkivel sem beszélni, senkivel, kivéve Elijahval. A tekintetem ráemeltem, mikor hirtelen felkapott a karjaiba, s iramosan nekiindult. A kezem a nyaka köré fontam, a szemem lehunytam, s csak hagytam, hogy elvigyen valahova. Újra megbíztam benne, vagyis hogy még mindig bíztam benne. Éreztem a hűvös szellőt az arcomnak csapódni, ezért az arcom Elijah ingébe simítottam. Majd megéreztem lassuló tempóját, s rájöttem, hogy valószínűleg megérkeztünk oda ahova vinni szándékozott. A szemem kinyitottam, ő pedig a földre helyezett.
- Azt mondtad, nem szeretnél haza menni. Láttam, ahogy kinyomod Stefan hívását, s tudtam, hogy ez az egyedüli hely, ahol nem fog keresni téged. – válaszolt a még fel nem tett kérdésemre. – Itt biztonságban vagy.
- De…, hol vagyunk? – tettem fel a kérdést, mert erre nem adott választ.
- A házamban. – válaszolta egyszerűen, majd ellépve mellettem felsietett a lépcsőn. A kezében ott voltak a kulcsai. A tekintetem az ódon kinézetű házat vizsgálta. Rá fért volna a házra egy renoválás. A falai omladoztak, az erkélyen egy pad volt. A bejárati ajtó kétszárnyas volt. Elijah lenyomva a kilincset kitárta az ajtót, s előre engedett engem. Lassan lépkedtem, hiszen koromsötét volt odabent. A szemem nem szokott hozzá a sötétséghez, de nem is kellett, mert Elijah belépve rögtön felkapcsolta a villanyt. A szemem egy pillanatra lehunytam a hirtelen fényváltozás miatt. Lassan nyitottam ki újra, s éreztem, hogy Elijah mellettem áll, s a reakcióm figyeli. A tekintetem körbevezetem a termen, s rá kellett jönnöm, hogy gyönyörű helyen lakik. Kívülről az ember azt gondolná, hogy úr isten micsoda romhalmaz, de belülről csodaszép volt minden. Az előszoba hatalmas volt. A boltozat is. A plafont alig lehetett látni. Jobbra két helyiség volt, míg balra csak egy. Baloldalt húzódott felfelé egy féloldalas lépcsősor. Fáradt voltam, s gondolom Elijah is észrevette, mert újra a karjaiba kapott és felvitt a gyönyörű hófehér lépcsőn. A tetején körbepillantottam. Balra is szobák voltak és jobbra is. Előrefelé pedig egy hatalmas folyosó, még több szobával. Elijah egyenesen indult meg, majd egy szoba elé érve letett engem, de én továbbra sem engedtem el a mellkasát. Egy pillanatig egymásra néztünk, végül elengedtem, s kinyitva az ajtót újra előre engedett engem. A szoba gyönyörű volt. A falai halvány narancssárga színben pompáztak. A szobaajtóval szemben állt egy baldachinos ágy. Fehér ágyneműhuzattal, s látszott rajta, hogy még nem nagyon használták. Az ágytól jobbra egy kétrészes szekrény kapott helyett. A szekrény kissé ódivatúnak tűnt, de ez tette még szebbé a szobát. Baloldalt egy ajtó volt, ami gyanítottam a fürdőbe vezetett. Belépve a helyiségbe máris úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Fogalmam sincs honnan jött az érzés, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Végül megfordultam így pont szemben álltam Elijahval.
- A fürdőszobát balra találod. – mondta. – Mindjárt visszajövök és hozok neked valami váltás ruhát, s egy törölközőt. – mondta majd meg sem várva a válaszom kilépett a szobából, s halkan becsukta az ajtót. Én pedig erőtlenül bevonultam a fürdőbe. Az ajtótól balra egy mosdókagyló volt és egy WC. A szoba távolabbi sarkában egy zuhanyzó, s avval szemben egy fürdőkád. Egy HATALMAS fürdőkád. A mosdókagyló elé léptem, s megengedve a csapot, meleg vizet engedtem. Meg akartam mosni az arcom, de a tükörbe pillantva leragadtam az arcom tanulmányozásával. Megrémültem a saját arcomtól. A kezemmel felpuffadt arcom figyeltem, majd vörös szemeim. A kicserepesedett ajkam megnyaltam, de a helyzeten ez sem változtatott. Még én is csúnyának tartottam magam, abban a percben hát még Elijah. Nem csoda, hogy nem érezte azt a dolgot a park közepén. – futott át a gondolat a fejemen, de hirtelen a tükörben feltűnt Elijah arca. A kezében voltak a cuccok, amiket nekem hozott. Mögém lépet, s mindkét oldalamra letett valamit. Éreztem, hogy beleszagol a hajamba, én pedig hátrafordítva a fejem szembe akartam nézni vele, de ő csak engem figyelt.
- Gyönyörű vagy. – szólalt meg nagyon halkan, majd amilyen csendesen lépett a szobába, olyan halkan is ment ki. Az arcomon egy halvány mosoly futott végig, majd kezembe fogva a törölközőt a kádhoz léptem, s forró fürdőt engedtem meg magamnak. Elijah hozott tusfürdőt is, bár csak férfi volt, de ez nem zavart. Jobb, mint a semmi. Levettem a fekete ruhát magamról, s végül meztelenül álltam a kád előtt. Lassan ereszkedtem bele a kádba, mert a víz meleg volt, s ettől kirázott a hideg. Majd mikor kényelmesen elhelyezkedtem behunytam a szemem, s próbáltam minden gondom kizárni a tudatomból. De nem sikerült. Folyton eszembe jutott Zach bácsi. Amiket a fejéhez vágtam. Aztán a hullaházban. Egyszerűen képtelen voltam őt kitörölni a tudatomból. Végül pár könnycseppet letörölve szálltam ki a kádból. A törölközőt a kezembe vettem, majd szárazra töröltem magam. A mosdókagylón hagyott ruhákhoz léptem, s megnéztem, hogy mit kaptam. Kihajtogatva egy fehér inget pillantottam meg. Az ing alatt volt egy fekete alsónadrág is. Először a nadrágba bújtam bele, ami kiderült, pont illet rám. Az inget is hamar magamra kaptam, majd egy fogkefét kerestem. Kihúzogattam az összes fiókot, de sehol sem találtam. A ruháim összeszedtem, majd egy helyre leraktam az ágy lábánál, s elindultam, hogy megkeresem Elijaht. Az ajtón kilépve elgondolkodtam merre is menjek. Hatalmas a ház, sokáig tart mire megtalálom. Ekkor mozgolódást hallottam jobbra tőlem, így elindultam oda. Az ajtó résnyire nyitva volt, de Elijahnak nyoma sem volt. Belépve feltűnt egy hatalmas ágy rögtön balra az ajtótól. Mellette balra egy ajtó, ahol égett a villany, de nem láttam még ott sem Elijaht. Felbátorodva beléptem, mikor megéreztem a hűvös esti levegőt a szobában. Az ajtóval szemben egy kisebb erkély volt, jobbra pedig egy szekrény, ami nyitva volt. Az éjjeliszekrényen egy lámpa égett, de ez volt az egyedüli fényforrás a szobában. A másik ajtóhoz léptem majd benyitottam oda is mikor Elijah ijedten kapta fel a tekintetét és fordult meg a mosdókagyló előtt. A tekintetemmel végigmértem, de az egyetlenegy ruhadarab, amit viselt egy törölköző volt a csípője körül. El kellett volna fordulnom, de képtelen voltam rá. Nem lett volna szabad ennyire bámulnom, de egyikünk se mozdult meg, hogy megváltozzanak a dolgok. A torkom kiszáradt a tenyerem izzani kezdet, s hirtelen nagyon melegem lett, annak ellenére is, hogy a hűvös szellő továbbra is beáramlott a szobába. Egy hatalmasat nyeltem, s láttam, hogy Elijah is ezt teszi. A tekintetem újra végigsiklott a testén, majd kényszerítettem magam, hogy elvonjam róla a szemem. Nagy nehezen sikerült, de nem jutottam messzebb a szeménél. Láttam, ahogy ő is végigmér engem, s megéreztem, hogy az arcom elönti a pír. Majd a kezem magam előtt összekulcsolom, s a tekintetem ezúttal a csempét kezdtem el vizsgálni. Tudtam, hogy meg kellene szólalnom, de erre is képtelen voltam. Egyszerűen nem jöttek a megfelelő szavak. Elijah megköszörülte a torkát, de továbbra sem emeltem fel a fejem. Éreztem a bizsergésből, hogy engem bámul, viszont tényleg képtelen voltam ezek után ránézni. Hiszen majdnem láttam meztelenül. Nem is értem, miért borzongok bele, mivelhogy ő nem így érez irántam, s csak felesleges fájdalmaknak teszem ki magam, azzal, hogy többet képzelek bele a dolgokba. Bár kíváncsi lennék, miért ijesztettem el akkor este. Már nyitottam volna a szám, amikor meghallottam a szexi hangját, s elfelejtettem a mondókám.
- Rose… - kezdet bele egy mondatba Elijah, de már a nevem kimondása után elhalt a hangja. Felkaptam a fejem, mikor kiejtette a nevem, mert belebizseregtem, ahogy ezt a négy betűt hangosan hallottam, az ő szájából. A tekintetünk találkozott, s megint ott voltam, hogy képtelen vagyok egy értelmes mondatot kinyögni.
- Én… csak… - kezdtem bele, de ahogy az előbb az ő hangja most az enyém halkult el. Egy pillanatig még őt néztem, majd bátorságot vettem magamon, s rákérdeztem, ami leginkább a szívem nyomta. – Miért mentél el aznap este?! Miért hagytál magamra?! – csúsztak ki gyorsan a szavak, mielőtt még meggondolhattam volna, mit teszek.
Elijah gyorsan mérlegelte a hallottakat, majd mikor felém indult, újra lehajtottam a fejem. Nem mertem a szemébe nézni. A látókörömbe bekerült a lába, majd lassan minden egyes testrésze. A jobb kezét felemelte és megfogta az állam, majd kissé hátradöntötte a fejem. Így kénytelen voltam a szemébe nézni. Ajkai elnyíltak, majd becsukódtak. A rózsaszínes ajkak vonzották a tekintetem, így nem is néztem a szemébe. Nyeltem egyet, majd elvontam a szemem ajkairól és fekete szemeibe néztem. A következő pillanatban ajkai ajkaim súrolták. Nem csókolt meg, hanem helyette homlokát homlokomnak döntötte, s lehunyta a szemét. Én végig ránéztem, s vártam, hogy mikor szólal meg.
- Én… - akart válaszolni a kérdésemre, de megakadtak a szavak. – Amikor elmondtad, hogy még…, még nem voltál senkivel, én… - köhögött egyet majd folytatta. – arra gondoltam, hogy egy sokkal jobb embert érdemelsz, mint én. Nem neked való vagyok Rose. – mondta, de mielőtt megszólalhattam volna tovább folytatta. – Kívántalak, ahogy ma este is a parkban, annak ellenére, hogy tudom, min mentél ma keresztül. Viszont, nem én leszek az a férfi, aki téged szeretni fog. Nem lehetek az. – beszélt tovább szomorúan, még mindig nem engedve, hogy szóhoz jussak. – Sok ellenségem van, és Klaus is ott van valahol a világban, és én…, nem tehetem meg veled, hogy belevonlak ebbe az egész játékba. Nem viselném el, ha te szenvednéd el a következményeket. Én… túlságosan kedvellek ahhoz, hogy hagyjam, hogy belekeveredj ebbe. – mondta határozottan, s még a szemei a szemeim nézték, de már semmilyen kapcsolat nem volt köztünk.
- Tehát, nem az zavar, hogy szűz vagyok, hanem, hogy nem akarod, hogy bajom essen. – mondtam kissé nyersen. – El tudom dönteni, hogy ÉN mit akarok. A szüleim meghaltak egy nyomorult autóbalesetben, csak mert egy részeg kamionsofőr képtelen volt megállni a pirosnál. A nagybátyám élete során csak egyszer volt igazán szerelmes, de Damon megölte Gailt és vele együtt a gyermeküknek az életét is elvette. Damon sok más embert tönkretett, köztünk engem ma, mert elvette tőlem azt a férfit, akit a világon a legjobban szerettem. – fakadtam ki, minden indok nélkül. – Amióta az eszem tudom, veszély az életem. Mindenki meghal körülöttem, mert Damon elveszi őket. Damon maga a halál, s ahova csak lép, szenvedést okoz. A barátaim mind vámpírok, boszorkányok vagy vérfarkasok. Az életem maga a veszély, de nem riadok vissza semmitől sem. – mondtam majd vettem egy mély levegőt,s folytattam. – Szóval, ha nem akarsz velem lenni, ám legyen, de akkor egy másik indokot kell kitalálnod, mert azt, hogy veszélyes az életed, s nem akarsz belekeverni, nem lesz elég jó indok. – adtam ki magamból mindent. A mellkasom fel – le mozgott az idegességtől, a túláradó feszültségtől. A szavaim után megfordultam s kisétáltam a szobából, becsapva magam mögött az ajtót. Elegem volt, hogy mindenki mindentől csak óvni akar. Így is úgy is tönkreteszi valaki az életem. Vagy veszélyezteti. Bele kell törődnöm, hogy egyedül maradtam. A szobámba érve becsaptam az én ajtóm is majd az ágyra vetettem magam. Nyakig betakartam magam, de a szemem hiába hunytam le, nem jött álom a szememre. Folyton Zach jutott az eszembe. Végül, olyan éjféltájt mégis elkapott az álom.
„Hazafelé sétáltam. A házunk előtt megálltam, s egy mosoly hagyta el ajkam. Imádtam ezek között a falak között élni. Hihetetlenül boldog voltam, miközben beléptem a házba, ahol csak a sötétség fogadott. Körbepillantottam és Zach bácsit kerestem. A nappaliba érve ledobtam a táskát a kanapéra és felfedező útra indultam a házban. A konyha üresen állt, így tovább folytattam utam a könyvtárba. Belépve a padló véres volt. Mindenhol vérfoltok, majd Gail nénit vettem észre a szoba közepén. Halott! Kifutottam a könyvtárból, a könnyeim patakonként folytak. Lefutok a pincébe, ahol megláttam a nyitott ajtót. A cella üres volt, s a földre pillantva feltűnt egy cipő. Az ajtót becsukva észrevettem Zach bácsit. Halott! A könnyeim már záporoznak és sikítva futottam fel a lépcsőn, be a nappaliba, ahol a kanapén anya és apa véres teste fogadott. Halottak! A sikolyom egyre nőtt, s lepillantva a kezem is véres volt. A könnyeim folytak, majd négy idegen vámpír támadt meg, s elszívták az életerőm. A földre estem, s minden elsötétült. De aztán mintha semmi sem történt volna, felkeltem a szoba közepéről, s továbbra is a halott szüleimet bámultam. Kiabálok, könyörgök, sírok. Összetörök legbelül! Damon lép mellém. Sáros cipője bepiszkítja a szőnyeget. A ruhájából csavarni lehet a vizet. Hozzám ér. Ekkor rájövök, hogy az nem víz, hanem vér. Az egész testét beborítja. Az arca is olyan. Rám mered a vámpír tekintetével, s elmosolyodik. Tudom, hogy a vér, mindenkitől származik. Felkiáltok!”
Hangosan kiabálok, mikor Elijah terem mellettem. Védelmező karjai átölelnek. Hozzábújok, s a könnyeim újra önálló életre kelnek. Sírok. Nem tudom abbahagyni. A pólóját szorítom vigaszt keresve. Elijah az ölébe kap, majd kisétál velem a szobából, s átvisz a sajátjába. Az ágyra fektet, s betakargat. Majd mögém lép és ő is bemászik a takaró alá. A hátam a mellkasát súrolja. A kezét a derekamra csúsztatja, s közel húzz magához. A jobb kezem a párna alá csúsztatom, a másikkal megragadom Elijah kezét. Erősen szorítom, miközben könnyeim tovább záporoznak. Eközben Elijah átölel, megnyugtat, szavakat suttog a fülembe. Csókot lehet a vállgödrömbe vagy az arcomra. Lecsókolja a könnyeim, vagy csak lesimítja őket. A tekintetem lehunyva tartom, s szaporán veszem a levegőt, de ezúttal nem az ő közelsége miatt, hanem a fájdalom miatt, amin keresztül kellett mennem idáig. A hajamba csókol, majd a fülem mögé tűri, hogy jobban lásson, hogy jobban hozzám férhessen. A légzésem lassan lassulni kezd, a könnyeim is elapadni látszanak. De az emlékek örökké ott lesznek.
- Meghaltak. Mindenki, akit… akit valaha szerettem, halott. – sírtam két levegővétel között. – Mindenkit elvesztettem. – hagyták el a szomorú szavak az ajkam. A sírás fokozatosan alábbhagy, majd szipogássá csap át. Elijah elhúzza kezét a derekamról, majd elfordul tőlem, s hallom, ahogy kihúzza a fiókot, s közben felkapcsolja a lámpát. Egy zsebkendőt vett elő, s adott a kezembe. Én megköszöntem, majd kifújtam az orrom, s a párna alá raktam, mindeközben próbáltam mélyeket lélegezni. A szemem lehunytam, de folyton előjöttek a képek, ezért inkább nyitva hagytam őket. Elijah pedig visszatér mellém, s kezét is megéreztem a hasamnál. Elijah továbbra is nyugtató szavakat mormolt a fülembe, s a hajam a fülem mögé tűrte. Később felhagyott a szavakkal és csak ölelt engem. Kibámultam a messzi távolba miközben a hold halvány fénye bevilágította a tájat. Láttam a csillagokat, s tudtam, hogy egyikük se szeretné, ha boldogtalan lennék, de egyelőre elképzelni se tudtam, hogy egyáltalán, hogy folytassam. Nem akarok egyedül maradni. Féltem.
- Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogy mit érzel. De én is elvesztettem a családom. Klaus, a bátyám, elvette tőlem őket. Vagy azokat, akik ezer év alatt a közelembe kerültek. – suttogta halkan és szomorúan. – Még csak egy fotóm sincs róluk. – mondta Elijah letörten.
Nem szóltam semmit sem, egyszerűen csak megszorítottam a kezét. Ő pedig visszaszorította, majd újra a vállgödrömbe csókolt. S ezután hallgatott. Percekig csak némán meredtünk a semmibe, s vártunk, vártunk valami jelet, valamit, amitől majd jobb lesz minden. Ami segít elfelejteni a dolgokat. Ezúttal, amikor lehunytam a szemem, a boldogságot láttam. Mindenkit. Boldogok voltak, s tudtam, hogy sikerülni fog nekem is. Csak nem szabad feladnom. A gondolatok cikáztak a fejemben, de lassan álomba is ringattak.
Reggel a meleg napsugárra ébredtem. Az ágyon megmozdulva valami meleg ért hozzám. Megéreztem egy meleg tenyeret a hasamnál, s a meleg leheletet, ami a nyakam és a fülem súrolta. A levegő friss volt, s most az egyszer láttam a kiutat a gondjaimból. Lassan megmozdultam, kikeltem az ágyból, s elmentem a mosdóba, hiszen már nagyon ki kellett mennem. Miután elvégeztem a sürgős dolgom, kezet mostam, azután az arcom is leöblítettem, s kilépve feltűnt, hogy Elijah még mindig alszik. Nem tudom, hogy mi volt a csábítóbb, a friss levegő, a ragyogó napfény vagy az erkély, de kiléptem a szabadba és egy hatalmasat lélegeztem. A kezemmel a korlátba kapaszkodtam, s lehunytam a szeme. Hagytam, hogy a napsugár felmelegítse a szívem. Mindent kizártam a tudatomból, s csak magamra figyeltem. Néha – néha hallottam kisebb neszeket odalentről, de különösebben nem foglalkoztam vele. Időközben elfeledkezve magamról fel se tűnt, hogy Elijah kijött a szobából. A kezét a derekamra csúsztatta, s hátulról átölelt engem. A hátam a mellkasának döntöttem, a kezemet pedig a kezére csúsztattam. Elijah belecsókolt a hajamba, majd az állát a fejemre helyezte. Ölelő karjai közt biztonságot éreztem. Akkor és ott nem féltem. A szemeim továbbra is csukva voltak, s csak éreztem. Azt hittem órákig álltunk ott, de mint később kiderült, csak fél órát. A nap elbújt egy felhő mögé és esőt jósolt későbbre. A szobába lépve Elijah becsukta az erkélyajtót, s az éjjeliszekrényéhez ment ismét. Én pedig ott álltam a szoba közepén és fogalmam sem volt, mihez kezdjek evvel a helyzettel. Elijah kinyitotta a fiókot, s egy nyakláncot vett magához. Közelebb érve feltűnt, hogy ez a nyaklánc az enyém. Döbbenten meredtem a nyakláncra, később pedig Elijah arcára.
- Az az én…, de hol… - kezdtem bele, de Elijah nem hagyta, hogy végigmondjam, mert közbeszólt.
- Igen, a te nyakláncod. – mondta kedvesen. – Múltkor, amikor megtámadtak téged, az egyikük elvitte ezt magával. – beszélt tovább miközben a nyakláncot felemelve rá mutatott. – Mikor megtaláltam azokat a vámpírokat, s megöltem őket, ráleltem erre a gyönyörű darabra. S mivel láttam már rajtad, tudtam, hogy a tiéd. Mielőtt visszaadtam volna szerettem volna letisztítani, mert véres lett a kis incidens miatt, ami abban a házban történt.– fejezte be a mondókáját Elijah. – Csak, aztán történt sok minden és nem volt alkalmam még, de mivelhogy most itt vagy… - hagyta abba a mondatot, majd mögém sétált, s a hajam félretűrve feltette a nyakláncot. A kezemmel végigsimítottam a szívecskén, s kinyitva a szüleim arca nézet rám. Megpusziltam mindkét oldalon, majd becsukva minden figyelmem Elijahra összpontosítottam. A szemeim könnyel teltek meg, de ajkaimon végig mosoly ült. Gondolkodás nélkül megcsókoltam. A kezem a nyaka köré fontam, s megnyaltam ajkait bebocsátást kérve. Miután megkaptam, a nyelvemmel előrenyomultam, s megéreztem Elijah kezeit a derekamon, és egyre követelőzőbb nyelvét az ajkaim közt. A fejem jobbra fordítottam, így elmélyítve a csókunk. A haját simítottam végig, vagy fogtam a kezem közé és vontam közelebb magamhoz. A levegő hiánya miatt kénytelen voltam elvonni ajkaim ajkairól, de ezen kívül minden kapcsolatot továbbra is fenntartottam. Mély levegőket vettem, s hallottam, ahogy Elijah is szaporán veszi a levegőt. Ajkamon továbbra is mosoly látszott, majd az ő ajkai is felfelé görbültek.
- Köszönöm. – mondtam neki. Éreztem, hogy a remény most kopogtat be az ajtómon és tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy távozzon. A kezem lecsúsztattam a mellkasára, s a fejem is odadörgöltem. Elijah újra melegen átölelt. De hirtelen minden szertefoszlott, mikor rájöttem, hogy van egy nagybátyám, akit még el kell temetnem. A tekintetem rá emeltem, ő pedig az arcom két keze közé vette, egy csókot lehet a homlokomra, s hátrébb lépet. Tudtam, hogy tudja mire gondoltam. Ezután halkan kinyitottam az ajtót, majd kilépve rajta átsétáltam a másik szobába, ahol a cuccaim közt megtaláltam a telefonom. Bekapcsoltam és a telefonom azonnal rezegni kezdet, miszerint 20 nem fogadott hívásom volt és 32 üzenetem. Tudtam, hogy aggódnak értem, de nem gondoltam, hogy ennyire. Csak egy kis nyugalomra vágytam. A hívások Stefantól, Elenától és Cassandrától érkeztek. A 32 üzenetből 20 – at Cass írt. A legtöbben az állt, „hogy hívjam fel, mert aggódik. Írjak neki. Vegyem fel azt a rohadt telefont és írjak neki. Hogy sajnálja, ha nagyon kiakadt, de szeretne velem lenni, csak nem tudja, hol keressen. Hogy beszéljek vele.” Elolvastam az összes üzenetet, de ekkor kaptam egy újat. A képernyős Stefan neve jelent meg. „Ma délután kettőkor a temetőben örök nyugalomra helyezzük Zachet. Ha úgy érzed, gyere el.” Fel se tűnt, hogy könnyek szöktek a szemembe. Elijah felöltözve belépet a szobába, majd a kezébe adtam a telefonom, s a fürdőbe lépve rendbe szedtem magam. Felhúztam ugyanazokat a ruhákat, amiket tegnap viseltem. Kilépve a fürdőszobából Elijah rám emelte fekete tekintetét, s tudtam, hogy nem fog eljönni. Láttam rajta, ahogy küzd a szavakkal. Odaléptem elé egy csókot leheltem ajkára, majd a telefont kivettem a kezéből, s elsétáltam mellette. Ezt most egyedül kellett megtennem. A séta amúgy is jót tesz. A temetőbe értem háromnegyed óra alatt. A temetés már zajlott, vagyis nem is volt rendes temetés, hiszen csak a közeli rokonok és barátok voltak ott. A betonon lépkedtem, mikor mindenki rám emelte a tekintetét. Cassandra odafutott és átölelt engem. Stefan arcán a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak. Liz is örült. Visszaöleltem Casst, majd mellette is elléptem s odasétáltam a frissen kiásott sírhoz. Egy pap beszélt, de nem hallottam meg a szavakat. Sírni szerettem volna. Sírnom kellett volna, de képtelen voltam rá. Stefan mellém lépet és négy szál vörös rózsát nyújtott át nekem. Feltekintettem rá, s bólintottam egyet. A pap végül befejezte a mondókáját, s mindenki letett egy szál virágot a földre. A végén én következtem.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy olyan undok voltam veled tegnap reggel. – mondtam szomorúan. – Nincs rá mentségem, s nem is kérem, hogy megbocsájts, hiszen én sem fogok. – suttogtam most már könnyekkel az arcomon. – De megígérem, hogy megpróbálom. – ígértem meg egy halvány mosollyal. Ezután megcsókoltam a rózsát, s letettem a földre. – Szeretlek Zach bácsi. – sírtam el magam végül. Ezek után egy másik vörös rózsát helyeztem el a földön Gail néninek. Felálltam, s Cassandrára támaszkodva tovább sétáltam a szüleim sírjához. Ott is leguggoltam. Halkan elsuttogtam, hogy szeretem őket, és hogy hiányoznak. Újra talpra álltam, letöröltem a könnycseppeket, és megéreztem azt a bizonyos bizsergést végig húzódni a gerincem mentén. Tudtam, hogy Elijah itt van velem. Nem hagyott magamra. Velem van. Örökké. – gondoltam magamban.
